„deret harangoznak”

VILLÁNYI LÁSZLÓ: EGYSZER CSAK


Az immár tizenötödik Villányi-verseskötetről szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kötet-szomszédság vagy az életmű egészének kontextusát sem, hiszen az építkezésben a frissítő-bővítő folyamatos újszerűség mellett jelen van a kisebb vagy nagyobb hatáskörű szerves folyamatosság koherenciája is. Villányi László költészetének ismerői, hívei mindehhez a befogadás szintjén jó szívvel társíthatják a kulcsszóként is használt s fő értékfogalomként tekin-tett otthonosság kategóriáját.
Az otthonosságérzet jelentésárnyalatai közt itt megkülönböztetett szerep jut a sorselfogadás, a szembesülő önelfogadás képzetének, a derűvel átitatódó hészükhia bölcseletének. Erre már a kötet mottója is felhívja a figyelmet, mely – később versszövegbe szervesülve is, ld. Sors – az 5. századi „kínai barát intelmét” tartalmazza: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” (A hivatkozott költő, Vang Szen-ta mellett a Holtág c. versben említett „legközelebbi szomszéd”, azaz a 4. századi ókeresztény szerzetes, Evagriosz, illetve az ő létbölcselete jelenti a viszonyítási alapot a mostani versek gondolatiságához, melyet olykor rezignált kosztolányis, Szép Ernő-i derű lelkületével egészít ki. S ha már írókról van szó, fontos hivatkozásnak tekinthető – a Hatvanévesen c. vers többi megnevezettje mellett – bölcseleti téren a Labirintus c. opusban a következő utalás: „éjszaka pedig Cortázar / kirakós játékába merülve Borges labirintusában vezeti végig”.) Új és hangsúlyos gesztus, hogy mottó szerepel a kötet elején, s egyedinek mondható, hogy annak tartalma, bölcselete milyen gazdag tárházát nyitja meg az identitás-problematika vizsgálati módszereinek, a számvetéskészítés líra kísérleteinek, ugyanakkor költőnk korábbi mondandóiból szervesen következik a bölcseleti derű mellett, hogy az ölelés fogalma kapcsán önszemlélet és létbölcselet szorosan kötődik a szépség, a szerelem fogalmához, ezek meglétének vagy hiányának élettapasztalataihoz.
Didaktikus bölcselkedést várhatnánk ilyen felütés után, ráadásul az első opus (Nap) fel-szólító módú létszemléleti üzenetet fogalmaz meg, de igazából tudjuk, hogy a lírikus Villányi nem híve a közvetlen, szentenciózus filozofálásnak (vö.: „mindenfajta ideológia életet nyomorító / mivoltát bizonygatta” – ld. Híd), s ezt a nyitóvers máris az érzékletes szóképiség te-repére átültetve szemlélteti: „Ahogyan visszanéz a nap, / úgy nézz vissza majd te is, / ragyog-jon életed!” A ragyogás-metafora fontos jelentéseleme az alkonyati pozicionáltság, amely a jelenséghez valószínűleg az életbölcsesség „nehézfényi” árnyalatát rendeli, nem pedig egyfaj-ta káprázat érzékfelettiségét, még akkor sem, ha más művekből (Merengő, Halhatatlan, Mon-dat) tudhatjuk, hogy egy-egy varázslatos fény-impresszió, természeti fényességélmény vala-mely másik valóság világába is „teleportálhatja” a lírikus szemlélődőt.
Az alkonyati szemlélődés valós élethelyzete hátterében magánéleti veszteség, kudarcél-mény áll, s nem kötődik a számvetéskészítés klasszikus életszakaszához, viszont aktuális életkorhoz, azaz a hatvanéves időszakhoz mégis, s erre kötetszerte többfelé találunk hivat-
kozást (Ammonitesz, Húsz, Szív, Kilenc hónap, Hatvanévesen). Amiként a nyitóvers egyetlen szóképre építve fogalmazza meg mondandóját, úgy az egész első ciklus jelzésnyi, háromsoros kis szövegeket vonultat fel. Ezek egyidejű érzékleti és bölcseleti inspiráltsága, természeti mo-tívumokhoz kötődése, klasszicizálóbb nyelvhasználata Villányi korábbi fragmentum-verseire (időközben) emlékeztet. Forma és nyelvezet karaktere különbözést mutat a II-IV. versciklus-hoz képest, míg az impressziózus életképiségbe oltott létbölcseleti inspiráció, a szentimentalizmus természetélményeit felidéző hangulatiság és motívumkészlet felbukkanása kötetszerte és az életműbe illeszkedve is szerves kapcsolatrendszer meglétét tanúsítja.
