Ménesi Gábor beszélgetése Villányi Lászlóval

„A költészet által végtelenül
szabad lehetek”

  Villányi Lászlóval beszélget Ménesi Gábor

 
„A könyv alapsémája a Város. Alaphangja az átvilágított rejtelem” – írta Tandori Dezső Alázat című verseskönyved kapcsán. Életed és irodalmi tevékenységed egyetlen helyszínhez, szülővárosodhoz, Győrhöz kötődik, amely szövegeidben is gyakran felbukkan.  Hogyan fogalmaznád meg ma, ezúttal prózában, Győrhöz való viszonyod lényegét?

    – Valóban Győr az a város, ahol otthon érzem magam, ahol nap mint nap megélhetem a költészetet. Közel a Rábához nőttem fel, s így meghatározó korai élményeim a folyóparthoz kötődnek. Gyakorta biciklizek ma is végig a töltésen, akárha gyerekkoromban. Akkoriban rengeteget fociztunk a Nádor téren vagy a Rába partján. A játék öröme alapvetően hozzátartozott életemhez, nem csoda, ha ez később az irodalomban is fontossá vált. Akkor lett tavasz, ha felvehettem kék rövidnadrágomat, és rúghattam a labdát. Győr után azonban mindenképpen meg kell említenem Beregszászt, ahol nagyszüleim éltek, és nyaranta egy hónapot ott töltöttünk. Kétéves voltam, amikor először utazhattunk, édesanyám szülővárosában kezdtem el beszélni. A történelmi tudatomat alapvetően meghatározták ezek az utak. Egyrészt egy teljesen más világba érkeztünk, a Tiszán átkelve egy másik országba, a hatalmas Szovjetunióba, másrészt megtapasztalhattam, hogy ugyanúgy magyarul kérhetek kenyeret a boltban, mint itthon. Nem nehéz felidéznem a szovjet katonák jellegzetes illatát. Az évek múlásával láthattam, hogy egyre nyomorúságosabbá válik az élet Kárpátalján, ugyanakkor megérintett a város régi atmoszférája, az a mezővárosi, polgári miliő, amely a századelőn Beregszászt jellemezte.

Mesélnél a szüleidről?

    – Nemrég jelent meg mondja édesanyám című kötetem, abban sok szó esik róluk. Valamiképpen Simone Weil tétele nyomán: „Elmélkedni arról a véletlenről, amely összehozta apámat és anyámat, hasznosabb a halálról szóló elmélkedésnél.” Apám 1941-ben Beregszászban volt katona, ott ismerkedtek meg édesanyámmal, pár évig leveleztek, s 1944 májusában volt az esküvő, a közeledő front dördülései közepette. Édesanyám 17 éves volt akkor. Apám felmenői apai ágon horvátok, anyai ágon svábok voltak, nagyapám Drávanagyfalun született, vasutas lett, szolgált Varasdon, Szentgotthárdon, s utána került Győrbe. A vonat nem csak helyváltoztatást jelent számomra, hanem egy másik világot, egy másik időt. A család a 30-as években magyarosított Meszaricsról Villányira. Baránszky Lászlótól tudtam meg, hogy nevünk itáliai eredetű, Firenze történetét egy Villani nevezetű tudós írta meg. Emiatt egy kicsit olasznak is érzem magamat. Meszarics nagyapámon keresztül kijuthatok az Adriára is, hiszen katonaidejét Fiuméban töltötte tengerészként. Apám autószerelőnek tanult, csak leszerelése után dolgozott a repülőgépeket gyártó hadiüzemben, hogy ne vigyék el újra katonának. 1944 őszén az üzemet Németországba telepítették, így szüleim ott élték meg a háború végét, őket amerikai katonák szabadították fel. Édesanyám paprikás csirkét főzött nekik, nagy élvezettel ették. Amikor 1945 őszén visszajöttek Magyarországra, Hegyeshalomnál egy felirat várta a vonatot: „Rákosi elvtárs hazahozott benneteket.” Persze akkor még nem tudták, ki Rákosi, és mi mindenre készül. A másik ágon nagyanyám Beregszászban, Szabados nagyapám Száldoboson született, aki az I. világháborúban megjárt jó néhány frontot, többször megsebesült, aztán tehetős kőművesmester lett, a Monarchia számos városában dolgozott, de tönkrement a nagy gazdasági világválság éveiben. Hiába épített szép otthont családjának Beregszászban, egy nagyon szerény kis házba kellett költözniük. Boldog voltam, amikor rábukkantam Reverdy töredékére: „A költő kőműves, egymáshoz illeszti a szavakat.”

