Kovács Jolánka interjúja Villányi Lászlóval


IDŐKÖZBEN - IDŐT ADNI A TŰNŐDÉSNEK

VILLÁNYI LÁSZLÓ halk hangon, ám különös érzékenységgel írja verseit, amelyekben egy-egy pillanat, hangulat, miniatűr helyszín leírásából egész bensőnket megmozgató képekre, érzékletes kis történetekre, itt és most átélhető érzésárnyalatokra ismerhetünk, s mindezt valami különösen egyszerű kedvességgel fel-felcsillanó ezüstfonálként hatja át a Villányira jellemző csöndes, egészséges derű.
A vele folytatott beszélgetés is hasonló tónusban – és a szót egyáltalán nem bő lére eresztve – folyt: szülővárosáról, az időtlen nőiségről, a rejtőzködő szépségről, amit érdemes észrevenni, „ismeretlen költőnőkről”, az édesanyjáról, színes tárgyakról, a Műhely kulturális folyóiratról, s ha végül is, de nem utolsósorban, vajdasági élményeiről…



Szülővárosodhoz, Győrhöz való kötődésed számos versedben érezhető, s ami még pozitívabb, ez „viszonzott” dolog, hisz téged nem csak számon tartanak, egyszerűen mondva, szeretnek is városodban (jegyzeteidben, verseidben írsz arról, hogy gyakran megszólítanak, örömmel ismernek fel gyerekkori kedves ismerősök, főleg idősebbek; a győri középiskolások érettségi tételei közt irodalmi munkásságod és az általad szerkesztett Műhely kulturális folyóirat is szerepel). Hogyan alakult ki ez a kölcsönösen szép viszony?

Szó szerint belenőttem Győrbe. A gyerekkori világ szűkebb terei után egyre otthonosabban éreztem magam a teljes városban, sajátomnak érzem múltját, kulturális örökségét, épületeit, utcáit, s persze folyóit. Valamiképpen megélem azt is, amit különböző korokban éltek a város polgárai. Rengeteg olyan hagyomány van itt, amihez szívesen kötődöm, s talán ezek miatt sem éreztem soha egy-egy utazás után, hogy porfészekbe jöttem vissza, pedig nemegy gyönyörű városban megfordultam,  a világ különböző pontjain.
Az a közel négy évtized, amióta Győr kulturális életében dolgozom, azt is jelenti, hogy sok-sok emberrel kerültem kapcsolatba. Közülük jó néhányan becsülik, tisztelik azt a munkát, amit végeztem/végzek. Az különösen jól- esik, mikor kiderül, nem kevesen szeretik verseimet. Újabb és újabb korosztályok. Legutóbb is öröm volt megtudnom, hogy egy diáklány az én verseimet választotta, azokkal indult egy versmondó versenyen.


Melyik az a hely Győrben, ahol a legjobban érzed magad (az otthonodon kívül)?

Az egyik a Műhely szerkesztősége. A főtér fölött, az egykori városháza épületében. Erkélyéről Kossuth Lajos beszélt, pincéjében a lőcsei fehér asszony raboskodott. Nincs olyan nap, amikor az ország, a Kárpát-medence, vagy a világ valamelyik szegletéből ne érkezne egy remek kézirat, egy örömteli e-mail, egy kedves telefon, vagy éppen a maga teljes valójában egy jó barát, egy szeretett szerző, vagy egy kíváncsi látogató.
A másik hely a városból kivezető töltés, végig a Rába, majd a Marcal mellett. A folyók, az ártér, a holtágak mindig kínálnak meglepetést. Láttam már fekete gólyát is, a szürke gémek röptével pedig nem lehet betelni.

A szépség, a szép sok versed meghatározó motívuma. Úgy tűnik, neked van időd észrevenni a szépet, eltűnődni rajta és apró részletein. Egy egészen másik, létező világ ez a rohanó élettempójú mában -  neked sikerült  kiiktatnod a rohanást az életedből?

Aki egész nap nyüzsög, egyik helyről lót-fut a másikra, esélyt sem ad magának, hogy rácsodálkozzon a kicsinyke szépségekre. Mert az igazi szépség mindig rejtőzködő. Időt követel magának, tűnődést, lassúságot. Megtanultam lassan járni, átvitt értelemben is, megtanultam nemet mondani, hogy csak a fontos dolgokra tudjak koncentrálni. Tudatosan törekszem arra, hogy szemem és érzékeim frissek maradjanak, ne sérüljön szabadságuk.

