Szemelvények a kritikákból

a Villányi László könyveiről megjelent kritikákból


egyszer csak

„A Villányi-vers is természetesen a költői én „önmaga”, jobban mondva: ennek az önmagának a gondolata, el- és túlképzelése, egészen egy lehetségesen túli világig, egészen addig, amíg a kör bezárul, vagyis a: „Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én” (Szabó Lőrinc) ‒ alaphelyzetéig. A sok összehasonlítás dacára – vagy éppen ezért: kivételes, többszörösen s egyre mélyebben átgondolható költői helyzet Villányié.
    Még az sem baj, ha miatta egy egész könyvtárat kell a recenzensnek föllapoznia. Megéri a fáradságot. A memóriában elraktározott és a Villányi-szövegek egybeolvasásakor az elemi- és a kultúrélmények olyan szimbiózisával találkozhat, ami a magyar költészetben a legkevésbé ismerős. Ha Villányi teljes életművére és az Egyszer csak összegző mivoltára tekintünk, benne a poéta doctus és a poéta natus lovagias kézfogását láthatjuk, amint egy hosszú küzdelem végén megkötik a fegyverszünetet.”  Kemsei István


"Az immár tizenötödik Villányi-verseskötetről szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kötet-szomszédság vagy az életmű egészének kontextusát sem, hiszen az építkezésben a frissítő-bővítő folyamatos újszerűség mellett jelen van a kisebb vagy nagyobb hatáskörű szerves folyamatosság koherenciája is. Villányi László költészetének ismerői, hívei mindehhez a befogadás szintjén jó szívvel társíthatják a kulcsszóként is használt s fő értékfogalomként tekintett otthonosság kategóriáját.
Az otthonosságérzet jelentésárnyalatai közt itt megkülönböztetett szerep jut a sorselfogadás, a szembesülő önelfogadás képzetének, a derűvel átitatódó hészükhia bölcseletének. Erre már a kötet mottója is felhívja a figyelmet, mely – később versszövegbe szervesülve is, ld. Sors – az 5. századi „kínai barát intelmét” tartalmazza: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” (A hivatkozott költő, Vang Szen-ta mellett a Holtág c. versben említett „legközelebbi szomszéd”, azaz a 4. századi ókeresztény szerzetes, Evagriosz, illetve az ő létbölcselete jelenti a viszonyítási alapot a mostani versek gondolatiságához, melyet olykor rezignált kosztolányis, Szép Ernő-i derű lelkületével egészít ki. S ha már írókról van szó, fontos hivatkozásnak tekinthető – a Hatvanévesen c. vers többi megnevezettje mellett – bölcseleti téren a Labirintus c. opusban a következő utalás: „éjszaka pedig Cortázar / kirakós játékába merülve Borges labirintusában vezeti végig”.) Új és hangsúlyos gesztus, hogy mottó szerepel a kötet elején, s egyedinek mondható, hogy annak tartalma, bölcselete milyen gazdag tárházát nyitja meg az identitás-problematika vizsgálati módszereinek, a számvetéskészítés líra kísérleteinek, ugyanakkor költőnk korábbi mondandóiból szervesen következik a bölcseleti derű mellett, hogy az ölelés fogalma kapcsán önszemlélet és létbölcselet szorosan kötődik a szépség, a szerelem fogalmához, ezek meglétének vagy hiányának élettapasztalataihoz."  Juhász Attila

"A négy ciklus mindegyike 11-11 versből áll, ily módon kölcsönözve formát a formátlannak, amilyennek a múló időt éljük meg. Egy hat évtizednyi életidő mögött nyilvánvalóan van vagy négy évtizednyi vagy majdnem annyi költői gyakorlat. Nem kevés idő, bár az idő múlását annak tartalma minősíti. Villányi László ezek alatt az évtizedek alatt kialakított egy jellegzetes lírai versbeszédet, amely szinte költői vízjelévé vált, s amelynek újabb és újabb eredményeit mindig élmény kézbe venni. Mintha a 'nagy', 'komoly' témákat demonstráló költészet ellenében írná szenzuális verseit, kiemelve azt a fajta látás- és érzékelésmódot, amely a líra műnemének legsajátosabb vonásait egyesíti."   Harkai Vass Éva

"Villányi László egyszer csak című kötete a Kulcsszavak című költeménnyel zárul, melyben valóban rendre felbukkannak, megismétlődnek azok a kifejezések, fogalmak és érzések, melyek nem is csak a jelen gyűjteménynek, de az eddigi életmű egészének is meghatározói. Ez a tizenkét soros vers nemcsak a most kiadott kötet, de Villányi életművének egységességét is hangsúlyozza. Ez a fajta erős karakterisztika semmiképpen sem vezet monoton hangvételhez, Villányi költeményei nem rutinból megírt darabok. Az az egységesség, mely épp hogy a négy különböző szemléletet tükröző ciklusból felépített egyszer csak című kötetet és Villányi László egész eddigi életművét is jellemzi, azt a határozott, erős költői hangot bizonyítja, amely a szerző műveit felismerhetővé, költészetét pedig egyedivé teszi."   Szarvas Melinda



Kimméria


"Mintha Villányi kötetének helye és olvasásának ideje lenne az a hely, és az az idő ahol, és amikor Hamvas utópiája megvalósul-megvalósulhat. Szellem és szerelem szinte platonikus egysége a követelmény mindkét gondolatmenet számára. Az erotikus szépség és az esztétikai szép egyesülésének nem annyira utópiája, mint inkább dacos kísérlete tör rendkívül következetesen a megvalósulás felé Kimméria érzékeny-érzelmes történetében, mely több is, kevesebb is, mint egyszerű história, fiktív kultúr- vagy művelődéstörténet. Földrajzi, botanikai leírásokat éppúgy tartalmaz, mint csupán látszólag következetlen retorikai egységeket. Az első, ami az olvasónak szemébe tűnhet az, hogy ezúttal egy következetesen megjegyzetelt verses-novellás kötetet tarthat a kezében."  Kelemen Zoltán

A Kimméria korántsem véletlenül készült tizenhat évig. A végletekig lecsiszolt, makulátlanul tisztán csengő mondatok, a tökéletesre felépített mű-szerkezet, a szövegek szövetéből minduntalan előbukkanó szerteágazó, felette alapos műveltség és műveltség-eszmény minduntalan előbukkanó nyomai, az elmélyült műgond korántsem percek vagy hónapok szülötte. Súlyos alkotói évek állnak emögött. Ez alatt pedig, a mélységben, a folyamatos önellenőrzés alatt tartott, korántsem vidámra komponált sors, és mindezek ellenére: célját és feladatát tudón következetesen kitartó rög-eszme. Ami a műben foglaltatik, nem kacagtatásra kifundált ötlethalmaz, hanem maga a vérből és velőből kivéreztetett, költészetté transzformált tragikum.
Kimméria: egyértelműen Villányi László egyszerre gyermeki- Kékszakállú- Don Juani világának költői kivetülése. A legbensőbb Pokol és Mennyország.  Amiről nem mondhatunk mást, csak azt, hogy hatvanadik életévén túl járó költő elérkezettnek látta az időt arra, hogy leleplezze, mintegy rituális áldozatul mutassa fel önmagát és költői személyiségét. Összetettségét és egyedülvalóságát. Ennek értelmében Kimméria nem csak költői játék. Nem csupán egy nagyszerű, ízig-vérig modern költészet kiteljesedése. Kimmériát – mindenkori, személyes Kimmériáinkat is – komolyan kell vennünk. Kemsei István

Miféle irodalmi-képzőművészeti jelenség tehát a Kimméria? Kavargóan színes, olvasmányos, fejtörésre és mélázásra indító kisepikai ciklus, megannyi grafikától kísérve, a kimmér mitoszociológia egy nyelvét e két, egymásba kölcsönösen beavatott nyelvezettel: szöveggel és képpel tolmácsolva. Szikrázó erotikájú, szabad vallomású, kissé azonban a testiség legéteribb örömeit részletezve is szorongó szerelemfilozófiai útmutatása és gyónása egy közelebbről, egyértelműen meg nem nevezett, mégis plasztikus, önmagát hitelesítő (s mind konkrétabb életrajziságban megjelenülő), csöndes iróniával mindig felvértezett történetmondónak. Középpont-örvényét a varázslatos Lény szítja, a tatai Öreg-tóban lakozó, babonázó nőnemű látomás-valóság. Körötte és általa keletkezik az a Kimméria, amely része is, nem is Magyarhonnak; az ország, mely része is, nem is saját kontinensének; a földrész, melyet talán már nem a Föld ringat és renget, hanem az emberi tudásból és nemtudásból, vágyból és csalódásból párolt magánuniverzum, azt pedig az időtlen időktől örökig közös világmindenség. Tarján Tamás

Egy kitalált lény léte és hatása által átértelmezett kitalált és átértelmezett történelem Villányi terepe. Ő, aki költőként és szerkesztőként tengette magas művészi színvonalú napjait, most valami őrületre adta a fejét. Jó irány. Vörös István

A feltételezésemet, hogy a Kimméria önkép, burkoltan egyes szám első személyű hosszmetszet a költői pályáról, alátámasztja az a filológiai apróság, amely a kötet szövegéből csak egy áttételes utalásból nyerhető ki („az alábbi tíz chiméráról viszont teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy a Tó partján születtek, s élnek ma is”, 85.), de ami pontosan elhangzik abban a dokumentumfilmben, melyet Hartyándi Jenő a kötet győri és a budapesti bemutatóján forgatott. A könyv megírására Lévai Ádám tíz chiméra-grafikája adta az inspirációt (ez a tíz kiméra-ábrázolás látható a főszöveg utolsó tíz egysége kíséretében). Ez valamikor 1998-ban történt, a könyv írása kihagyásokkal, felfüggesztésekkel azóta folyt, míg végül tizenhat év után elkészült. Ha ehhez hozzávesszük a Vivaldi titkos naplójából egyik váratlan magyarázat-variánsát, mely abban a felsorolásban bukkan elő, ahol a költő bizonygatja, Chicagótól Bécsig a nagyvilág hány pontján talált rá az inspiráló szövegre („Az igazság az, hogy ki sem mozdultam Győrből”, 158.), könnyű belátni: néha egy jól berendezett könyvtárszoba, a fantázia és az irónia végtelensége is elegendő, hogy egy kitűnő író tökéletes univerzumot teremtsen. Csuhai István

Ki is ő, e költő, aki spiritualizált, ugyanakkor izzó erotikát és nőkultuszt teremt? Vértezete a tudás, amellyel kideríti – hát persze, hogy át kell hozzá írnia a gondolkodástörténetet, a magyar és a világirodalmat is! –, hogy Kimméria, a kimmér nép, a Nő és a Szerelem tiszteletén alapuló közösség megszülethessen. Most már nyugodtan ki merjük jelenteni, hogy – bár képzeletben magát kimmérnek tételezi („…de hiszen te is kimméra vagy. Nem kellett tükör, tisztában voltam arcom furcsaságával.” 12.) – nem teljesen kimmér és nem is névtelen költő beszél, hiszen a „jegyzetek”-ben közöltek alapján tudjuk, a magát Vivaldi leszármazottjának tekintő Villányi László vezet be minket költői világába, oda, ahol minden tudás, varázslat és a gyönyör forrása is a Nő. Olyan erotikus líra rejtőzik a sok körülírás mélyén, amelyben feltétlen – és talán sérülékeny – nőtisztelet tárul fel előttünk. Rőhrig Eszter

A szerző döbbenetes tudásanyagot mozgat könyvében, kezdve a növények szaporodásától az állatok nemi életén keresztül kínai és japán, a Távol-Keletre vetődött kimmérek bölcseletéig, irodalmáig, képi ábrázolásaik leírásáig. Ennek ellenére a Kimméria végtelenül személyes, intim, alanyi könyv – ezért mestermunka, a fikció, az élmény és az ismeretek finom ötvözete, Villányi László költői világának súlyos lenyomata, ami Lévai Ádám grafikáinak felhasználásával önnön inspirációját is magában hordozza.  Fekete J. József