Mikor kezdtél verset írni? Milyen inspirációk segítettek ebben?

    – Az érettségi táján írtam először verset. Negyedikes voltam, amikor eljött a szerelem az életemben, és a lányt versekkel ajándékoztam meg. Aztán nagyon hamar elvittek katonának, és az ottani idegen világ, a bezártság, a könyvek olyan élményeket adtak, amelyek versírásra ösztönöztek. Akkoriban vált világossá, hogy a vers nyújtja azt a formát, amely mindaddig hiányzott az életemből. A kamaszkoromra ugyanis úgy emlékszem vissza, hogy folyamatos volt a hiány érzése. Húszévesen jelentem meg először folyóiratban, az Életünkben.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Kassák Kollégiummal? Kik voltak fontosak számodra az akkori társaságból?

    – Olvastam róluk, és amikor túl voltam az első publikáción, úgy gondoltam, ez ajánlás ahhoz, hogy közéjük tartozhassak. A kollégium elsősorban azért volt inspiráló közeg, mert vitatkozhattunk egymás munkáiról, másrészt mindenki hozott magával olyan olvasmányélményeket, amelyek fontosak voltak számára, és megmutathatta a többieknek. Mind a mai napig élnek a kollégiumból eredeztethető barátságok, így Pátkai Tivadarral, Borbély Jánossal, valamint Kurcsis Lászlóval, aki a Műhely arculatát tervezi.

A Kassák Kollégium 1976-ban jelentette meg a Szeplőtelen ének című antológiát, amely fiatal győri költők, írók, képzőművészek alkotásainak biztosított teret. A kiadványhoz Kormos István írt bevezetőt, amelyben így fogalmaz: „Alkotókörüket Kassák Lajos Kollégiumnak nevezik, a XX. századi magyar irodalom s képzőművészet egyik legjelentősebb, mindig újat akaró alakja után, tehát a hagyománybontó Kassák hagyománnyá lett abban a városban, ahol múlt s jelen közösen fordul a jövőbe.” Mit jelentett számodra Kormos figyelme?

    – A katonaság után népművelőként dolgoztam a győri Ifjúsági Házban, és feladatként megkaptam a Kassák Kollégiumot is. Szabadulni akartam a belterjességből, és elhatároztam, hogy meghívok elismert költőket és írókat, hogy megmutathassuk nekik verseinket, kérve őket, mondják el, mit érnek azok, adjanak tanácsot. Abban az időben indult az olvasótábor mozgalom, egy összejövetelen ismertem meg Nagy Gáspárt, ott kezdődött baráti és irodalmi kapcsolatunk. Az ő javaslatára hívtam meg Kormos Istvánt is. Az antológia összeállításakor kiemelt hármunkat, mint kötetre érett költőket. Mondanom sem kell, milyen önbizalmat növelő volt egy élő klasszikustól elismerő szavakat hallani. Ahogyan formálódott az antológia, rendszeresen jártam hozzá Pestre, az Üllői úti lakásába, vagy a Móra Kiadóba. Időnként természetesen megmutattam neki az új verseimet is. Egyszer azt mondta: „jó formában vagy, állítsd össze a köteted”. Az első reakcióm a hárítás volt, bizonygattam, még nagyon kevés versem van. Kormos azt válaszolta, majd írok eleget, efelől nincs kétsége. Bizalma szárnyakat adott, és egy év alatt összeállt a kötet. Én leszek az ő hattyúdala, mondta Kormos, ugyanis az volt a terve, hogy átadja a bemutatkozó kötetek szerkesztését Nagy Gáspárnak. Sajnos valóban az én könyvemet szerkesztette utoljára, mire a Délibábünnep megjelent, már nem élt. Kormos által a kiadóban sok költőt megismerhettem, így Kalász Mártont, Kántor Pétert, Kemsei Istvánt, Pintér Lajost, az akkori Hungária Kávéház mélyvizében ülve találkozhattam Vas Istvánnal, Kálnoky Lászlóval és Nagy Lászlóval. Már Kormos halála után lett barátom a hozzá erősen kötődő Parancs János, aki bemutatta első könyvemet az Írószövetségben. Általa később megismertem Karátson Endrét, akivel egyre szorosabb lett a barátság. Amikor a folyóirat szerkesztésébe kezdtem, mindig ott lebegett a szemem előtt, hogyan bánt Kormos a tehetséges fiatalokkal. Példa volt abban a tekintetben is, hogy csak a művek számítanak, nem az, kit melyik szekértáborba sorolnak be.