Ha a valaki majd (ismeretlen költőnők versei)  c. köteted frappáns kis epigrammáit olvasom, mindig a mondja édesanyám egyik versrészlete jut eszembe, az a bizonyos „és ő mondta hogy olyasmit tudsz a nőkről/amire ők csak titokban vágyakoznak/szakít félbe halálos ágyán édesanyám/már kívülről tud téged/mire vársz még kisfiam”. Azért ez, mert valóban minden elismerésem, ahogyan ezekben a négysoros versikékben nemcsak hogy női szempontból vagy képes beszélni a szerelemről vagy kommentárolni a férfiakat ilyenolyan helyzetekben, hanem teljes empátiával, női lélekbe bújva szólalsz meg. Szerinted hogyan sikerült ez neked?


Gyerekkoromban volt egy néger babám. Édesanyám nagynénje küldte Argentínából, bizonyára nővéremnek, de – ahogy nemrég hitvesem nevetve analizálta a helyzetet – az én feminin énem magához ragadta. Úgy látszik, vagy ötven év múltán ez a feminin én a költészetben is megkövetelte a magáét, számomra is meglepő merészséggel. Meggyőződésem, hogy az emberek életének lényegi része semmit se változott az idők folyamán, s a nők és a férfiak ugyanúgy élik meg a szerelmet, annak hiányát, a szerelmi kínokat, örömöket bárhol a világban, ezért sokféle nyelvűek az „ismeretlen költőnők”.
Az időtlen nőiség apró megnyilvánulásai lenyűgöznek, tiszteletet, kíváncsiságot ébresztenek bennem. Kár, hogy viszonylag kevés nő van tudatában annak, milyen ősi tudást örökölt, inkább felszínes elvárásoknak akarnak megfelelni, sodródnak a divatokkal, könnyen feladják méltóságukat, pedig jobb lenne a világ, ha megtanulnának befelé figyelni.

Különös, „bűvölő” erejük, poétikus jelentésük van verseidben a tárgyaknak, sőt, talán még színüknek is ( a kék pulóver,  a fehér ing, a fogkefe, a piros esernyő, a piros bicikli) – ezek a tárgyak a versen kívül is valóban különösen fontosak a számodra?

A piros biciklim a legfontosabb és a legrégebbi tárgy számomra. Tizenhárom éves korom óta hajtom, a szerelő mindig mondja, hogy ennél jobbat úgysem tudnék venni. Kopott ugyan, de úgyis csak ki a városból, a Rába felé megyek vele. Vagyis gyerekkorom világába visz. Emlékszik arra a lányra – hiszen ilyesmi csak egyszer történik egy bicikli életében is –, akibe tizennégy évesen voltam szerelmes, vittem a vázon, haját arcomba fújta a szél, s aki később Casablancában élt. Vagyis a piros bicikli már a nevezetes filmet is vitte és viszi, akárcsak a kamasz és a felnőtt idejét.
Kék pulóver több is volt életemben, ugyanolyan hangsúllyal. Ha más inget, pulóvert vagy zakót veszek fel egy-egy hajdani napon, talán más is történik velem. Lehet, ők irányítják sorsomat. Zentán, a vendégszobában felejtettem egy kék inget. Szép volt a színe, drága az anyaga, de nem elég puha, kicsit idegen maradt emiatt. Zentán még visszakaptam másnap, de itthon a mosásnál megfogta egy másik ruha, elszíneződött. Vagyis megérezte, hogy nem tudtam megszeretni.

Prózaverseid nem nevezhetők klasszikus értelemben prózaverseknek, inkább töredékeknek, amelyek valahol mégis egésszé, történetté állnak össze – pl.az időközben c. kötetedben. Mi az, ami vonz  a prózaversek írásakor: maga a szabad forma, vagy az ilyenfajta lehetőség a történet, a történetek elmesélésére?

Minden újabb kötet kezdetekor az a tét, hogy teremtődik-e adekvát forma. Amiben aztán egyre jobban érzem magam, egyre teljesebb világot tudok alakítani. Ha ez nincs, el se kezdődik semmi. A formát én teremtem a maga zeneiségével, s ettől fogva az már kötött, de felszabadító korlátai vannak. Az pedig mindig izgatott, hogyan lehet néhány sorban elmondani egy történetet, hogy a töredékben ott legyen egy, az olvasó által megélhető teljes élet.