Folyótól folyóig

Villányi László e kötete, a korábbiakhoz hasonlóan, magányos úton jár, nem könnyíti meg a besorolásokra hajlamos kritikusok dolgát, noha persze ott munkál benne – a fentebbi műfaji megnyilatkozások keretei között – számos modern törekvés, a tárgyiasságtól az új érzékenységig, új szubjektivitásig. De éppen e jellegzetességével függ össze kétségtelen költői rangja, sőt népszerűsége az irodalom iránt érdeklődő közönség körében. Ez a fokozott érdeklődés napjaink lírai költészetét tekintve viszonylag kevesek osztályrésze lett, s ugyancsak a tradícióba ágyazódva újító poézis megszólító erejét bizonyítja. Eisemann György

Villányi László költészetének hajszálerezete régóta figyelemreméltó: a szavak mintha folyamatosan úton lennének a megcélzott kifejezés vagy töltet felé, ám nem igazán akarnak odaérni, vagy pontosabban szólva a mozgás koreográfiája válik jelentésessé. A folyó, a folyam céltudatos törekvése ez, hogy belefusson a tengerbe, miközben ezzel együtt fel is számolja önmagát, átadja a mérhetetlenségnek, a transzcendensnek. Ugyanakkor újra is termeli magát, s megállíthatatlanul tölti ki a számára kiszabott medret. Fogy és gyarapszik, megszűnik és megszületik. A biciklista alakja a kötet egyik meghatározó szereplője: a természeti, a humanoid vagy a „civilizált” táj stációi azonban a legelemibb érzelmek, a létszorongatottságtól a létszorongatottságig, a vágytól a vágyig tartó megállók. Az út végső célja teljesen egyértelmű és tiszta, hiszen a „töltésen súlytalanná emeli őrangyala”. Ez a pazar sor legalább kettős jelentésű: részint a fizikai létbe zárt test egyik alaptulajdonságától megfosztott létezés elanyagtalanodása és megdicsőülése, azaz a lélek hazatalálása az anyag fogságából, részint pedig isteni beavatkozás a létezésbe, melynek köszönhetően a szó lebegő csodája egyáltalán megszülethet („szavakat kap / ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket”). Az elvetés szintén kettős természetű: a magvetésre és az elutasításra egyaránt utaló gesztus. Az ars poeticának tartható nyitó költemény ismert bibliai idézettel zárul: „a hit a reménylett dolgoknak valósága” (Zsid. 11. 1.), de a költészet definícióját is megadja, hiszen az is a szavakba vetett hiten, vagy a szavakban meg-, illetve elvetett hiten alapszik.  Csehy Zoltán

A szubjektum részben észleli maga körül a valóságot, részben értelmezi, viszonyrendszerbe hozza korábbi emlékképeivel. Egyfajta hólabda effektusról beszélhetünk, ahol az élménymag köré egyre újabb és újabb rétegek göngyölődnek. Ez a mennyiségi felhalmozódás az én emlékbirodalmának folyamatos tágulása szükségképp együtt jár az önreflexió képességének fokozott jelenlétével, mely a szubjektumot egyre inkább sajátos irányból szervezett, másokkal összetéveszthetetlen személyiséggé alakítja. Villányi László ezt a változó, a tudatban bizo-nyos szempontból állandó jegyeket mutató, más szempontból viszont áramló személyiséget mutatja. A versek ennek megfelelően vallomások, egy élethelyzet ábrái. A középpontban – ezúttal – a találkozás több  ismeretlenes egyenlete áll. A megoldás, a másik ember szellemi sugárzásának megfejtése folyamatosasan mozgásban tartja az én tudatát, sőt inspirációkat, rejtett energiákat küld.  Mind e mögött egy olyan világkép körvonalait észleljük, ahol a lírai alany fejlődési regényeként olvasható epizódokkal találkozunk.  Baán Tibor

A megérkező, A száműzött, A hazatérő, A visszatérő, A kivándorolt címek is mind ezt az oda-vissza ingázó elbeszéléstechnikát példázzák, ugyanakkor fel is vázolják a kötet poétikai sarokpontjait, melyeket összekötve bejárhatjuk a Villányi-féle bensővé tett érzéki/szellemi vidék tágas tájegységeit. „Néha úgy sejtette, mérhetetlen messzeségből vándorolt, / elhozva magában egy másvalakit, akinek élete véget / ért a kezdeteknél, pontosabban benne folytatódott... gyakorta bizonytalan, kinek az idejében létezik, / s amíg csak időnként érzékeli a másikat, addig az betéve / tudja őt...” – szól a Lévai Ádámnak ajánlott, keresztbekötött vagy közössé avatott emléktöredék. Alapvetően tehát transzcendens találkozások íródnak versbe, túlmisztifikáló gesztusok és nagyzoló modorosságok nélkül, azzal a türelmes természetességgel, amely nem sürget semmiféle stílusbravúrt – képletesen szólva a folyó megszokott sodrását nem szakítja meg semmilyen vízesés, inkább a benne hullámzó ritmus lesz a meghatározó, fluktuáló erő, melynek hatására a felkavart, újra meg újra átmosott hordalék törmelékes anyaga észrevétlenül, csendesen ülepszik le a lélekben. Papp Máté


Győri idők – Szabó Béla fotóival


Mintha csakugyan egy belső várost járnánk Villányi megjelenítésében – várost, mely tulajdonképpen őt magát is megjeleníti, igen, mintha őt Győr jelenítené meg.
A váltakozó látószögek valóban álomszerűvé teszik azt a versprózát, megjelenítve minket magunkat.
Ilyenek vagyunk… ilyenek is, hát, érezzük. Jól lehet ízlelgetni a fordulatokat, a ködből épp csak célszerűségekig kibomló, előbugyolált érzéseket, „történéseket”. Ismétlem tanáromat: Kosztolányinál is a szelíd vadromantikához elképzelhetetlennek hitt újbóli visszaérkezés adja a tragikum melletti másik, nagyon szerethető szólamot. Villányi tragikusabb arcát egyéb műveiből már ismerni véltük, most hadd legyen jutalmunk is érte ez az álldogálós töprengés, ez a meg-megújulóan tovább bontakozó hangulat-és-eszmélés-sor; mondd tovább, barátunk, ezt mondjuk mi is…  Tandori Dezső

A kötetben szereplő költemények nem pusztán városversek, abban az értelemben, ahogy például városregényről mint műfajról lehet beszélni, hanem a Győri időkben megjelenő város lesz „versvárossá”, versekből felépülő várossá. Villányi kötetében mintha nem Győrről szólnának a prózaversek, hanem épp fordítva: maga a város szól költeményekről. Szarvas Melinda

Ámulat


Igazi mű-együttes, középszólamban az emberi motívum: megragadóan, olykor kicsit megbőgetően, sose bőbeszédűleg, de nem is mesterséges tömörítésekkel, lazán inkább, de sebzőn, tépázón, aztán megenyhülőn, a boldogságot sem megtagadva. Nem mondom el „meséjét”, legyen meglepetés is belőle-vele ennyi. Villányi László korokat, érzéslehetőségeket, letöréseket, vígságokat, pontos képeket és képzelgéseket ad, „ámulatos” a változatossága, ahogy az Adria hadihajóval, a vizek bármelyike úszógumidivattal jön egymás közelébe, ahogy csonkolt láb és körfűrész, repcetáblák szerelmesen csodálva, az ősvadászatnál-vadonnál közelebb kerülő békesség és realitáskeresés… nem folytatom. Kifut valamire nagyon is a könyv: a beteljesült szerelem beteljesültségének részleteire, megannyi új kezdetre tehát. Egyre olvasom, egyre jobban csodálom. Villányi a mindenkori élvonalak egyik írója, érzelmi felhangjai-lényege révén nem is olyan bő – másképp, persze, tágas – társaságban. Tandori Dezső

Az összeadódás Villányi költészetében a poiesis, az összerendezés praxisa. Az összerendezés a tekintetnek (a belső szemnek) az a kényszerítő erejű képessége, hogy a valóság izolált jelenségeit, momentumait olyan fénytörésbe állítsa, melyben lényegfeltárulás történhet. Villányi poétikája a költészet koordinátarendszerében gondolkodó és megvalósuló költészet, az esztétikailag megmunkálatlan megmunkálása. Olyan „másodlagos elaboráció”, ami formába kényszeríti az eltűnő időt és a mindig változó teret. Ez a szigorú esztétikai hermetizmus teljesedik ki az Ámulat című kötetben. A költészet Villányi számára a szó legteljesebb értelmében költés, s ennek jegyében a költő az, aki a szavakon keresztül napvilágra segíti a valóságba zárt létszegmenseket. Komálovics Zoltán

Léleküdv egy Villányi László-kötet. Az Ámulat. Ámulatos, ahogy a szerelmi boldogság szövedékébe, áramaiba belefonódhat, beleéreződhet az élet sok szenvedése is, meghaladva, de áhítattal őrizve, és - joggal díjnyertes könyv! - a hihetetlen egység: lágyságé és szókimondásé, szerkezet tudatos-kemény, álomszerű-határnélküli stb. egysége. Jó olvasni! Naná, szünetelek saját gyötrődéseimmel. Irodalom, elemi üdvöd, hasznod, áldó.! Tandori Dezső

A boldogság ebben a könyvben nem az emlékezés és nem a várakozás tárgya, hanem itt és most: van. A kötet fényes cáfolata annak a közkeletű babonának, hogy a boldogság ellensége az igazi művészi teljesítménynek, s hogy remekművek csak a szenvedés árnyékában születhetnek. A versek beszélője egy boldog ember, aki ezt be is meri vallani magának – a boldogság időtlenné tágult pillanata pedig az a nézőpont, ahonnan rálátás nyílik az eltelő életre, annak teljességére. A „déli fénytörés” miatt ebben a szövegvilágban mintha mindenre sütne a nap, a megidézett nemzeti történelem és családtörténet legfájdalmasabb emlékeire is. A boldogság jelenéből kiinduló számvetés új mintázatokba rendezi a múltat, amelynek mintha ebből a „mennyei perspektívából” látva tárulna fel valódi kompozíciója és értelme. Innen nézve minden a helyére kerül, Ottlikkal szólva „minden megvan”. A szerelem csodája, akár a bibliai csodák, itt is olyan jel, amely mintha a teremtés eredeti teljességét volna hivatott helyreállítani. Hernádi Mária

Villányi László évtizedek óta következetesen járja egyéni költői útját. Élményeit, emlékeit, álmait, szeretteit, barátait, szülővárosát, a megismert más városokat és tájakat nagy érzelmi telítettséggel és minimális, de koncentrált poétikai transzpozícióval ábrázolja. A rövid, fegyelmezett szabadverseiben megnevezett személyek is mindig valódi nevükön szerepelnek, akár Kerouac Útonjának eredeti szövegében. Villányi iróniától és pátosztól egyformán tartózkodó, emocionális töltésű, olykor áhítatos, ugyanakkor dokumentáris hitelességre törő és önfeltáró szenzuális realizmusa rokontalan a kortárs magyar lírában. Tábor Ádám

A Villányi-féle kifejezésmód, a fogalmazási kunsztoktól tartózkodó formai tett, a hatáseszközeit rejtő, tiszta, hajlékony szólás bizonnyal komoly erőfeszítés eredménye. De csodálatos, hogy ez az egyszer megtalált nyelvezet és megnyugodott szólásforma mintegy ősforrásává vált Villányi László költészetének. Könnyű, zavartalan, prózai szavak, semmi körmönfontság, semmi szakadozottság, s mégis: a részletek intenzitása, töltekezés a magánvalók sugallmas erejével, a megannyi mesterkéletlen jelkép, s mint egy gesztusban a teljes jellem, napi epizódok leírásaiban a lélek szövevényes közjátékai – mindez együtt egészen sajátos és jelentős költészetet támaszt alá…. Ha igaz az, hogy a prózai külvilágból egy nagy belső életre nyíló darabjaiban ódai, elégiai reminiszcenciák bújnak, igaz az is, hogy e művek az ember legkényesebb dolgait illetően teljességgel kendőzetlenek. Továbbá igaz az, hogy a csiszolt formát még fényesebbé teszi a költő személyessége és fesztelen hangja; hogy itt az anyagon, a színeken, a felületeken eszme csillan át, azaz a szeszélyek, véletlenek és tapasztalatok fölötti másik világ, s mindez az Ámulatot a szerelem és szeretet egyetemes leckéjének egyik változatává emeli. Kelemen Lajos