Elsősorban mint szerkesztőt, irodalomszervezőt említetted Kormost, de költőként mennyiben hatott rád az ő poétikája?

    – Nagyon sok szállal kötődöm hozzá, inkább a költői szemlélet okán, a formát nézve sokkal kevésbé. Ez tetten érhető a témák tekintetében, mint például a szerelem problematikája. Különösen fontos lett számomra az ő költészetében – és erre csak később jöttem rá –, hogy pontosan tudta a tehetsége korlátait, vagyis hogy mi az, amit képes megírni, és azon túl már nem szabad erőltetnie. Úgy hiszem, csak az tud igazán érvényes és hiteles költészetet teremteni, aki a korlátaival is tisztában van, és nem akar megfelelni semmiféle elvárásnak. Ide tartozik annak belátása, hogy nem érdemes úgynevezett nagy versben gondolkodni annak, aki a kis formákban szabad igazán.

Említett, Délibábünnep című köteted 1978-ban látott napvilágot. Ha jól tudom, ekkor már főiskolára jártál. Miért választottad a magyar–népművelés szakot?

    – Nagyon hamar elvittek katonának, és amikor leszereltem, már nem akartam terhelni a szüleimet a tanulmányaim költségeivel. Ezért dolgozni kezdtem népművelőként, és mellette, levelező tagozaton végeztem el a főiskolát Szombathelyen. A népművelői hajlamom mind a mai napig megmaradt, bizonyára ezért is fontos számomra, hogy a Műhellyel már középiskolás korukban találkozzanak a nyitott, érdeklődő fiatalok. A magyar szak egyértelmű volt az irodalom iránti vonzódásom miatt. A levelező tagozat elsősorban utazásokat jelentett, kimaradtam az igazi főiskolai életből. Ugyanakkor egy nagyon fontos barátság ott kezdődött. Tanárom volt Lőrinczy Huba, aki egy vizsgán rám csodálkozott, felfedezett magának, később pedig barátok lettünk. Természetesen gyakorta publikált a Műhelyben, elsősorban a remek Márai-tanulmányokat.

Bemutatkozó kötetedet négy évvel később a Falovak című verseskönyv követette. Több gesztusodból, így Egy másik élet című, 2000-ben megjelent gyűjteményes köteted összeállításából kiderül, hogy magad is – miként arra kritikusaid is rámutattak – az Alázat kötet megjelenésétől számítod valódi pályakezdésed. Így a nyolcvanas évek mindenképpen a tapogatózás, az egyéni hang kidolgozásának időszaka volt.

    – A válogatott kötetben egy vers sem szerepel a két első könyvből. Természetesen nem lehet – és nem is akarom – semmissé tenni azt az időszakot, az érlelődés éveit. Nagyon fontos tanulóévek voltak, rengeteget olvastam. Sokat beszélgettem Parancs Jánossal és Deák Lászlóval, az ő barátságuk enyhítette Kormos hiányát. Bennük – miként Kormosban is – megvolt az a szigorúság, ami nélkülözhetetlen egy induló költőnek, gyakran szembesítettek hiányosságaimmal, tévelygéseimmel. Később, amikor főszerkesztő lettem, magam is ezt az elvet kezdtem el követni, igyekszem kertelés nélkül, őszinte véleménnyel megtisztelni az alkotókat. Ez a baráti kör – Kecskeméti Kálmánnal és Kemsei Istvánnal kiegészülve – jelentősen kitágította ízlésemet, és az irodalomról való tudásomat. Mindez kellett ahhoz, hogy az Alázat versei már egy másik esztétikai színvonalon szülessenek meg.