Vang, Evagriosz, Borges és mások hatása mellett a versek bölcselete nemcsak a költő életkorából adódóan alkot szintézist. Ez lírai énjének életkorokon és életeken, térben és idő-ben, realitáson és álombeli-fantáziabeli valóságokon való átjáró – inkább át-élő, átlényegülő – képességéből intuitíve is adódik, azaz sok titokhoz van kulcsa, sokféle labirintus felderítésében van jártassága-képessége, mindezt immár főbb jelképei átvételével kifejezve. A tudás-ismeret motívumkör egyéb hagyományos szimbólumai (út, fény, tenger) mellett Villányi kedvelt kulcsszavai a folyó és az ártér, illetve a magasles, mely azonban nem egyfajta pózt, fentebbről szemlélést jelez, inkább annak a kettős szituáltságú, sőt több nézőpontú (ön)vizsgálódásnak része, mely egyaránt törekszik az egészben látás revelációjára és – ld. a színházi látcső említését – az apró részletek megismerése általi belefeledkezés, elmélyedés örömére. Hasonlóképpen kettős természetű jelenség, hogy bármennyire személyes a versek mondandója és utalásrendszere, Villányi mégis túlnyomó részt egyes szám 3. személyű, „távolított” versalanyt szerepeltet, illetve annak „másik életeit”: érzelmeit, intuícióit, gondolatait is efféle nyelvi megoldással közvetíti. Játékos megoldásnak tűnhet, hogy a III. ciklusban ehhez rövid, reflexív egyes szám 1. személyű inzerteket applikál, aminek fontos szerepe van a sajátos önszembesítés nézőpontjainak megsokszorozásában. (Érdekes, hogy bár kötetszerte minden alany, minden „másik élet” távol áll a szerepszerűségtől, a költő fényképét, arcát mégsem láthatjuk most borítón, fülön.)
A vallomásos személyesség mellett a távolított önszemlélés következtében a versalanyi világszemlélet kritikus, önironikus megközelítése is fellelhető Villányinál. Túl azon, hogy „ér-zékeinek szabadságáért naponta megküzd” (Tanú), sőt az érzékfeletti percepció (Tweed, Ide-gen) vagy az intuitív önfeledtség állapotában (Regény) – valamely énje által, valamely életében – egyfajta esszenciális (Fotó) vagy egyszerűségében is különleges (Por, Ének) tudás bir-tokába kerül, illetve azzal együtt, hogy kulcsgyűjteményének folyamatos gyarapodása ellené-re „nem lankadó kíváncsisággal” keres tovább (Karika), s hogy megmaradt hite a bölcseleti (és érzelmi) beteljesedés iránti várakozásban (Hatvanévesen, Foszlányok, Merengő), be kell ismernie szemléleti naivitását (Halhatatlan, Kulcsszavak) és alkalmi elbizonytalanodását is (Sors). A szerelmi és természeti szépségben való euforikus-heurisztikus feloldódását pedig rendre ellenpontozzák hangulati-érzelmi mélypontjai, illetve az ezekhez kötődő világ- és ön-ismereti kételyek (Kilenc hónap, Alliteráció, Holtág). Ráadásul abban sem biztos, hogy ha vannak is válaszok világértelmező kérdéseinkre, azok lelkesebbé tesznek bennünket (Fele-let). Olykor, túl az ámulaton (Gyógyír), a kötetcím jelentése – mely lehet a rácsodálkozás-ráismerés reflexiója is, ld. India song – negatív töltést kap, és ezért a hiánytudat (Álom-köz), a veszteségélmény, a múlás, a „megvilágosodás elmaradásának” kifejezéseként (Írás) kerül be a kontextusba.