S hogy a költői pálya e „második” (kinek-kinek hogy persze) szakaszában az új hangra találás önmaga számára is revelációként hatott, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Ámulat kötet ennek a magabiztos el-beszélési formának és az emlékezetből búvópatakként előbukkanó élettörténetek (narratívák) összefésülésének, másként szólva: szüntelen én-konstruálásnak a továbbfolytatása, ami láthatóan örömmel tölti el a költőt: játszik és delejez, regöl és dokumentál, szövegbe bujdokol és reflektál. A két legutolsó verseskötetet együtt (is) olvasva mondhatjuk, hogy Villányi egyik vagy legfőbb költői erénye a reflektált ön-elbeszélésben és a történettöredékek bámulatosan finom szövésében rejlik, mintha „verseivel” igazolná azt a kommunikációs és antropológiai tételt, miszerint életünk során folyamatosan életszituációkat, történettöredékeket mondunk el, mondunk el folyton másként, melyeket a sajátunkénak (is) érzünk. Bálint Péter

Számos toposz, trópus, motívum találja meg ideális helyét a kötetben. Végletekkel kifejezve: a rózsa ugyanúgy szívesen adja szirmát a költeményekhez, mint a labdarúgás a gólörömöt. A koronaszó azonban a szótárakba még be nem jegyzett, nem egy ízben használt szerelemezés, a szerelmes társ egyedi szóalkotása. A testi-lelki szerelemteljesség kivételes ünnepiségű pecsétje, amely Villányi László változatos fényvilágú, életmúlás, életteremtés széles skáláján játszó könyvét mindenestül szeretetelvű írásműként teszi maradandóvá. Tarján Tamás

Az Ámulat kötet voltaképpen az idill visszakövetelésének eredménye, annak a feszültségmentes, harmonikus állapotnak a megélését jeleníti meg, ami kellően erős szerkezetre épül, hogy semmilyen külső esemény meg ne zavarhassa. Az élet és a világ borzalmai nem rekednek kívül a vegyes párosban, a férfi (a költő), és a nő (a költő párja) által megélt idillen, az nem valamiféle burokként, védőpajzsként működik, hanem az együttlét arra tanította meg őket, hogy belső örömük ereje mindig semlegesíteni tudja a külső hiányt, veszteséget, vagy támadást. Fekete. J. József

Villányi László szerelmi költészete olyan titkos, és vízjelszerűen összetartozó kapcsolatok szövevénye, ahol a múlt rejtekező momentumait, és zárványait a jelen vitorlái, a szerelem mindent újraformáló, újrarendeződő élményei bontják ki; így sajátosan valamely visszafogó emlékezés tanúivá válunk, mi, néhol bizony álmélkodó olvasók. Különös rúgóra jár ez a megújult, megújított és  – hogy a költő egyik archetipikus a költői kézmozdulatra használt toposzát, a kőművesét vegyem kölcsön  – továbbépített  líra, mely a szerelmi én-emlékezést kitágítja, és kitárja a gyermekkor és a szülői ház, a szülők egymásra találásának megható megidézése felé. Mohai V. Lajos

Villányi László kötete a szerelemé és a személyes sorsé, létérzékelés, közérzet, emlékképek foglalata, a képzeletek és vágyak eleven mozgásé, tépelődésé, szenvedélyé, visszanézésé. A régmúlt képeinek felidézése tükrözi a szülőket, nagyszülőket, utcabelieket (az igazságot keresték ők is a történelmi időben, kemény és erős jellemű emberek voltak, akik torkát hazuggá vált törvények fojtogatták), tükrözi az irántuk való tiszteletet, továbbá a megőrzésre érdemes értékrendet. Sokoldalú és gazdag termést ad az összeállítás, talán így lehet egyetlen ív két pillére, gondolati kerete az első (Anyja neve) és az utolsó vers (Meghaltam álmodban) három-három sora: „Anyja neve? Kérdezik. / Mindig jelen időben. / Amíg élek, jelen időben.”…”Meghaltam álmodban, / egyetlen éjszaka többször is. / Időtlen idő, míg melletted ébredek.”  Joó József

A költő, aki írt már vágyakról, barátokról, szerelmekről, erotikáról, álmokról, angyalokról, fociról; játszott már Vivaldi húrjain, majd a világ nőinek bőrébe bújt, hogy megszólaljon a szerelem nyelvein; verseiben keresztül-kasul bejárta Budát, az imádott szülőváros, Győr tereinek, színeinek és hangulatainak is adózott rengeteg versben. Mindezek után végtelenül sokszor eredt a Győrt Szabadkával összekötő vonalon a nagy példaképek, és irodalmi apák, Csáth, vagy Kosztolányi nyomába, majd Újvidékre a családfa anyai ága után, és még tovább, Kavafisz hazájába, a mesés Alexandriába is. Mindezek után, jött egy fiatal lány, aki finom kezekkel beoltotta az almafát, ami most olyan gyönyörűen és bőségesen virágzik, és olyan édes gyümölcsöt érlel, mint még soha. Villányi László Ámulatában mind meglelte kincseit. Hercsel Adél

Villányi László kötete, legalábbis számunkra, a több helyütt szellemi előképként megjelenő Vivaldi zeneművei helyett sokkal inkább Chopin vagy Liszt etűdjeivel mutat rokonságot. Igazolja, hogy néhány megfelelően, sőt néhol bravúrosan találóan megválasztott vonással is lehet a nagyközönség számára ugyancsak élvezhető, elmélyedésre, továbbgondolásra késztető kis remeket alkotni. Emellett, talán a Volna a szerelem párjaként, a költő pályáján és a kortárs magyar szerelmi líra kincsesházában is különösen értékes darab, kivitelbeli szerénysége ellenére belülről világító drágakő. Nem összegzés igényű kötet, sokkal inkább egy új, ígéretes és reményeink szerint az Ámulathoz hasonlóan gazdag versgyűjteményekben bővelkedő alkotói út induló állomása. Szemes Péter

A tények a roppant méretű léthazugságban így vagy úgy, de mégis jelentenek valamiféle fix pontot. Ugyanakkor a versekbe fotografált reáliák ebben a lírában is feloldódnak egy tágasabb, a vers-én világát jelentő érzésáramban. Ez a központi érzés, mely valójában Villányi egész eddigi költészetét jellemzi, a csodálkozás képessége. Vladimir Holan megfogalmazásában így hangzik: „költészet az is, hogy létezel”. Ebben a helyzetben maga a létezés válik ünneppé. Nem a tragikumra, hanem  a létezés egyensúlyának keresésére esik a hangsúly. Villányi László verseiben nem akármilyen patikamérlegen egyensúlyozza ki a szavakat. Sehol semmi túlzás. Pontosan tudja, hogy a visszafogott közlés gyakorta hitelesebb, mint a kontrollt vesztett szélsőség. Baán Tibor

A kötet vezérmotívuma az álom – a költő kedvelt témája is –, általában sajátos módon szemlélteti az éjszakai és a nappali létezés között, ahol az életképek keverednek az álomképekkel, így teremti meg a mindennapok valóságát. Villányi stílusának karakterjegyei érvényesülnek ebben a versciklusban is, lírája letisztult, a kötetet komoly hangvételű és tökéletesen megszerkesztett darabok alkotják. A kötet formavilágára szintén ez a letisztultság és aprólékos szerkesztői munka jellemző, rövidebb terjedelmű, néháy soros költeményeket találunk, amelyek már-már prózaversként is értelmezhetők. A ciklusnak ugyanis van egyfajta narrativitása, mintha a költő történetet mesélne, kiszakít egy-egy eseményt, jelenetet a múltból és a jelenből, amelyek mind egy-egy történetet alkotnak. Zsurzsán Anita



mondja édesanyám


Költőnk nem provokatív író-egyéniség – hangjának, tónusainak finomságával, a lét érzékeltetésének bensőségességével hat ránk szellemiségének igazi sajátossága. Lírájának karaktere visszafogott, komoly és cizellált. A tekintet élességére, részvétre iskoláz Kosztolányi örökségének jegyében, de tapintatra is. Talán ezért érzi úgy a kritikus: biztosan foghatjuk meg az ő munkáinak szellemi kezét, ha az emberélet alapvető dolgainak, elemi érzések, tapasztalatok átélésének ügyében jó költői kalauzra szeretnénk lelni. Fogarassy Miklós

Villányi ráadásul még halk szavú költő is, ami így együtt igazi anakronizmusnak számít – s mint ilyen, bátor cselekedet: sokkal bátrabb, mint futni valamilyen kordivat után. Villányi László szájszegletében és verseiben évtizedek óta konok következetességgel viseli és képviseli a maga tűnődő-ámuló, sosem erőszakos, sosem mesterkélt, utánozhatatlan félmosolyát, mely mára jól felismerhető tájékozódási ponttá vált a kortárs költészet tarka terepén. Szép ez a következetesség! S miközben a szerelemről ír – kell-e mondanom? –, egyúttal természetesen az élet számtalan halálosan fontos lényeges-lényegtelenjéről is egyben. Kántor Péter

Az utód visszahelyezkedése a központi tudatba, mely egy-egy család retorikai beágyazottságáért felelős, csak úgy képes szövegeket kreálni, hogy felszámolja önnön biológiai meghatározottságát, és létén átengedi e tudat mechanizmusait. A családi tudat azonban hódító természetű: a világ belakására tör, ha kell mitikus összefüggéseket teremt, beemel és szelektál, nosztalgikussá tesz, és a feledés mechanizmusai mentén is aktív. Ezt a mozgáskomplexumot mindenki megörökli, de nem mindenki képes elmondani, láttatni és általános érvényű költészetté nemesíteni. Villányinak ez sikerült. Csehy Zoltán 

Villányi kontra-költészete, ez a sajátságos epikolíra valóban beható figyelmet kíván, mert a megszentelt szó szakrális telítettségéért egy burok, a profanátor kifejezésmódja mögé kell belátni. A szerző szikár fegyelme: mondhatni japáni észjárás és stíl – s ahogy e stíl remekeit olvasva semmi nehézséget nem okoz mondjuk egy harmatcseppből a tengerre asszociálni, Villányi Lászlónál is: a kurta szöveg önmaga sokszorosával alkot egy testet, s egyáltalán nem ritka, hogy mennél szárazabb a beszédmód, annál hevesebb szívdobogást takar… Kelemen Lajos

Villányi László ebben a kötetében ugyanolyan személyes és lírai, mint a korábbiakban, viszont itt nagyobb hangsúlyt helyez a narrációra mint a képekre és hangulatokra, inkább él a megjelenítés mint a sejtetetés lehetőségeivel, az édesanya által felidézett események ennek ellenére nem folytonosságukban, a történés egészét leképezve épülnek versbe, hanem fragmentumokként, pontosabban az egészet magában tükröző fraktálként utalnak vissza az egészre. Villányi nagyon ügyel rá, hogy a lehető leggazdaságosabban bánjon a szavakkal, hogy versét ne terhelje gondolati, narrációs vagy képi-akusztikai sallang, átesztetizálási túlzás. Fekete J. József

Mintha mindannak, amit ő a nyelvben végez, meglennének az előzményei az anya személyéhez kötődő életek eseményeiben, s éppen az anya alakja lenne a költői megfogalmazás előtti utolsó állomás.” Az anyai beszéd, a megszólítás és hallgatás, a biztatás és aggódás, legyen bármily egyszerű, mindenféle modorosságot nélkülöző (Villányi verskötetének egyik nagy erénye, hogy a modorosságnak semmi nyomát nem leljük föl benne, ám a szív-húrjainak a pengetését: a megidéző bűvölést, az emlékezés zeneiségét és a képi telítettséget bravúrként kell említenünk), szignifikánsan megjeleníti azt a rekonstruált anyát, aki már a fiú magzat-állapotában és férfi-korában egyaránt megszólítja őt, a lét-gondokon fölülemelkedettek nyugalmával. Bálint Péter