Ez a verseskönyv voltaképpen két kötetet foglal magába.

    – Az első fele már 1986 táján készen volt, csak aztán éveket várt megjelenésre a Magvető Kiadónál. Közben megszületett még egy kötetnyi vers, és Parancs János javasolta, jelenjen meg együtt a két rész. Az Alázat igen kedvező visszhangot kapott, Tandori méltató kritikát írt, Vas István és Orbán Ottó pedig lelkes levelet küldött.

Míg korai verseidben a költői személyiséget állítottad középpontba, az Alázatban már másfajta szubjektumfelfogás érvényesül. „Ez a lírai én, mivel nem érzi otthon magát saját reális – biografikusan adatolható – történetében, valós identitását »egy másik élet«-ben keresi. Ez a »másik« szféra a köznapi értelemben vett valóságtól lehet térben vagy időben vagy a realitás/fikció tengelye mentén elmozdított” – miként egyik kritikusod, Szlukovényi Katalin fogalmaz. Kétségtelen, hogy a személyiség elrejtőzése, majd újbóli felbukkanása költészeted egyik alapmozzanata. A szerepek, maszkok mögé bújó költői megszólalás egyik változata a Vivaldi naplójából. Hogyan találtál rá Vivaldi életére és művészetére, mint lírai alapanyagra?

    – Egyre inkább tudatosodott bennem, hogy a költészet által végtelenül szabad lehetek. A versekben kiteljesedhet a szabadság, ha képes vagyok megteremteni az adekvát formát. Termékeny időszak jön, ha ez sikerül. Ugyanakkor sosem szabad ezt a formát túlhajtani, mielőtt rutinná válna, kegyetlenül le kell zárni a folyamatot. Mindig az a kérdés, sikerül-e rátalálni a formára, ami által létrejöhet egy olyan világ, amelybe sok mindent bele tudok építeni, ami addig csak homályosan létezett tudatomban. Így volt a Vivaldi naplójából esetében is, amelynek a keletkezéstörténete meglehetősen hétköznapi módon indult. Hallottam ugyanis a Bartók Rádióban egy műsort Vivaldi életéről. Költőileg nem Vivaldi személye volt inspiráló, sokkal inkább az az élethelyzet, amelyben a zeneszerző alkotott. Az erős korlátok közé szorított lírai én helyzete, a lefojtottság kínja, az ebből fakadó hiányérzet, ezek egymásnak feszülése kínálta a költészet lehetőségét. Az alapot az a szituáció jelentette, hogy elképzeltem, mintha Vivaldi naplót írt volna. Chicagóban Mózsi Ferenctől kaptam egy kis füzetet, és abba felírtam a címet: Vivaldi naplójából, majd elkezdtem mondatokat, mondattöredékeket feljegyezni. A következő költői ötlet az volt, hogy évszámokhoz kötődően verseket komponáltam a bejegyzésekből.

Visszautalnék most Tandori gondolatára, melyet a beszélgetés elején idéztem. A különböző városok szervesen beépültek költészetedbe, és nem csupán Győr és Beregszász, hanem Velence és Szabadka is. Ezek részben valós, részben fiktív színterek, ahol
olyan is megtörténhet, ami a valóságban nem. Nálad például megelevenedik az a szabadkai villamos, amely már egy jó ideje nem közlekedik.