A versek mozaikos bölcseleti rendszerének konstans eleme a szépségorientált, stabil értékrend, illetve annak a szemléleti bizonyossága, hogy a teljességtudás, a személyes-egyedi és az univerzális egybeolvadása lehetséges (Végrendelet), és az egyén számára megragadható (Merengő). Mivel Villányitól távol áll nemcsak a közvetlen szentenciózus bölcselet, hanem a prófétikus költőszerep is, legfeljebb annyiban teljesít küldetést, hogy felmutatja az értékeket, a szépséget, közvetíti a harmóniát („őrizte a bizonyosságot”), s bár e vonatkozásban is akad önkritikus észrevétele („nem emlékszik, hogy bármi fontosat megtanított volna fiainak, / a cipőfűző megkötésén kívül, nem volt egy bölcs mondata, / az ígéretekben viszont nem kétel-kedett”), segítő szándékra utalva („Az ártér mellett útba igazította az eltévedt családot”), il-letve kedves öniróniával („kínai barátja intelmét … amikor a bicikliről hirdeti, százával helye-selnek a gólyák, szürkegémek és kócsagok”) a kötetmottón túl is érzékelteti, hogy a megtartó bölcsesség továbbadására érez némi indíttatást.
Nem véletlen, hogy a teljesség-megélés ezen időszakában idéződik a lírai emlékezetből a „deret harangoznak” nyelvbotlás (Szív). A szimbolikus jelzés értelmezhető felhívó gesztus-ként: ideje van az (újabb) számvetésnek, a lírai én életeiben való szemletartásnak. Tudatosságra utal, hogy azonos tematikával és szöveglogikával a kerek életkorhoz kötődően itt fogalmazódik meg a harmadik viszonyítási pont, a Hatvanévesen (vö.: Negyvenévesen in: Egy másik élet; Ötvenévesen in: volna a szerelem). E versekben az önvizsgálat kulcsszavai a vágyakozás és a várakozás, s mindegyikhez ambivalens módon viszonyul az egyes szám első személyű megszólaló. Világszemléleti és magánéleti bizakodás-reményvesztés dialektikában számtalan érzelmi árnyalat kerül felszínre, s ez nagymértékben kihat a karcsú, tudatosan re-dukált corpus szövegen és köteten belüli műfaji összetettségére (életkép, idill, óda, elégia, ballada, epigramma, haiku, koan).
Egyes szám első személy dukálna a számvetést kiegészítő önjellemzéshez, de a nyelvtani 3. személynek kölcsönzött vallomásosság már kötetekkel korábban rokonszenves lett köl-tőnknek, s így itt is főként ezt a módszert választja. A sok „másik élet” bevonása bizonyára az árnyaltabb én-megközelítés terepe, s ennek dominanciáján az sem változtat, hogy a többéletűségben – a magánéleti kudarcélmény hatására – Villányi kényszerű mozgást, létdimenzió-feladást, önotthonosság-vesztést is megél (Idegen, Gyógyír, Tanú, Ismerős, Csontkinövés, Ing). A végegyenleg kulcsszava azonban mégis önmagunk, sorsunk derűs elfogadásáé, ahogy azt már a kötet nyitánya, illetve aranymetszéspontjába helyezett kulcsverse (Sors) jelzi.
A több vonatkozásban is sokárnyalatú kötet nyelvi-formai szempontból redukáltságot mutat. Az egymondatos, prózanyelvi szövegalakzat technikája már a korábbi kötetekben meghonosodott csakúgy, mint a metaforikát epikus részletekbe oldó dikció és a nyelvi egy-szerűség varázslatos belső erőinek szépségtermő, néhol játékos harmóniája. A II–IV. ciklus textusai azonban újszerűek is azáltal, hogy belső tagolásuk a vesszőhasználatra korlátozódik, ami lendületes szövegritmust eredményez, melyhez többször tesz hozzá izgalmas váltásokat az inverzió, s ehhez járul még olykor a nyelvi alanynak talán a „többéletűséggel” összefüggésbe hozható, névmási utalások hiányából fakadó lebegtetése (pl.: „a közelítő felé fordul, bizonytalan / készen áll-e fogadására, ráismer-e, vagy még sohasem / látta, vajon elérhet-e hozzá, kérdezi tőlem, átölelik-e sorsukat?” – Sors).
Túl a feltárulkozáson, az időleges számvetésen, megküzdve a szkepszissel az egyszer csak 46., záró mondata, vagyis a Kulcsszavak egyfajta megbékélő lezárást mutat, s így valamely derűs keretbe is foglalja a karcsú, érzelem- és gondolatgazdag szövegfolyamot, mely szervesen
torkollik az életműbe („összeáll a történet”), vagyis – Villányi kedvelt metaforáit kölcsönvéve – folyótól folyóig visz a sodrás, s „nem fogynak el a folyók” (Híd), egész a tengerig.
Napkút Kiadó, 2016