„A boldogsághoz két ember nem elég, mert a boldogság sok békesség. A békesség: ismerni az embereket, de mégis szeretni őket. És úgy élni” – írja Kondor Béla. Ez a békesség terül szét, ez a boldogság bujkál a mondja édesanyám verseiben. A megengesztelődés békéje, az emlékezés már-már szenvtelen derűje. (Szenvtelennek hat, mert a gyász pátoszát bölcsen kerülő, eszköztelenné stilizált versnyelv hozza létre. Ekképp foglalhatja el a pátosz és a gyász helyét az emlékező és alkotó szeretet.) Halmai Tamás

Hol kell keresni annak csöndes érzékenységnek az eredetét, gyökérzetét, mely ennek a verses könyvnek a nyelvhasználatát, és modalitását, belső árnyait, és belső árnyalatait jellemzi? Vagyis azt kérdezem végezetül: mivel ad az anyai életsors élménye a költő kezébe versbeli megszólalási lehetőséget? Mivel ad szabálytalan egységek láncolatából összeálló versformát? Ha pedig egyenesen az a történetmondásra gondolunk, egy -- a verses regényre hajazó – költői műfaj alaksejtemét?  A válasz a személyességben van, ahol az anya saját személyiségével ad súlyt az újraírható élettörténetnek, melyhez a lírán átszűrt személyességgel, a köveket egymáshoz illesztő kőműves alázatával, és mesterségbeli tudásával járul hozzá a költő. Mohai V. Lajos

„kórházba kerülése előtt néhány nappal / órákig hiába keresem édesanyámat / utóbb kiderül sógoromnál nézi a számítógépen / milyen a világűrből Beregszász”.
A könyv visszafogottan emlékező hangja teszi a fenti sorokhoz hasonló oldalakat tapinthatóan széppé, és valahogy az az érzésünk támad, hogy minden élet- és családtörténetben megszületnek a leírhatóság terepei, csak épp a pillanatok és a fókuszok beállítása hiányzik, és ha minden családban lenne egy Villányi László, akkor minden család élete leírható értelmet nyerne. Az elmúlt időt jól kell megszerkeszteni, és akkor az úgy szólal meg, ahogyan teremtésműben illik. Podmaniczky Szilárd

Villányi azonban - kíméletlenebbül, mint költészetében bármikor - gyanakodva, keservesen szétszedi, széttöri azokat a harmonikus válaszokat, gesztusokat, amelyeket egyébként makacs szépségkultusza kívánna. Minden lehetséges idill elenyészik, minden bensőség otthontalanná lesz, minden jámbor terv megcsúfolva. A korábbi kötetek álomidéző borítóit – Villányi mindig gondosan választott képet – most brutális ecsetvonások váltják föl, hívebben ahhoz a költői hanghoz, amelynek elégikusságát eddig is tárgyias, drámai beavatkozások érték, de ilyen radikálisan és mégis póztalanul talán soha. Reményi József Tamás

A kötet egészét egyrészt a fiú kamaszos várakozása (és vágyakozása) hatja át, amely éppen ezért talán a családi történetekből kihallható szerelmi epizódokra figyel leginkább, másrészt a beteljesületlenség és meg-nem-érkezettség érzése mögött rejlő személyes titok („s egyáltalán mikor leszek én igazán felnőtt”). Az anyával való azonosulás törekvése azonban túlmegy a közös múltból fakadó sorsszerűség felismerésén, hiszen az oral history-elemekből nem pusztán az elfogadottság és a valahova tartozás nyugalmát szeretné kihallani, hanem a kötészet (saját költői tevékenységének) meghatározó előzményeit is. Mintha mindannak, amit ő a nyelvben végez, meglennének az előzményei az anya személyéhez kötődő életek eseményeiben, s éppen az anya alakja lenne a költői megfogalmazás előtti utolsó állomás. Könnyen lehet az érzésünk, hogy ez a poétika valamiképpen feltételezi a történetek „lélekvándorlását”, ahol a sok küzdelem, kudarc és szenvedés beteljesülése, egyszersmind pedig értelme, nem más, mint éppen a kötészetként való megjelenés. Talán ez adja az egész könyv sajátosan Villányi Lászlóra jellemző derűjét is, ami abból a hitből fakad, hogy minden történet addig vándorol a világban, míg költészetté nem lesz. Varga Mátyás

    Épp a tények hiteles megrajzolásának egyszerűségében rejlik a kötet nagyszerűsége. Villányi nem ölt magára nevetséges pózokat, és őseit, családtagjait sem idealizálja: “tizennégy éves dédnagyanyám / tizenöt éves dédnagyapám / libalegeltetés közben szerelmetesen / addig-addig incselkednek egymással a Dráva partján / míg megfogan apai nagyanyám Stopper Otília”. Életének, élettörténetének meghatározó pillanatait a lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb nyelvezettel írja le, már-már nyers őszinteséggel. Vagyis a fotóalbum alakjai nem pózolnak nekünk, hanem a maguk mindennapi egyszerűségében mutatkoznak meg; a költő nem akar mítoszt teremteni. Önmagát teremti újra emlékei által.
    Amikor megláttam a kötetet, először a Kurcsics László által tervezett borító nyűgözött le, de olvasás közben rájöttem, hogy minden egyszerűsége ellenére a Szépség a sorok között is kitapintható. Lehet ez a mű akár egy sajátos játék az emlékekkel, akár egy töredékes családregény, de mindenképpen egy izgalmas utazás lesz az emlékek tengerén. Zsurzsán Anita

valaki majd – ismeretlen költőnők versei



A kötet poétikai fikciójának legfőbb erénye az a nagyon izgalmas, „rafinált” versbeszéd, amely költőnők szólamává varázsolja a szerzői hangot. A szövegek egy arabeszkszerű variációsor rajzolatát adják, „női nyelvek” gazdag, izgalmas változatosságában szólal meg a szerző. Ezen transzformáció következtében a férfiúi és női hang közt egy folyamatos áramlás, egymásra utalás indulhat meg, ami egyfajta eldönthetetlen lebegésbe tartja meg az egyes szövegeket. Az ismeretlen költőnők mind mások, mégis ugyanaz a hang „tartja fogva” őket: a versek pillanatképek, impressziók, időfoszlányok, a maguk pillanatnyiságában mégis képesek az indirekt gondolatiság irányába elmélyülni. Nagyon fontos része e szövegeknek a körülöttük kibontakozó csend-dimenzió, ami mintegy termőtalaja a verssé váló hangnak. Komálovics Zoltán

Hogy kinek ajánlom Villányi valaki majd c. kötetét? Természetesen mindenkinek, de elsősorban a szebbik nem képviselőinek. Tizenéves lányoknak, akik még csak ízlelgetik a szerelmet; fiatal nőknek, akik egyszerre imádják és gyűlölik a férfit, egyszerre uralkodnak felette és hajtják meg a fejüket előtte; és érett nőknek, akik már tudják, hogy kell bölcsnek lenni a szerelemben is. A legfiatalabbaknak ízelítő, hogy mi mindenen fognak még keresztülmenni, hogy milyen tengersok árnyalata is van a szerelemnek és a szexualitásnak; a huszas-harmincasoknak tükör és vigasz; az idősebbeknek pedig nosztalgia és visszaigazolás…
A valaki majd-ban olyanokat írt le, amikről nem beszélünk. Amiket érzünk, éreztünk mind, amik igenis túlmutatnak azon, hogy szeret, nem szeret. Végre olyan versek, amik a nőket nem egyszerű, szentimentális lényekként mutatja be. Villányi László ismeretlen költőnői nyíltan vállalják a szexualitásukat, a fájdalmukat, a büszkeségüket. Lehet, hogy pokolian szenvednek, de tudják, hogy nem halnak bele. Egyszerre tárgyilagos és rendkívül bensőséges a szerelem ábrázolása ezekben a versekben. Legmerészebb álmaimban sem mertem volna soha elképzelni, hogy egy férfi így tudna ábrázolni minket. Illés Eszter

Mintegy hetven szerelmes nő hangja öltött verstestet Villányi László kötetében, az uniformizált forma ellenére minden megszólaló külön egyéniség, önbecsülésben egyedi öntudat, s kivétel nélkül kacér, kívánatos nő. A kötet pedig izgalmas költői teljesítmény.
Fekete J. József

A valaki majd kötetben hatvannyolc náció ismeretlen költőnőjét beszélteti: mindegyik más szempontból szól a szerelemről, különböző hangszínnel, árnyalattal. A költő valahány kötete egyetlen egy érzésről szól, de megszámlálhatatlan változatban, lenyűgöző formai és szemléletbeli megújulással. Karátson Endre

Az különösen szerencsés, hogy a nemzet-jelzések dacára a „couleur locale” csak itt-ott csillan fel, egy észt vagy kambodzsai ál-szerző belső hangja például a (többnyire) négyszer 10-13 soros formában csak ritkán mutat ilyen jelzést. Inkább a ’női lélek’ tapintata, érzelmi finomsága (néha a vágyakozó férfival kapcsolatos iróniája, érzékeinek ellenkezése) fejeződik ki bennük. Villányi – ez tényvalóság – pályakezdésétől egy finom tónusú „szerelmi költészet” elkötelezettje; most ez a lírai altruizmus, s a vele járó változatos szerepjátszás nagyon igényesen, megnyerő sikerrel került ki a – bizonyára digitális – tolla alól. Fogarassy Miklós

A gyakori irónia és a helyenkénti frivolitás dacára is megőrzött, intim líraiság, amely a témaválasztásból (szerelmi viszonyok) s a hangnemből (mély alanyiság) következő erény, a kötet egészét meghatározza. Ahogy a formális, verstani egyneműség is összefűzi a szövegeket: a címeket két, az adott versből kiemelt szó képezi;a verseket négy, egyetlen mondatba rendezett, rímtelen sor alkotja. Hol vallomásos, hol emlékező beszéd szólal meg a művekben; a beszéd tárgyát egyszer a sóvárgás szép kínjai, másszor az elszakadás köznapi traumája adja. A stílus a kedvesen pajzántól a meghitten személyesig vonzóan sok szinten teljesedik ki. Halmai Tamás

Ugyanakkor a vershez nemcsak lírai én kell, hanem főképpen az, ami minden irodalmi műnem alapja, „anyaga”: a nyelv. Ez pedig minden közvetettség és áttétel ellenére is a Villányi László nevű költő hangja, azé a költőé, aki a kötet fedőlapján maga vállalta a szerzőséget. Ez a költői hang pedig nem ismeretlen. Érzékenysége, szenzualitása, reflexív vonatkozásai Villányi eddigi versesköteteiben is megmutatkoztak. A felsorolt jellemzők pedig épp alkalmasak arra, hogy, ha kell, ha a költői koncepció, a szerzői ötlet úgy kívánja, akár ismeretlen költőnőket is meg tudjon szólaltatni. Nem tolakodóan és nem bombasztikus lehetőségeket látva ebben az ötletben. És nem feltétlenül egzotikus helyi színek (pálma- és banánfák, bételek, pareók, argentin tangók, spagettik stb.) önként adódó nemzeti specifikumára, netalán bennünk élő nemzeti klisékre alapozva a könnyen elsüthető s épp ezért lapos poént. Nincs is poén. Nők vannak. Sokfélék, itt most 69 a sok közül, és mind más. És költészet van, ami egy ilyen költői ötletet színre visz. Harkai Vass Éva

Miközben a szaturnuszi kor nem tolerálja (ld. volna nekünk – ismeretlen izlandi költőnő verse), sőt elfojtja a harmóniaigényünket, teljességvágyunk megéléséhez (kiéléséhez) pedig anyagias értékrendet, tárgyiasult manifesztációt sugalmaz, sőt harsányan propagálja azt, Villányi László és költészete következetesen hű marad az érzelemgazdagság-elvhez, az esztétikumhoz, a halkságában is határozott, könnyedségében is szenvedélyes, játékosságában is komoly lélekóváshoz, lélekerősítéshez. Juhász Attila