    – Ebben az esetben is egy hétköznapi mozzanat indította el a villamos-versek sorát. A kilencvenes években, mivel Hartyándi Jenővel portréfilmet készítettünk Tolnai Ottóról, gyakran megfordultam Szabadkán, ahol nemegyszer szóba került a villamos hiánya. Ráadásul a neves szerb írótól, Boško Krstiætől kaptam egy naptárt, amelyben a hajdani szabadkai villamosról készült fotók szerepeltek. Hazaérve, nem messze innen, ahol beszélgetünk, a Bem tér sarkán megpillantottam egy piros esernyőt, és úgy éreztem, Szabadkáról repülhetett ide. Valahogy összekapcsolódott bennem a villamossal, mintha lerakódtak volna a sínek. Amikor mindezt elmeséltem Lovas Ildikónak, ő rávágta, honnan tudom, hogy neki piros esernyője van. Természetesen mindebbe belejátszottak beregszászi élményeim is, annak tapasztalata, hogy milyen a határokon túl magyarként élni. Szabadkáról pedig rengeteget olvastam, bizonyos fokig ismerős volt, mert – éppen Lőrinczy Hubánál – Csáth Gézából írtam a szakdolgozatomat. Az első villamos-versemben megjelenik a gyermek Csáth és Kosztolányi, felültetem őket a szabadkai villamosra, miután a palicsi tó partján felboncoltak egy békát. Ugyanakkor azt is elképzeltem, hogy utazom ezen a villamoson, hallgatom, ahogyan az emberek beszélgetnek egymással, figyelem őket. Hozzátartozik a kötet keletkezéséhez, hogy A piros esernyő című vers megírása után Amerikába utaztam egy felolvasó körútra, és az óceán túloldalán, egy másik kontinensen kezdett el járni bennem a villamos, ott született meg a versek zöme. Aztán a villamos-verseket Boško Krstiæ jóvoltából szerb nyelvre is lefordította Marija Šimokoviè, angolra Bede Fazekas Zsolt és Allan Briesmaster, illusztrációkat készített Szajkó István, s így jött létre a kötet. Fogadott szabadkai lettem, a költészet segítségével. Az ember sajátjának érezhet egy várost, egy világot akkor is, ha nem benne él.

A piros esernyőről jut eszembe, hogy a tárgyak más köteteidben is rendkívül fontos szerepet kapnak, gondoljunk csak a kék pulóverre vagy a bordó kalapra. Miért van benned ez a vonzódás a tárgyak iránt?

    – Nem is önmagukban a tárgyak vonzanak, hanem inkább az, ahogyan elszakadnak a maguk hétköznapi valóságától, és egy adott közegben poétikus tárgyakká válnak. Bizonyára van hajlamom arra, hogy ezeket a tárgyi helyzeteket felismerjem, és versbe tudjam emelni. A tárgyak mellett vonatkozik ez sok minden másra is, ami teljesen köznapi, ám ha megfelelő összefüggésbe helyezzük, akkor az költészet lesz, másképp kezd működni, mint a mindennapokban.

Verseid formáit szemügyre véve azt láthatjuk, hogy a prózavers kezdettől fogva vonzott. Úgy tűnik, mintha alkatodnak leginkább a két műnem határán billegő megszólalásmód felelne meg. Ugyanakkor a töredék hangsúlyos jelenlétét költészetedben már a Vivaldi naplójából címe is jelzi, utalva arra, hogy a teljességgel szemben fragmentumokat mutatsz fel. 2003-as, időközben című kötetedben pedig további redukálódás figyelhető meg. Mi ennek az oka?

    – Mindig is izgatott, hogyan lehet versben elbeszélni egy történetet, és kezdetben ehhez találtam meg a prózaverset. Az időközben című kötet megírása során lényegében a Vivaldi naplójából módszerét követtem, elkezdtem írni a töredékeket, ám sokáig nem láttam, mi lehet ebből. Végül egy zenei kompozíció kezdett kialakulni, amelyben helyére került minden. Volt, aki egyetlen hosszú versként értelmezte a kötetet, volt, aki egy oldalt tekintett egy versnek, míg mások a haiku egy változataként olvasták a töredékeket. Az olvasó magában akár regénnyé is kerekítheti némelyik fragmentumot. A történet kezdettől fogva érdekelt, s ez a kötődés nem független attól az erős hatástól, amelyet a ködlovagok, Kosztolányi, Krúdy és mások novellisztikája tett rám. Ezek a novellák tele vannak költészettel, különösen Krúdynál, aki költészetet művelt prózában. Mindeközben az is világossá vált számomra, hogy nem az a költő vagyok, aki költői képeket teremt. A hétköznapi nyelvhez közeli beszédmód érdekel.