„Minden történet addig vándorol a világban, míg költészetté nem lesz – írja Varga Mátyás a mondja édesanyám c. köteted fülszövegében. Az édesanyád által elmesélt történetek költészetté lettek ebben a kötetben. Róla, életútjáról is sokat megtudunk ebben a versciklusban, de nemcsak ezt – a sorokat mindvégig az anya és felnőtt fia közti  harmonikus viszony melegsége, amellyel manapság egyre ritkábban találkozunk. Mi az, amit most, így kötetlenül, elmondanál édesanyádról?

Tizenhét évesen adták férjhez Győrbe, tizenhét évesen szakadt ki családjából, szülővárosából, s került egy távoli, idegen világba. Tizenegy éven át nem láthatta szüleit, testvéreit, nem beszélhetett velük, hiszen Beregszász a határ túloldalára került. Mérhetetlen erő, kitartás, türelem, alkalmazkodás kellett ahhoz, hogy létezni tudjon abban a közegben, amely nem éppen barátságosan fogadta. Közben zajlott a háború. Ahogyan édesanyám képes volt a megértésre, az elfogadásra, az utólag is bámulatra méltó, miként a büszkesége, a bölcsessége is.

Immár húsz éve vagy főszerkesztője a Műhely c. kulturális folyóiratnak, amelynek időről-időre tematikus számai jelennek meg – mint amilyen a Vonat, az Álom, a Radnóti-szám, a Bicikli, a Foci…Hoznak-e új szerzőket, nagyobb olvasótábort ezek a tematikus számok? Tudható-e, mi lesz a következő szám tematikája?


Minden tematikus számmal bővül szerzőink és olvasóink köre. Így lesz ez az idei Angyal-szám esetében is. Már együtt vannak a kéziratok, s elmondhatom, hogy a magyarországi szerzők mellett éppúgy vannak vajdaságiak, erdélyiek, felvidékiek, mint Párizsban vagy Berlinben élő magyar írók, s a hagyományainknak megfelelően jó néhány fordítás is készült számos nyelvből. A héber vagy iszlám angyal éppúgy megjelenik, mint az Újszövetség angyala, vagy éppen a rossz, a groteszk angyal vagy a gyerekkor angyala, sorolhatnám. Sok-sok kiváló kortárs képzőművész alkotásaival is találkozhat az olvasó. Az egész számból hitem szerint az sugárzik majd, hogy az angyal nem valamiféle távoli, mesebeli, tőlünk idegen lény, hanem része mindennapjainknak, közvetít, ha elfogadjuk.

A Műhelyben vajdasági szerzők is publikálnak. Milyen értelemben visznek színt ezek az írások a Műhely arculatának alakításába?


Az általam szeretett vajdasági szerzők mentesek az előítéletektől. Másfajta szabadságfokot birtokolnak, mint például a magyarországiak. A szerb nyelv és kultúra közelségét nem teherként, hanem nyereségként élik meg. Műveik rendkívül eredetiek és friss szemléletűek. Műveltségük lenyűgöző, miként az is, hogy mekkora figyelemmel kísérik a máshol születő értékeket.


 Ezt a beszélgetést megelőzően három vajdasági irodalmi estnek voltál vendége: május 5-én Zentán, amelyet a zentai Városi Könyvtár szervezett, és amelyen Danyi Zoltán, Beszédes István és Verebes Ernő is részt vett, ma pedig Muzslán, a Szervó Mihály Általános Iskola diákjaival találkoztatok és beszélgettetek Danyi Zoltánnal együtt, majd a Sziveri János Művészeti Színpad által szervezett irodalmi esten léptetek föl. Milyen élményeket, érzéseket, hangulatokat viszel magaddal haza Vajdaságból?

Úgy utazom a Vajdaságba, mintha haza, ami távol van ugyan szülővárosomtól, másfajta otthonosságot jelent, mégis magaménak tudom, mint gyerekkoromban Kárpátalját. Most is olyan érzésem volt, mintha Beregszász felé vinne az út. Vagyis olyan világba, ahol rokonszenvvel fogadnak, ahol kiismerem magamat, ahol elég egy apró gesztus, hogy megértsük egymást.
Írótársaim rendkívüli érzékenységgel szóltak verseimről, ami azt jelzi, hogy könyveink által mély és értő beszélgetések zajlanak közöttünk, nem számít a néhány száz kilométer, sem a korkülönbség. A gyerekek kíváncsisága, nyitottsága roppant jólesett, sajnálom, hogy másnap nem folytathattuk tovább, szívesen válaszoltam volna bátor kérdéseikre. Majdani személyiségek arcát, tekintetét láttam, adja Isten, hogy szép életük legyen!