Mihelyst az olvasó belemerül a valaki majd négysorosaiba (ugyanis a könyv mindenegyes darabja négy-négy sorra rúg), alighanem tüstént eszébe ötlik Villányi László Egy másik élet című kötete; és elsősorban nem is a mindkét könyvre egyformán jellemző prózaias intonáció és könnyű olvashatóság miatt. Hanem mert a valaki majd voltaképp úgyszintén: egy másik élet. Sőt: csupa átellenes élet; személyiséget halmoz személyiségre, méghozzá hatvankilencszeresen – noha valójában persze mindahányszor ugyanaz a habitus és szívverés emelkedik lírára; s milyen szépen bizonyítja: egyáltalán nem haszontalan fáradtság az ember számára, ha lelke töménységét olykor kész szétszedni és kiteríteni. És egy túlsó, telt élet azért is, mert a Villányi teremtette lányok, asszonyok a legtitokzatosabb, legmisztikusabb és egyúttal leghétköznapibb állapotukban rendeltetnek kibeszélni magukat: mint alanyi, első személyű vallomásaik elárulják, csaknem valamennyien szerelmesek. Kelemen Lajos

Végre olyan versek, amik a nőket nem egyszerű, szentimentális lényekként mutatják be. Villányi ismeretlen költőnői nyíltan vállalják szexualitásukat, a fájdalmukat, a büszkeségüket. Lehet, hogy pokolian szenvednek, de tudják, hogy nem halnak bele. Egyszerre tárgyilagos és rendkívül bensőséges a szerelem ábrázolása ezekben a versekben. Legmerészebb álmaimban sem mertem volna soha elképzelni, hogy egy férfi így tudna ábrázolni minket. Illés Eszter
     
  A kis kötetnek nem csak borítója gazdag színekben, hanem a benne megszólaló versek is. A szerelem különböző oldalait, jellemző érzéseit és szituációit körüljáró kis szövegek így a  különböző tapasztalattal rendelkező olvasók számára is fenntartják a magunkra ismerés lehetőségét, de gazdag olvasnivalót nyújtanak azoknak is, akik a számukra ismeretlen tapasztalatok megértésére, megismerésére (is) nyitottak. Kolozsi Orsolya

Az erotikus versekben maga a test válik üzenetté, küldeménnyé. A költőnők „képeslapjai” így a férfi-nő viszony olyan tablóját adják, amelyben a nő, mint a testről döntő szót kimondó ágens jelenik meg. A saját testét visszatartó, azt a másiktól megvonó, és helyette üzenetet író költészettől a testtel és a testét író női költészetig ívelnek az ars poeticák. Az a realizmus, amelynek következtében a versek többségében a test –az én és ennek következtében a másik teste- az egyes szituációk legfőbb tétje, a fantázia és a valóság határán tartja meg a szövegeket. Az ismeretlen nőiség csak annyiban válik ismerőssé, hogy előrajzoljon egy másik (tipikus) ismeretlenséget, a férfiét. A kötet alapfikciója így hitelesen modellálja a Másikra vonatkozó mindenkori emberi tapasztalatot, melyben középponti problémaként az jelenik meg, hogy a Másikra irányuló én maga is mindig egy Másik. Úgy tűnik, hogy ebben a tapasztalatrendszerben Villányi László számára a költészet azzal a nagyon komoly küldetéssel bír, hogy a kölcsönös és többszörös ismeretlenségeket „átfordítsa” az ismerősség viszonyrendszerébe. Ennek köszönhető, hogy Villányi költészetében a Múzsa alakváltozataiban is megőrzött stabilitása a szerelmi viszony egyszerű jelölésénél lényegesen nagyobb terheket és téteket mozgat és tart fenn. A valaki majd kötet négysorosai ebben az értelemben a lét elviselhetetlen terhe és könnyedsége közti sikeres egyensúly mindenkori lehetőségét reprezentálják. Komálovics Zoltán

A nőiségnek mint sokféleségnek, sokféle különbségnek a megélése ott van már  Villányi talán legszebb, legkülönlegesebb versciklusának, a Vivaldi naplójának 1711-es bejegyzésében is, ahol a pap-muzsikus így vall tanítványairól, a fiatal lányokról: „(Talán mert úgy szeretem őket, mintha magam is lány volnék.)” A négysoros miniatűrökben fölvillanó szerelmi szituációk, erotikus képek, álmok, a költőnők különböző nemzeti hovatartozására utaló metaforák a szerelem individualizálódására, s ezáltal a szerelmi tapasztalat kimeríthetetlen változatosságára utalnak, ám a beszédmód és forma szigorú egysége ezzel ellentétben áll, és arra enged következtetni, hogy a nőiség, a női írás mint olyan megragadhatatlan, és bár elvileg éppen a nemek különbségére építene, paradox módon éppen hogy eltünteti a különbségeket. Férfi is írhat női verseket, ahogy nők is gyakran rejtőztek és rejtőznek férfi álnevek mögé. Mintha ez a paradox kötet-technika azt sugallná: valójában csak a költői létmódnak lehet némi esélye valamiféle koherenciára, egységre, önazonosságra, a valós identitás, melynek része a nemi és nemzeti hovatartozás is, már nem képes a Másikat kiegészítő, a Másikat feltételező, a Másikra nyitott autonóm világként, bipoláris közös rendként artikulálódni, hanem elszigetelt, fragmentált, esetleges, instabil alakzattá válik. Mikola Gyöngyi

Villányi László megtalálja a biztos iránytűt, a lelki rokonságot. A négysorosokban ember és ember egy-egy nagyon konkrét pillanatát ragadja meg, nem veszíti el szeme elől a végső célt, s mindig, a nők lelkében élőként tud újat nyújtani vágyakról, színekről, illatokról, eseményekről. Az öröm se kerüli el, csalódás is éri, mindaz megtalálja, ami az életben viharzik. És akárki lehet bölcsebb, és összezavarhatja az időt minden: rigó, napfény, fehér kavics. Tönköl József

A kötet formai virtuozitása mellett (mely nem puszta stílusgyakorlat, hiszen a valaki majd minden ízében „villányi”) tartalmi mélységekkel is rendelkezik: a versek mindegyike az antológiában helyet kapó költőnők egyediségét villantja fel (a „szerzők” ebben rokonságot mutatnak Lónyai Erzsébettel vagy Csokonai Lilivel), az anonimitás mögül végtelenül intim, szubjektív benső világok, sorsok tűnnek elő. Márjánovics Diána


volna a szerelem   


Az állandósult versforma, a kerek versmondatok, a prózai elválasztó függönyök egy szerelem történetének töredékei, múlt és jelen időben elbeszélt mikrotörténetek, megjelenített képek, ezekből egy újabb, immár költői történetet épített fel Villányi László, s ebben a történetben elszámol életének eddigi ötven esztendejével, és kendőzetlenül vall gyönyörű ívű zuhanásáról a szerelembe, amit ritka tehetséggel fordít át a szerelem elbeszélésének gyönyörűségébe.  Fekete J. József

„Ha a szerelemről akarunk írni, a nyelv zűrzavarával szembesülünk: az őrülés területével, ahol a nyelv egyszerre túl sok és túl kevés, egyszerre terjengős (az én korlátlan kiterjeszkedése, az érzelmi alámerülés révén) és szegényes (a sémák miatt, amelyekre a szerelem ráfanyalodik és amelyek ellaposítják az írást).” A barthes-i figyelmeztetésben (i. m., 123.) rejlő dilemmával, úgy tetszik, Villányi László kötete a lehető legkomolyabban szembenézett. Hogy a szerelmet, amely „néma”, „csupán a költészet szólaltatja meg” (Barthes itt Novalist idézi; i. m., 99.) – élettelen teoretikus föltevés is lehetne. Villányi jelen verseinek elevensége azonban segíthet elhitetni az olvasóval, hogy a költészet valóban képes ilyesféle mutatványra. Halmai Tamás

A feltételes mód előírja, hogy kételkednünk kell a kötetet tematizáló fogalom fizikai létezésében, noha a versek tartalmilag a nagyon is jelenlévő, teljességében megélt szerelemről tanúskodnak. Az egyetlen logikus magyarázat az lehet az ellentmondás mibenlétére, hogy itt egy idealizált, képzelt világ áll szemben a valósággal. [A képzeletbe való menekülés, a kettős lét amúgy is sajátja, rendszeresen visszatérő témája Villányi mindenkori költészetének. Úgy tűnik, itt sincs ez másként.] Hanti Krisztina

     Ötvenhét versből áll a kötet, ebből ötvenegy hatsoros, diszkréten a lényegre tömöríti az örömöt, az elragadtatást, az új élet felfedezését, az eleve elrendeltetés igenlését, a bizonyosságot, az érzés élvezetének árnyalatait, a vallásos átélést, a szárnyalást, az idő rendkívüli kitágulását, a gyermekkor feltámadását, a kapcsolatnak a valóságot átformáló, elvarázsoló erejét. Mindez ennek az átlényegítő, áldottnak észlelt és mondott párosulásnak a történetét is képezi, a hatsoros forma fegyelmezett ismétlődésével, melyet megtör, illetve amelyből valósággal kitör hat szabad vers áradóbb, zaklatottabb beszéde, formailag is idézve a felajzott lelkiállapot kavargását. Reminiszcenciaként ott lüktetnek bennük a lehatárolt hatsorosok, ugyanis ezek felbontása (robbantása?) hozta ezeket a szövegeket létre. Karátson Endre

Villányi Lászlónál az írásfátum a szemlélődéssel kezdődik, tetőzni pedig abban a fegyelmezett költői kultúrában tetőzik, amely a mindenáron való rikítás és feltűnés helyett az ész által kontrolálva adja mély hangjait. Az ember, meglehet, semmilyen más állapotban sem méri annyira önnön világán a létet, mint szerelmesen. A szerelem: élet a tudat rejtett és világos felén; külső és belső élet egyszerre. Villányi e nem kevéssé bonyolult hogylét szálazása közepette is őrzi verseiben a külvilág színét, illatát, intim rezzenéseit – az övé földhöz kötött szerelemi történet, földhöz kötött líra, amely azonban át s át van szőve a végtelen hitével. Kelemen Lajos

Pontosan sugallja a Villányi-költészet, hogy a létezés ambivalenciájának megragadásához a szerelmi folyamat ábrázolása a legalkalmasabb médium, ugyanis minden megtalálható benne: mérhetetlen gazdagság és sajgó hiány, öröm és szenvedés, élet és halál, vagyis mindaz, ami a költészetben kimeríthetetlen. A téma tehát nem véletlenül tér vissza színeiben és hangulataiban kötetről kötetre újra és újrakomponálva egyes megismétlődő mozzanatait, szinte ciklikusan önmagába: az a szimbólummá emelkedett általános léttapasztalat – hiszen nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy itt egy nagyon is fontos fejezet kifejtésének ürügyén az ember „egész” életéről beszél Villányi! –, ami a szerelem tragikus álarcát magára öltve költészetté válik a volna a szerelem könyvben, egyike a legegyetemesebb és legfájdalmasabb létszimbólumoknak is. Kemsei István

A szerelmi költészet hitelessége tehát a nyelvvel szembeni kettős viszony belátásán és feldolgozásán múlik. Hiszen a nyelv az az eszköz, ami közvetítheti az individuális érzést, de egyszerre az is a nyelv, ami tolakodó módon az individum és az érzés közé áll. A szerelem és a verbalitás közt legalább akkora a feszültség, mint az egymásra utaltság. (Petőfi). Villányi László kötetének egyik legizgalmasabb sajátossága az állandó szembenézés ezzel a problémával. A probléma az intimitás kódolhatósága, hiszen a vers esetében ez a kódolás egyszerre az intimitás zárt szerkezetének a lebontása. Komálovics Zoltán

A szerelemről vallani, ahogy csak kevesen tudnak: ebben áll Villányi László költészetének egyik eszenciája. Analógiái, párhuzamai, kapcsolódási pontjai olyan mélységű átélést sejtetnek, ami az egészen magasrendű költészetnek sajátja. A számukra tökéletes világot, az intimitást, a távolságot, a hiányt, a közös élet apró jeleit, jeleneteit minden esetben finoman, szinte alig észrevehetően távolítja el; a kommentálás, az – utóidejűségből fakadó – hozzátoldások alig észrevehetőek, szerves egészként épülnek a versbeszédbe. Sütő Csaba András