Verseid valóban gyakran egy epikus ívet rajzolnak meg, köteteidben narratív szerkezet épül ki. A volna a szerelem kompozíciójában egy szerelem története rekonstruálható. Milyen szempontok szerint véled továbbgondolhatónak a szerelmi líra tradícióját? Hiszen végül is a valaki majd című köteted is a szerelemről szól vagy annak hiányáról, „ismeretlen költőnők” hangján. Miként az ajánlásban Komálovics Zoltán fogalmaz, ezeknek a szövegeknek az „újdonsága az a nagyon izgalmas, »rafinált« versbeszéd, amely költőnők szólamává varázsolja a szerzői hangot. A szövegek egy arabeszkszerű variációsor rajzolatát adják, »női nyelvek« gazdag, izgalmas változatosságában szólal meg a szerző.” Hogyan születtek meg ezek a versek? Miért választottad azt a megoldást, hogy költőnők szerepébe bújva beszélj az általad korábban is preferált kérdésekről?

    – Természetesen nem tartom elfogadhatónak azt az irodalomelméleti tételt, miszerint ma már nem lehet szerelmes verset írni. Az persze nyilvánvaló, hogy a kedvesről áradozó, vallomásos beszédmód ma már nem tartható, úgy nem lehet szerelmes verset írni, ahogyan Petőfi vagy Nadányi Zoltán írt annak idején, más módon, más szemlélettel kell a témához nyúlni. Ugyanakkor lehetetlen megkerülni a szerelmet, mint az emberi létezés egyik legfontosabb kérdését, nem lehet az irodalomból kiiktatni. A költészet végtelen lehetőséget rejt magában, minden szót le lehet írni ma is, amit egykor versbe foglaltak, netán elkoptattak, ám ha megfelelő helyre kerül, akkor életre kelhet, újból érvényes lehet. Az „ismeretlen költőnők” sokat köszönhetnek Sári László Keleti társalgó című műsorának. Az egyik beszélgetésben elhangzott, az ókori Kínában mennyire természetes volt, hogy férfi költők, feminin énjükre koncentrálva, női szerepben írtak verseket. Mindig is rokonnak éreztem a kínai és a japán filozófiát, költészetet és képzőművészetet. Mindig is kihívásnak gondoltam, hogy minél kevesebb szóval a lehető legtöbbet mondjam el. Egyrészt tehát a kulturális háttér kezdett működni, másfelől mindig is tudtam magamról, hogy a bennem lévő feminin rész eléggé erős. Megszületett az ismeretlen kínai költőnő verse. Rövidesen támadt az a hatékonynak bizonyuló ötletem, hogy különféle nemzetiségű költőnők hangján szólaljak meg. Egyik vers szülte a másikat, körülbelül félév alatt elkészültem az egész kötet anyagával. Az olvasók, a kritikusok ráéreztek, hogy az egyszerű versbeszéd több réteget hordoz magában. Olyan élethelyzeteket írtam meg, melyek így vagy úgy minden ember életében előfordulnak, a versek által az olvasó rákérdezhet saját életére és párkapcsolatára is.

Azt gondolom, nem véletlenül nevezett Jász Attila szépségmániákusnak egyik esszéjében.

    – Nem is akarom elveszíteni figyelmemet a szépre, nincs olyan nap, hogy ne lenne benne részem. Szeretem a lassúságot, a tűnődést, ha nyüzsgéssel telnének napjaim, menekülésre fognám. Persze látom a rútat is, mindazt, ami a világban rettenetes, nincs szó arról, hogy elfordítanám fejemet a szörnyűségektől. De nem fogadom el, hogy csak a rossz, a kín ábrázolható, hál’ Isten az élet eléggé összetett, a keserűség mellett azért a derűt is kínálja. Érdemes tudatosítani a Si Kingből: „A szépség és a bölcsesség minden más erénnyel összhangban áll. Ez a kettő mindennek a kulcsa.”

1989-ben vetted át az 1978-ban alapított győri Műhely folyóirat szerkesztőségének vezetését. Irányításod alatt a lap arculata jelentősen megváltozott. Szemmel láthatóan legfőbb törekvésetek, hogy a kultúra különféle irányainak, valamint a különböző poétikáknak, beszédmódoknak teret adjatok. Miben ragadható meg leginkább az az átalakulás, amelyen a folyóirat két évtizede keresztülment? Egyúttal arra is kérnélek, hogy foglald össze főszerkesztői koncepciód lényegét!

    – Amikor pályáztam a főszerkesztői munkára, akkor a koncepcióm lényege az volt, hogy a Műhely ne egy sokadik tisztán irodalmi lap legyen, hanem kulturális folyóirat, vagyis az erős irodalmi vonal mellett szerepeljen a bölcselet, a társadalomtudomány és a természettudomány is. Az arculatváltás egy erős vizuális megjelenéssel is társult, arra törekedtünk ugyanis, hogy a kortárs magyar grafikusok és fotóművészek is teret kapjanak. Olyan képi világot próbáltunk kialakítani, amely megteremti az olvasó számára az otthonosság és bensőségesség érzését, a személyes kötődés lehetőségét. Mindezt a műfaji sokszínűséggel is erősítettük, a versek és prózák mellett sok naplót és levelet közlünk. Különösen fontosnak tartjuk az esszé jelenlétét, ezért ösztönözzük, hogy szülessenek kortárs magyar esszék, másrészt pedig azt, hogy fordítások készüljenek. Ebben kiváló partnerek a műfordítók, akik rendszeresen hozzák az izgalmas, magyarul még nem közölt szövegeket.

Ezeknek az írásoknak megfelelő teret jelentenek azok a tematikus számok, amelyekkel rendszeresen jelentkeztek. Néhányat kiemelve, tenger-, folyó-, gyermek-, foci- és álomszám, de említhetnénk a Galgóczi-, Márai- és Kormos-számokat. Miért tartod fontosnak ezeket az összeállításokat?

    – A Galgóczi-, Weöres- és Kormos-számot a városhoz való kötődésük hívta életre. Minden esetben tudtunk olyan szövegeket közölni, melyek korábban nem jelentek meg. Az egyéb témák esetében pedig évről évre teremtődik az újabb és újabb tematika. Már a kezdetekkor egyértelmű lett, hogy nagyon kedveltek ezek az összeállítások, és több olvasót vonz egy-egy tematikus szám. Ugyanakkor az adott téma – Gyermek, Foci, Folyó, Tenger, Bicikli, Álom – köré épülő számok arra is lehetőséget adnak, hogy újabb szerzők kapcsolódjanak be a közös munkába.

Sokféle irányzatnak, beszédmódnak, poétikának adtok teret, és úgy tűnik, hogy a szerkesztés során csak a minőség számít.

    – Nincs bennünk semmiféle előítélet. Teljesen mindegy, hogy ki hol él, milyen nemű, hány éves, a határokon belül, vagy azon túl. Nem csak jól bevált szerzőket közlünk, hanem a fiatalokat is örömmel indítjuk el a pályán.

Győrhöz való viszonyoddal kezdtük a beszélgetést, lezárásként pedig a vidéki életformáról kérdezlek. Költőként és szerkesztőként mit jelent számodra az, hogy vidékről kapcsolódtál be az irodalmi életbe? Érezted-e valamilyen hátrányát a vidékiségnek?

    – Hátrányát nem éreztem soha. Számomra inkább előnyökkel járt a vidéki élet. Nem árt a túlhajtott indulatoktól való megfelelő távolság. Itt, ha elmegyek egy külvárosi kisvendéglőbe, a tulajdonos a Műhelyt emlegeti, a vízvezeték-szerelőről kiderül, hogy rokona annak a Mézes Annusnak, aki Kormos verseiben szerepel, megszólítanak a piacon, a verseimet kedvelő nagymama unokájának dedikáltatja könyvemet.

Új Forrás 2010/2.