Hogy fejlődés vagy visszalépés, kibontakozás vagy redukció a Volna a szerelem, nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Olvashatjuk a magára maradó, befelé forduló, majd a szerelem kibomlásában ismét megnyíló személyiség lélekrajzaként is. Naplóként, lírai vallomásként, vagy – és én hajlom arra, hogy az összetettebb utakat keressem benne – a szerző lét általi érintettségének költői kifejeződéseként. Ugyanakkor a virtuális személyiségekkel és az identitásokkal folytatott játékok is meghatározó szerepet játszanak benne. Az olvasónak bőséges tere van, hogy belépjen ebbe a világba. Nincs szüksége előítéletekre. Csak empátiára és játékos kedvre. Bodor Béla

Azzal kezdem, hogy a volna a szerelem számomra leginkább a töredékesség krónikája. Sietve leszögezem: a töredékesség ténye egyáltalán nem méltatlan sem a mindennapi élethez, sem az irodalomhoz. Nem hitelteleníti a költőt, hanem kimeríthetetlen kincsesbányát nyújt számára. Ez a könyv az általánosan vett emberi lét töredékességét is rögzíti, az ezredforduló fragmentumokra hullott társadalmát, azt, hogy „most minden egész eltörött, minden csak dirib-darab”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy már maga a cím is a hiányról szól. Zsille Gábor


időközben



Villányi László költészete a bekövetkezés eszkatológiájára kidolgozott várakozás-poétika. “Minden időben van” – idéztük, de hát melyik időben? “Ki hozza el időmet?” – találunk rá a másik idő-töredékre. Melyik időben: hiszen nem egyszerűen a jelenben, de nem is a múltban vagy a jövőben. Arra jutottunk az időközben töredékeire figyelve, hogy a köztes időben: a textust odahagyó megtörténő együvé tereli a különállóként érzékelt idő-szegmentumokat. Visky András

Villányi „időközei” a személyes időtudatba engednek bepillantást, olyan időtapasztalatba, amikor az idő nem tagolódik világosan múlt és jövő tartományaira, hanem a megélt és az eljövendő állandó interferenciában van egymással… Az álom ideje belép az éber időbe, de nemcsak az ember saját álma, hanem a szerelmesek, az egymással szoros kapcsolatban állók, de még az idegenek álmai is. Akárcsak az emlékek, különösen azok az emlékek, amelyeknek, úgymond nincs is valóságalapjuk, hiszen arra is emlékezhetünk, amit megtehettünk volna, szerettünk volna megtenni, de egy adott pillanatban mégsem tettük meg…  Mikola Gyöngyi

Az idő kérdései, a „szavak belső zúzódása”, „az esőverte bőr meztelensége”: filozófiai és érzékletes, hiper-érzelmien-érzékletes költészet megint a Villányi Lászlóé. Teljességgel kiérlelt megfogalmazások, érzet-érzelmek… Ez, a végsőség-állapot, a remény gyötrelmes állandója, az elemek kisiklatása, a jelenségek meghatározhatatlanja, Villányi fő komponensei. Ahogy a folyóparton „egy fehér kavics lüktet”, ahogy a végső dolgán szigorúnak is nevezhető kompozíció állandóan elcsapongana, de mint a verdeső lepke, nem bír: különleges élmény. Egy szép, nem felejtendő könyv. Tandori Dezső

Az időközben formája, az idő mint köztesség Villányi László számára az érkezés, valaki tart felém, a Hiányzó Másik, jön, érkezik egy számomra csak kivételes pillanatokban érzékelhető folyamatos jelenben. A vers a találkozásra való fölkészülés szertartásait végzi („esténként kiment a folyópartra, befeküdt a lánytestek lenyomatába”; „állt a töltésen, már süketen a hídra érkező vonatok dördülésétől, állt nappal és éjszaka, egyetlen arcot keresve minden vonat mindegyik ablakában”), időt jelöl, de oda is hagyja ezeket a jeleket, mert nem a megfoghatóban, a rögzíthetőben ismeri fel önmagát. A rögzített idő nem a mérhetetlent mondja, a töredék pedig csak az átkelés idejére torpantja meg az idő Jordán-folyóját: „nappal és éjszaka ugyanúgy cseng a telefon az ablak mögött, így volt ez tíz éve is, nélküle már nem érvényes az utca, valaki nem akar meghallani egy mondatot, egy ismerős lélegzetet, vagy megbénult az első csörrenéstől, valakinek a szüntelen tárcsázásban néhány számmá vált az idő, s ha szólhatna, már mást mondana”. Egy „különös képességgel” bíró könyv: „időről időre előhívja egy ismeretlen érintését”. Visky András

A részenkénti kóstolgatással és az együltő, folyamatos olvasással egyaránt elsajátítható kötet olyan tisztás a mai könyvrengetegben, amelyért nagyon érdemes fölbújni ezt a virágos-burjános vadont; ha innen nézed: csupa mélység, csöndesen elbeszélt titkokkal és félelmekkel, ha onnan: csupa kedély, rajongás, diákos lányimádat, ha amonnét: finom irónia, önfegyelmező abszurd. Az időközben zárásául azt írja Villányi László: „úgy szólalj meg, ahogyan elered / az eső”. Hát, íme a költészet, amikor elered, mint az eső: mi egyébért, ha nem azért, hogy összekösse az eget a földdel? Kelemen Lajos

Egy másik élet



 Ennek a kísérletnek elsődleges következménye a szövegszerveződés dekomponálódása, fragmentumjellege, mely a mondat szintje alatti grammatikai erőtérben teremti meg alakzatait. (Villányi költészetének ez irányú fejlődésére már az említett Egy másik élet című kötet két záróciklusa, A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából is következtetni engedett.) A Villányi-szövegek szerkesztetlensége azonban eltér a XX. század második felére oly jellemző, a költői nyelvet egy önnön aporetikáját kibontakoztató modalitásként elgondoló nyelvi formálástól. Nála ez a leszűkített grammatikalitás nem a modern szubjektum nyelvi szituativitása által kikényszerített poétikai válasz, hanem a nyelvnek az a használati módja, amely a nyelv materiális dimenzióit hangsúlyozva leképezhetőnek látja a léttapasztalat temporalitását. Ilyen szempontból ez a nyelv mélységesen hisz immanens közvetítő küldetésében, és fragmentaritása elsősorban nem formai-strukturális elveknek engedelmeskedik, hanem a szemlélet rendjét követi. E szemléletrend a beszélőt a pillanat szívében próbálja meglelni, s a meglelésben újraalkotni valami elveszettet.
   „minden időben van” – kezdi a könyvét Villányi intonációjával előre relativizálva, s ezzel mintegy idézőjel alá helyezve a kötet további megnyilatkozásainak érvényességerejét. A relativizáló kijelentés polifóniája azonban ezt az intenciót is relatvizálja: „minden időben van”, azaz ami az időben van, az még jókor, éppen a helyzethez illően van. (Ami van, az időben kell hogy legyen – „az idő a lét horizontja” – mondja Heidegger.) Az időlegesség, az elsődlegesen relativizáló feltétel kiegészül, feltöltődik az időszerűség stabilizáló mozzanatával, s ez a vibráció adja a pillanat szívébe hatoló tekintet intenzitását, hiszen a létezés temporalitásának belátása nem a szubjektum lehetőségeit pusztán korlátozó tapasztalattá formálódik, hanem e belátással együtt megnyílik a remény dimenziója is, mely a halál felől értelmezett idő esélyteremtő perspektívájává válik. Ezt a nyitott vonatkozásrendszerű vibrációs teret a címszó játéktere alapozza meg: „időközben". A hely- és időhatározói jelentéstér elválaszthatatlanul széttartó dimenziója a tér és időkoordináták egymást tükröztető játékában oldja fel a megszilárdult én arcait. Rendkívül érdekes az a korreszpondencia, amely a prousti emlékezésmechanizmust megidézve az illatokat teszi meg az emlékképek őrzőivé: „a folyó szagában, valahol ott lé- / tezem. Szeplős kisfiú.” , „itt a lányok bőre éjszakára meg- / telik szőlőillattal.” , „majd árnyéka múlik. Szájában / időzök, mint óbor íze”. Mintha Villányi esetében is az illat biztosítaná azt a kontinuitást, mely az időnek kitett én variánsai között az átjárhatóság, vagy egyáltalán a felismerés-ráismerés feltétele. Ez a nem verbális, nem vizuális azonosító azonban egyszerre magát a tünékenységet is azonosítja, azt, ami az időben illanó, s csak az idő közein, és csak időközben tetten érhető. Komálovics Zoltán

A realista életmozzanatok (lányok a kerékpáron, a gimnázium udvarán stb.) szólamai mellett megjelenik az élethelyzetekbe szőtt vagy azokat kísérő néhány szavas kommentár. Tagadhatatlan, hogy ezekben a lírai én spirituális érzékiségének filozófiájából ad ízelítőt. Igazán remek, a francia lélektani regényekből ismerős, a fizikai világot megérzékítő megállapításokkal találkozhatunk. Ilyen a már idézett „évekig élni egy érintésből”, de érdemes idézni a következőket is: „minthacsak ujjaim érintésétől kopott volna körré a kavics” vagy: „lassú vonatról álmodik a híd”. Ezek az épp csak felvillanó lírai szólamok az idő és a létezés misztériumának belső megéléséről tanúskodnak. Esélyt nyújtanak arra – habár ezt az igényt a mű a mozaiktechnikából következő esetlegessége miatt nem tudja kellőképpen kiaknázni –, hogy megpillantsuk a szerelem születésének kamaszpillanatokból szőtt hálózatát, mint valami érzelmi mátrixot, amelynek mágikus-spirituális metszéspontjai felvillannak, majd kihunynak. Baán Tibor

Aki Villányi László költői fejlődését figyelemmel kíséri, jól láthatja, hogy költészete e megóvás jegyében, saját esztétikai implikációinak egyre termékenyebb felmutatás - elrejtés - játékában egy a posztmodern kor irodalomesztétikájának ideológiai törésvonalai fölött átívelő beszélői szándékot, modalitást hoz működésbe. Már a szerző válogatott verseit tartalmazó Egy másik élet kötet (2000) jól láthatóvá tette a költői pálya alakulásának ezt a főirányát, melybe rejtett és manifeszt érintkezési pontokon keresztül a most megjelent időközben című kötet is belehelyezkedik.  Ez az újraíródás (és  egyben visszaíródás) szinte természetes következménye annak, hogy a "minket megtartót visszatartjuk. Nem hagyjuk az emlékezetből kiesni." A világ és az én közt az egymásrautaltságnak mint jelszerű utalásnak egy olyan terepe jön így létre, melyben a jelszerűség és az arcszerűség folyamatosan egymással helyettesül. A helyettesítés, az áthelyezés (metaphorein) a Villányi - versek sajátos poétikai létmódjának legnyilvánvalóbban innovatív eleme, s mint ilyen egyben ki is jelöli  költői világának tágabb értelemben vett horizontját. Komálovics Zoltán

Mindaz, amit érzékeink állandó képződménynek vélnek, amit tapintásunk simának érzékel, a nagyító alatt rücskössé válik. Villányi verseiben ugyanezt érzékeli. A történések repedéseit, mulatságosan bájos torzulásait, életünk esetlegességeit. A valóság mögött meglapuló, bevallott s bevallatlan érzelmeket, csodákat, a jelenlétvesztő hétköznapok költészetét, ahogy egy postáskisasszony ?borítékra szeretkezi a bélyeget". Ez a hétköznapi történet vagy inkább történés csakis a kontempláció csendjében válhat kifejezhetővé. Abban az ?alázatban", ahol a létezés maga is költészet. Csakis így válhat lírai élménnyé a város (Győr) utcáival, tereivel, siető, ballagó embereivel, mániákus álmodóival, nevetségesen gyönyörű figuráival. Például a hazatérővel, aki a ?gyerekkor útvonalain" közeledik otthonához, a bolonddal, aki ?kalauzi szólásokat" kiabál, a levélíróval, aki önmaga létében is kételkedik, vagy az özveggyel, aki örökre gyászol: ?Tizennégy éve oldalra fésülte haját, szétmosta a víz férjemet. Ahányszor kinyitom a csapot, ő lövell belőle, az ő testét iszom." (Az özvegy) Van abban valami csöndes merészség, ahogy ez a dolgok alakulása fölé hajló, egyszerre szigorú és empatikus figyelem minduntalan formát és alakot vált, ahogy a tárgyvilágot átröntgenezi a szerelem és a sóvárgás látszólag idejétmúlt, ám nagyon is élő sugallataival. Jó példa erre a szemüveges tanárnő esete, aki a kamasztekintetek nagyítója alatt jelenik meg oly módon, hogy a születő nemiség természetrajzáról - hiszen a nemiség a véglegesítő pecsét a személyiségen - tudunk meg valami aprónak tetsző, de szívfájdító titkot. Valami olyasmit, ami a tizedesvessző után áll, amivel csak ritkán számolunk. Csupa alig-esemény az, amit Villányi ezúttal is közöl. Csupa miniatűr történés, amely mégis a létezés rejtvényéhez tartozik. BaánTibor

A költői szemlélet szerkezetét illetően ars poetica érvényűnek tekintjük Az Egy másik élet címet, hiszen a költői lét kitüntetettségére utal. Ez a kitüntetett pozíció természetesen nem a külső környezet felől artikulálódik, hanem az alkotás szellemi – lelki autonomitást teremtő lényegiségéből fakad. A Villányi versek hitvallásszerűen tesznek tanúbizonyságot arról, hogy az alkotás bizonyos értelemben a valóság újradimenzionálásának, a valóságra vonatkozó új perspektívák nyitásának lehetőségét teremti meg. Ilyen értelemben a valóságnak a lehetséges irányából történő újraértelmezése mintegy reprodukálja a világ és az ember szinte követhetetlen sokszólamúságát, egyben folyamatos jelzést ad egy másik élet állandóan jelenlevő lehetőségfeltételeiről. 
Villányi László új kötetének versei egy gazdagságában és szépségében is értelmezhető és megélhető valóság tereiben és a Most folyamatosan relatívizálódó idejében poétizálódnak. Ez a dimenzionáltság a költő első kötetétől kezdve alapvonásként van jelen, és különösen markánssá válik az Alázat című kötettől kezdődően.  A szemléletében stabil, de mindig erősödő figyelem  egyfajta spirális önmozgás folyamatosságában él. Ez már az utóbbi kötetek korpuszait tekintve is jól érzékelhető volt, s most a válogatás kompozíciójában és koncepciójában még hangsúlyozottabbá válik. Ha mércének tekintjük a művészre Rilke által rótt kötelességet, miszerint művésznek lenni annyit jelent – érni, mint a fa, akkor Villányi László valóban művész. Az Egy másik élet egy verskorpusz magasabb szempontból történő újrarendezésének mintapéldája. Villányi rendkívül biztos kézzel válogat, hogy érzékeltesse azt az ívet, melyet az előbb említett érés előrajzol. A versek az egyes kötetek kronológiáját követve hét ciklusba tagolódnak. Az új szövegek más-más ciklusba kerülve hangsúlyozzák az eddigi életmű magas fokú organizáltságát. Komálovics Zoltán

Térnek és időnek, ténynek és képzeletnek ez az összetett tükörszínjátéka vezet el ebben az egyszerre túlracionalizált és ugyanakkor a legelemibb racionalitást is elhagyni látszó világban egy olyan költészethez, amelyet racionálisan mítoszinak nevezhetünk. Ilyen típusú mítosz szervező erejévé vált a szülőváros Győr, ilyen a Vivaldi-ciklus, s a szabadkai villamos motívumára épülő is. Ez a mitikus jelleg nem vezet el bennünket jelen világunkból, hanem a személyiség teljességének jogáig terel. A jelenlétre mintázott emlékidő, amely a múltra és a jövőre is vonatkozik, azt sugallja, hogy a valódi életben is van valami eszményi, hogy itt is, most is otthon lehet lenni. Ez a költészet nem idealizál, nem patetikus, még csak nem is érzelmes. Tárgyiasság és látomásosság olyan egységét valósítja meg, amelyben az érzelem és az értelem, az igaz és a valódi szép arányossággal utal egymásra, s a különböző verstípusokból a szelíden elégikus költő tekint ránk, aki a múzsa és az ember természetéről örök igazságokkal szembesít bennünket. Vasy Géza

Az Egy másik élet költője mind a válogatással, mind az újabb versekkel, mind a két idősík egymásba-billentésével tökéletességet közelítő előadással örvendeztet meg (további köteteit várva mondom így; nyilván lesznek újabb meglepetései)… Max Jacob átnyújtana a verséért egy almát. Vivaldi-ünnepi-játékokra érdemelne hangversenybérletet. Tudja, persze: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak az építők”. Idézet végső fokon Villányitól. Az építéshez a mérték megtartása is szükséges. Sosem terhel agyon engem, olvasóját, mégis a lehetségeshez mért legnagyobb távlatot adja. Aztán várni kell egy kicsit, valamivel odább ismét tárul valami tájék. Tandori Dezső

… nyugodtan kijelenthető, hogy Villányi László költészete is modern vallomás líra, mely bőven él a személyesség belső értékelésmódjával – de lírai közölnivalóját egy sajátos alkatú verstípusba ágyazva; tárgyias, epikus összetevőkön át, a próza evokatív tónusában szólaltatja meg… A szülőhely szeretetteljes és mély megörökítése egész kis mitológiává kerekedik, ahogy Villányi László a valóságos várost mintegy más voltában, bensőleg is konstatálja. Kelemen Lajos

A szabadkai villamos



A Villányi-versek világán belül tarthatjuk és nevezhetjük az objektív líra megvalósulásának a villamos-verseket. És ekképpen már nem időn kívüli a villamos, hanem a Villányi-féle idő jelölése. A nem létező dolgok utáni sétát csak időtlenségben lehet megtenni. Ezért is mondom, nem tudom, mikor érkezett a Villányi Laci Szabadkára. Viszont az időtlenség csak a meghatározott időhöz viszonyítva létezik. Így lehet az ő költészetében az idő mértékegysége a villamos-kötet. Általa mérhető az időtlenség. Lovas Ildikó

Vivaldi naplójából



Villányi László Vivaldi naplójából c. versciklusában olyan szereplőt állít költészete középpontjába, aki – hivatásánál fogva – közvetítőként van jelen Isten és a földi világ között.
Valódi médiumként van itt bemutatva Vivaldi, akinek egész művészete a földi és az égi szférák rajta keresztül történő eggyé olvadása közben, spontán módon, alkotójuk öntudatlan állapotában születik meg: „(Amikor olyan zene íratja magát, amilyet sohasem akartam)”. Naplójegyzetei is mintha maguktól íródnának, mintha hipnózisban lenne és valaki vezetné a tollát. A Vivaldi-élethelyzet jellemzője az az Isten – zene – szerelmi vágyak által kirajzolt háromszög, melynek egyik eleme sincs meg a másik kettő nélkül, bonyolult mozgásuk azonban csak Vivaldi fizikai valóján  - mint médiumon – keresztül válhat egylényegűvé: „(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs. Akkor Istennek sem vagyok kedves.)” , „(Ha befelé figyelek zenéd szól, s hallom Istent.)”. A személyiségen belüli köztiség, állandó változásban levés, a statikus énkép helyett a kontextuális önértelmezés lehetősége van bemutatva Vivaldi alakjában. Médiumként egy csak rá jellemző, csak az ő személyén át valóssá váló végtelen világban él, de kérdés, hogy mennyire sajátja az a világ, melyet ugyan ő organizál, annak létezése teljes tudatában azonban –  éppen médium volta miatt – sohasem lehet. Leginkább az álomhoz hasonlítható ez az állapot: az övé, ő éli át, alakulását azonban nem befolyásolhatja. A viszonyok ebben az álombeli háromszöghelyzetben folytonosan változnak, végül azt sem lehet tudni, kinek az álmáról van szó, ki beszél, ki azonos kivel – az identitás biztos támpontjai eltűnnek az álom homályában: „(Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?)”, ezért a dolgok megnevezhetetlenek, kifejezésükre csak olyan költői nyelv alkalmas, amely rugalmasan tudja kezelni a megbomlott fogalmi és szintaktikai viszonyokat, illetve olyan szintaxist teremtsen, amelyben a dolgok magasabb szintű, organikus azonossága nyilvánul meg: „(Papi mivoltom arra szolgálna, hogy ne kerüljek túl közel a lányokhoz?) Gordos Anna

Villányi látszatra a szerepversek hagyományát folytatja. Kötetének tematikai egysége Vivaldin nyugszik, a XVIII századi pappá szentelt muzsikuson, akire jó családból való lányok zenei oktatását is bízták. Az ő Vivaldijának a zeneművészete az erotikus kapcsolatteremtés eszközeként jelenik meg. Tévedünk azonban, ha merő pajzánságra gondolunk, egy a zenéjével kerítő reverendás priapuszra….
A zene itt a legbelsőbb, a legigényesebb emberi kapcsolatteremtés ígéretét hordozza. Vivaldi a lányokban egyfajta tökéletességre vágyik, amely az embert az alkotó teljességének magaslataira vezeti. Szűrődhet a zene az éppen megszólított lányból, ihletet hozva Vivaldinak, de áradhat Vivaldiból, éltető visszhangot keltve a lányban. Születhetne ebből varázslatos egymásra hangolódás, csak éppen: ”Két ember nehezebben szólal meg együtt, mint egy egész zenekar”. Az életfontosságú szerelmetesség igényét és esendőségét a maguk háromdimenziós bonyolultságában a versek építkezése érzékelteti: csavarosan váltakoznak itt a nyelvtani személyek, a valóság s az álom helyei, a képzelet észrevétlenül siklik jelenből múltba, az állítás tagadásba, idő és tér útvesztőbe szerveződik. Karátson Endre

Véljük, hogy a Vivaldi… hatásmechanizmusa ilyen vonatkozást rejt: a versbeli viszonyok, az emlékek, az álmok, a zeneiség igazi jelentősége csak egy poétikus alapállásban tapasztalható meg, s emiatt a poétikus alapállás miatt találjuk emelkedettnek, de korántsem patetikusnak a kötet darabjait. Ez az a korábban említett varázs, ami a hétköznapok különösségét biztosítani látszik, és ez az, amit Villányi (is) összeköt Erosszal. Kissé fellengzősen hangzik, de igaz lehet, ha Villányiról azt állítjuk, hogy principális költészetet művel: a zeniten csak poétikus hajtóerővel elérhetően ragyog a tiszta érzékiség, a tiszta zene, a testetlen vágy. A konkrét élmény mindig csak közvetítője vagy eszenciája a már irracionálisan tökéletes (és vágyott) harmóniának. Egri Zsolt

Utólag minden sokkal egyértelműbb. Mindig. Ki sejthette volna, hogy Az
alma íze beszédes című Villányi-kötet utolsó, negyedik ciklusa, Négy évszak
címmel egészen más jelentőséggel fog bírni, mint az akkori olvasáskor gondolni
lehetett volna. Négy évszak, szokványos cím és még nem is volt kötelező
Vivaldira gondolni. De így, utólag, másképpen olvas az ember visszafelé. Ráadásul
a szerelmes versek gyűjtőhelye lett a ciklus. A tartalmiakon kívül érdekesek a
formai azonosságok is. A Villányira mostanára jellemzővé vált
prózavers típus, sőt a zárójelek kiemelt fontosságú használata, amely mindkét
új kötetet jellemzi. A két kötet konkrét, előképszerű előzményei is megtalálhatóak
már a Négy évszak ciklus verseiben. A zápor dicsérete, A múzsa
természetéről, Üdv néked mozi címűek a Vivaldi-ciklust előlegezik, míg a többi
vers a villamos-ciklust, hiszen többnyire utazós-vonatos versekről van szó. Az
én olvasatomban tehát a Vivaldi-versek az eszményi szerelemről, Erósz megénekléséről,
az égi és a földi szerelem dilemmáiról, testiségről és érzékiségről –
Villányi ars poeticájáról – szólnak. Jász Attila

„Mindig úgy megyek át a hídon, mintha egy másik életbe vinnének a fények.” (1730) Ebben az értelemben a Vivaldi naplójából transzcendens ciklus. Eredetisége azonban annak a szerepnek színrevitelében mutatkozik meg, amelynek azonosságzavarában felfedezhető – közvetetten, beszédhelyzetek sokértelmű váltogatásával, onirikus sűrítések és átfedések jelbeszédében – a művészet és a szerelem mélyén meghúzódó kettős csomó: azonosságot csak a másik nyújthat, de a tőle kapott azonosságban nem ismerhetek magamra. Az egy és igaz élet helyett marad egy másik élet, melyben a napról-napra, évről-évre újjászülető vágy naplóját Villányi László lenyűgöző eredetiséggel, emlékezetes hangszereléssel, humorral szelídített, de lényegbe markoló lélektani készséggel vezeti. Karátson Endre

A Vivaldi naplójából a fölesküdt kísérletezőnek megismert költő legújabb leleménye. A füzér valamennyi darabja több szólamú kompozíció, mind rövid és mégis dús… Bárki posztmodern tollforgató vállalhatná a poétikai találmányt és megkapó kidolgozását, de én nem akarom ezt a fantáziával, hiteles költőiséggel végigvitt ötletet egy közös nevező kalodájába szorítani. A félig leplezett, félig sugallt vallomásokkal vibráló szerkezetek éber álmú képzetfűzései, az irányváltoztató versbeszéd és testies helyszínek összehangolt együttesekként a költői Ént hiánytalannak érzett kisvilággá kerekítik. Ez kéménybe írandó teljesítmény. Rába György

Megszületik egy új Villányi-féle legenda. A költő életében az eddigi legteljesebb és legnagyobb. Vivaldi élete is több szempontú "krónikás' vizsgálat tárgya lesz, visszafelé az időben újraíródik a zeneszerző életének története: "(Ma nem történt semmi. Ma rosszul éltem, ha nem / történt semmi.)" A legnagyobb költők képesek ilyen életes legendákat létrehozni, és ugyan abban a pillanatban oszlatni is ezt a legendát. A hangsúly mégis a létrehozáson van. Az olvasó már kíváncsivá vált, az olvasandó szövegek pedig különlegesek, sohasemvoltan is ismerősek, meghökkentően, sokszor profánul kép szerűek, és mély bölcsesség hordozói. Ez a Kormos-féle módszer. Sosem tudhatod, mennyi igaz abból, aminek a "meséjét" már el is hitted. Hogy írt-e Vivaldi naplót? Igen, írt, mert újjáéledt a személyisége Villányi Lászlóban, és abban az olvasóban, aki képes még azt a gyerekkori játékot komolyan venni, hogy: "Mondjuk, hogy most én valaki más vagyok!" Méltónak kell lenni - érdemes méltóvá len ni - ennek a kötetnek a befogadásához. Ha tudunk figyelni "befelé" is, nem csupán "kifelé", akkor hasonló élményben lehet részünk, mint amit az 1714-es "naplójegyzet" sugall. Korábbi lejegyzések, "használhatatlannak" tűnő töredékek is megtalálták a helyüket ebben az alkotói folyamatban. Azért születtek, mert ide vágyakoztak. Ebbe a szövegkörnyezetbe. Azon kívül - minden bejegyzés elgondolkodtató, megrendítő vagy átalakító. Rilkére gondolok, a "Változtasd meg élted" erejére: "(Minden ember rácsodálkozik a másikra: miként tud így élni.)" A zárójeles mondatok (mert mondatok ezek: grammatikailag, stilisztikailag, szövegtanilag a legkényesebb nyelvészi igénynek is megfelelnek) valami mást közvetítenek a naplójegyzetek kezdeteként és zárásaként, mint a többi szöveg. Leválnak a bejegyzések "magváról", de összetartoznak vele, mint az őszibarack húsa a magvával. Vannak persze hiányos mondatok is - de nekünk, olvasóknak is, amikor igényünk van valaki, valami másra "(Hűtlen hangoktól űzve)". Wenczel Imre
 

Az alma íze


 Villányi prózaverseiben inkább a gyógyulásra való vágyat érezhetjük elementáris igénnyel, illetve hiányként. Ahogy a szexnél többet akar, az erotikát akarja, a Másikat, a másik lénnyel való, vagy inkább abban való feloldódást. Ezért tűnhetnek folytonos menekülésnek az Alma íze kötet versei. Ezért is idézheti egyik verse mottójában Vladimir Holant: „Költészet az is, hogy létezel”, jelezve, hogy számára a költészet metafizikus szinten (is) azonosítható a szerelemmel. (Egyébként majdnem ugyanezt állítja Nietzsche is, kicsit nyersebben.) De mások is így gondolják, például a költő létére filozófiai szövegeknek álcázott vallomásaiban Kierkegaard: a költőhöz a nőbe vetett hit lényegileg hozzátartozik. Nos, állapíthatjuk meg ezek alapján, Villányi igazi költő.
   E prózaversekben a beteljesületlen szerelem költője.
   És a ki nem mondott dolgoké, a korábbi, pillanatnyi beteljesülésekre emlékezve. Hisz a Villányi-versek ereje és erénye egyben, hogy az Olvasó kénytelen a sorok között olvasni, avagy kiegészíteni saját fantáziája alapján az elhallgatott dolgokat. Jász Attila

Az ember megérteni véli a csodát, a létezés és az önkiteljesítés misztériumát. A legérdekesebb - tagadhatatlanul - az egész kötetet belengő erotika. Különleges a Villányi-féle erósz-fogalom. A mindig tárgyias -- mégis egyetlen tárgyhoz sohasem rögzíthető -- létélményről van szó. Az egyszeriről, a megismételhetetlenről. A rádöbbenésről és a vágyról. Az "éppen most" létrejövő, és (lehetőségeiben) kétféle módon elenyésző erotikáról. Ha kielégülést kap, úgy lesz semmivé, ha nem nyer kielégülést, akkor pedig maga a megismételhetetlen, örök pillanat múlik el. Ez utóbbi azonban végtelenné növekvő vágyként mítoszban, szimbólumban, tudatalattiban megőrződik. A létezés sűrű pillanatainak kivételessége azok létrejöttében és azonnali megszűnésében rejlik. Találkozás ez (költőnek, olvasónak egyaránt) a transzcendenssel, a mélyen megélt lélek-előkelőséggel, a megfogalmazhatatlan, de megfogalmazott emberi teljességgel.Az alma íze a létezés gyönyörének és az önkiteljesítés lehetőségeinek könyve. "...az alma íze: fölrobbant csillagok üzenete." Wenczel Imre

Ez a tér, ez az idő, Villányi poézisének térideje már nem azonos a mindennapival. Belőle vétetett, de a maga törvényeinek, a maga gravitációjának engedelmeskedik. Kicsinyítései-nagyításai, mellérendelései, áttűnései és aranymetszései a költő sajátjai, de nem oly módon, hogy őket a maga képzetes telkéül egy képzetes drótkerítéssel körülvette volna. Csak felismerte és megnevezte azt a titkos, benső tartományt, ami mindannyiunké. És nem azáltal lett azzá, hogy más lett, hogy megváltozott volna, épp fordítva: az maradt, azzá lett, ami a kezdetektől fogva volt, csak épp a néven nevezés gráciájától lehetett egészen önmaga. Szepesi Attila

Villányi László költészetének e sajátossága – az álmok, az emlékek, az ismétlésszerű megélés szubjektivitásában reveláló jellege – erősen kötődik szülővárosához, Győr színtereihez, olykor alakjaihoz. Személyessége ezer szállal szövődik össze környezetével – sőt, azt lehet mondani, ez a személyesség nem más, mint a kettő viszonyának valamilyen eredendő formája. Itt is megfigyelhető tehát, hogy a „világban-léttől” függetlennek képzelt szubjektivitás idegen tőle. S egy eredendő egymásban-élés, a kölcsönös vonatkozások kapcsolatrendszere rajzolódik ki, mely a művekben a „világot” jelenti. Világít az, ami mintegy megelőzi szubjektív és objektív „szférák” merőben külsőleges reflexiókká hulló elkülönülését, s az együvé tartozó létezés formáját ölti magára. E „hangoltsággal” jelezhető a megélések otthonossága, melynek stílusa kerüli a harsány, áleredetiségben tetszelgő, divatszerű elemeket, de annál tartalmasabban, egyre mélyültebben és gazdagabb formákkal építkezik… Villányi László lírája a kortárs költészet azon alkotásai közé tartozik, melyek mind a hagyomány, mind pedig a legújabb törekvések felől megközelíthetők és értelmezhetők. E tulajdonsága szintén bizonyítja irodalomtörténeti szempontból is belátható jelentőségét. Eisemann György

Nagy fordulatok tanúja lenni. Beírni a testre szabott szereppel. Jól szolgálni. A kísértő hiúságot időben eltávoztatni. Megőrizni a józan észt, mértéket és arányt; belátni keserűn, hogy sebeket ejt és sebeket kap, aki tenni kész, elfogadni a tehetség s a világ korlátait. Az alma íme ez. Deák László

S Villányi a váratlanból kinövő poétikai hatást többnyire nem a fantasztikus, szenzációs történések versbe emelésével demonstrálja. Sokkal inkább a természetes odafordulás, az apró megfigyelések jelentőségteljességének kibontása avatja méltán poétikaivá a mindennapokban talán fel sem tűnő jelenségeket. Bohár András

Alázat



De hát Villányi László nem hagyományos költő. A Rimbaud-féle „minden­áron„, „minden körülmények között" nála nem a „modernnek lenni hangsú­lyával ékes, hanem a követelmény-jelleggel magával, a „lenni"-vel, de valóban mindenképpen. Ez a város, az ő városa is. Miközben, persze, nagyon is konk­rét és valós. Mert nézzük csak megszólalásának mikéntjét. Villányinál ugyan­is a szokvány verskötetelemző elemeket a legjobb, ha azonnal félrehagyjuk. Miként szólal meg, mondom, miként? A semmiből, mintegy, tehát nem is egy­szerűen várost járva, egyik-utcából-a-másikba érve. Ekképp mond valami alapvetőt, ismétlem, a század nagy vers-tanulságának sem hátat fordítva, a maga semmijéből… Villányi úgy mászkál ebben a városban, ahogy Bergman szereplői evidensek. Meghatározottjai a maguk közegének, melyet azonban csak az ő fényük világíthat át; bénítja őket ez az állag, ám épp ez az állag lenne vak, lenne éjbe-bukó az ő fényük, átvilágítási tevékenységük nél­kül. Ilyen emberjelleget jelenít meg Villányi László, s ezzel meglehetős uni­kumot művel költészetünkben. Tudniillik következetesen s végig így járdal(el)…
Ez a mikróra-bomló egyszeriség és egyediség az a rimbaud-i „természetes véset", amely szinte intézményes. Csak megvalósu­lásának kell mindig intézményt-tagadó hitelűnek lennie, egyszerinek. Ezt a grádics- és él-járást valósítja meg Villányi kötete. Ennek, persze, jó tartalma az alázat. A könyv nem is méltatlanul viselheti ezt a címet…
A Villányi-féle természet-erede­tűleg maximált igény a megszólalás mikéntjét adja válaszul. Az a kivédés le­hetősége. Attól válik érdemlegessé, mit mondunk, hogy miként is mondjuk. De ez nem volna elég. Nem tudom megfejteni, de Villányi Lászlónak ezt a révült-józan beszédét egyetlen alapvonulat látszik mozgatni. Egyetlen „darabot" játszanak a felszín alatt, ennek monológjai és jelenetei a versek, melyek az­tán szemünk előtt megjelennek…

De Villányit meg is óvja a maga te­hetségének a „lényegese”. Az, hogy ösztönösen is lényeges költővé igyekszik válni, és ezen az úton, ha ez út egyáltalán, már oly szakaszokat tett meg, ame­lyek, ha nem hozzá hasonló tehetséggel volna dolgunk, megannyi végered­ménynek is feltűnhetnének. Tőle várjuk a continuót. Aligha hiába. Tandori Dezső