Harkai Vass Éva kritikája

(Villányi László: egyszer csak. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Bp., 2016)

    Egyszer csak… elmúlik, lezárul, vége – vagy épp (újra) megjelenik (például álomban, álmunkban), felmerül (az emlékezetben, emlékeink között). Villányi László legújabb verseskötetének talányos címe a kötetbe foglalt versanyagból következően legalábbis ilyen, részben általánosnak tűnő, részben a líra örök témáinak számító végkövetkeztetésekhez vezeti el az olvasót. De ez nem ilyen egyszerű, hiszen a versek részben ravasz és frivol módon, mégis nagyon finoman lépnek túl az általános(ítható)ság alacsonyra képzelt lécén, részben arról győzik meg olvasójukat – ha még nem tudná –, hogy az „örök” lírikusi témák a lírahagyományban a formák, a versbéli megszólalásmód, a szemléletmódok stb. ezeregy változatában konstruálódnak verssé – nem szólva a lírai én leírhatatlanul sokféle (hol közeli, hol distanciát tartó, hol a két véglet között valóban kimeríthetetlen számú változatot kínáló) pozíciójáról. Mindehhez még abbéli kételyünket is hozzátehetjük, hogy – gondolkodjunk akár versben, akár csupán köznapi szférában, csak úgy, magunkban, magunknak (mely utóbbi, még ha művészeten inneni is, ugyanúgy élet-, illetve létreflexió) – gyakran végkövetkeztetések sincsenek.
    Ez a finom bizonytalanság, ami a mindennapokra hulló, azokból felépülő (felépített) életünket, létünket lengi be, veszi körül, Villányi László több évtizede íródó lírájának egyik legstabilabb, legállandóbb versanyaga. Ami vagy aki ma van, holnap már nem biztos, hogy létezni fog, mert megszűnik, kihűl, bevégzi létét, vagy csak számunkra végzi be, s nem létezik tovább. Ugyanakkor pedig, ami egykor a miénk volt, továbbra is az marad, nem tudjuk kitörölni, nem tudja kitörölni magát belőlünk, hiszen a legváratlanabb pillanatokban merül fel álmainkban, emlékezetünkben. Ahogyan olykor az elkövetkező idők is felsejlenek, kiismerhetetlenül, ismeretlen titkokat rejtegetve. Majd minden múltra vonatkozó képzelet és emlék, jövőre irányuló képzelgés szertefoszlik, s marad a jelen, a most: az, ami van. Tulajdonképpen nem másról, mint a művészet(ek) örök két dimenziójának, valóság és képzelet, valóság és fikció játékáról, gyakran szétválaszthatatlanul egybeáramló jelenlétéről van szó.
    Az emlékezet (a hogyan történt) és a képzelet (hogyan történhetett volna; jövő időben: mi várható) narratívája különös akcentust kap az emberélet kulcsfontosságú temporális határzónáiban. Már pedig Villányi László mostani verseskötete hangsúlyos módon utal a 6x, a hatvanadik életév (tágabban az e körüli életévek) fordulatot hozó valóságreferenciájára. Ezzel a verstémával olyan kontextusba írja bele magát, amelynek rokon alkotásait nemcsak József Attila (József Attila, József Attila, Április 11 stb.) vagy Kosztolányi Dezső (Most harminckét éves vagyok, Ha negyvenéves…) születésnapi versei, hanem a kortárs magyar líra olyan alkotóinak ebbéli szövegei is jelzik, mint például a hol József Attila, hol Kosztolányi előbb említett verseit a posztmodern jegyében újraíró Tóth Krisztina (Porhó, Delta), Kovács András Ferenc (Bírálóimhoz, Negyvenkedés, Álmatlanság), Parti Nagy Lajos (Egy lopott kádé), Balla Zsófia (Az élő forma) stb. Villányi finom iróniával előbb Ammoniteszhez és a mítoszi végtelen „örök idők”-höz hasonlítja magát, a semmivel fel nem oldható ellentét ironikus felvillantásával („Ammonitesz a Tethys-óceánból; / nézi az én hatvan évemet, / nézem az ő százötvenmillió évét.” – Ammonitesz), majd csalóka látszatként, mintegy rossz viccként könyveli el a 6x-et (Húsz), persze tudván azt is, hogy mindez egyrészt csupán a humor szintjén tartható öncsalás, másrészt – tragikusabbra fordítva – vannak rég halott barátok, az eddigi verseskötetekben és itt is felmerülő halott felmenőkről (l. Kilenc hónap) nem is szólva.
    A téma kulcsverse (s a kötet egyik legsikerültebb költeménye egyben) a Hatvanévesen, amely a világirodalmi és magyar irodalmi hagyomány széles csapásain haladva veszi számba, kivel mi történt ennyi idős korában, ki élt, ki halt (természetes vagy erőszakos módon), s kit hogyan sújtott, netalán ösztönzött ez az életkor. Igazi, lírával átlelkesített irodalomtörténeti breviárium jön így létre:

        Néhány hónap híján megélte a hatvan évet Dosztojevszkij
        és Pilinszky, élt volna, de Auschwitzban megölték
        Karácsony Benőt és Farkas Istvánt, halott volt Kosztolányi,
        Krúdy és Kormos, szintúgy Rilke és Proust, köszvény
        kínozta Turgenyevet, Tolsztojt a lekiismeret, Kavafisz
        nyugalmazott tisztviselő, Borges teljesen vak, még nem tud
        a munkaszolgálatról Szép Ernő, már nem fest Csontváry,
        legfeljebb néhány lépésre mozdul ki otthonából Holan,
        Michelangelo a Sixtusz-kápolnában az utolsó ítéleten
        dolgozik, Nabokov a Gyér világot, Arany az őszikéket
        írja, befejezi a Vonzások és választásokat Goethe,
        nagy formában van Vas, Kálnoky, Jékely és Weöres,
        én meg várakozom, örökké várakozom, otthonom a várakozás.

                                (Hatvanévesen)

    További kérdés viszont, hogy hogyan viszonyul az én-t sorsszerűen érintő élettényhez maga a lírai én. Erre az egyik lehetséges, ám a kötet egészének hangnemét uraló válasz a Sors című vers első felütéseiben hangzik el, amelyben a költő a kötete mottójaként kiemelt Vang Szeng-ta-féle bölcsességet igyekszik követni (Öleld át sorsod, panasztalanul!), ami nem más, mint a dolgok bölcs, sztoikus tudomásulvétele.
    A sors e panasztalan átölelése során, mintegy leltárként, fel-felvillannak azok a versmotívumok, amelyek Villányi régebbi köteteiből is ismerősek: az anya, az anya halála, a gyászév, a válás, személyek, idők, az eddigiek során érintett terek (Beregszász, az Alpok, a Kárpátok, a Vérke, a Dráva, a Rába, a töltés, az ártér, a holtág). Különösen hangsúlyos a múlt, amely talán a jelent is alakíthatta volna más módon, valamint az idők megsokszorozódásának eredményeképpen megsokszorozódó én. Az egykori és a mostani én olykor egymásra rajzolhatatlan identitása nemcsak az idő múlásának, hanem a személyiségváltozásnak is lenyomata.

Akinek életét élte, az ő keresztnevén szólították már,
naplójában találta, amit éjszakánként a másik írhatott volna,
(…) aki hiteles tanúja se lehetne énjének.

– áll a Tanú című költeményben. Vagy:

        Nézi a mozgóképen azt a valakit, akiről kimondják: ő,
        s bár ismerős vonásokat, gesztusokat lát, lehet, az utcán
        köszönés nélkül menne el maga mellett (…)       

                        (Ismerős)

Élni nem más, mint létrehozni valamit, valakit magunkból, megalkotni önmagunkat, személyiségünket. Majdhogynem mindennapi program, mondhatnánk, legfeljebb e műveletre a már említett időbeli fordulópontokon nagyobb fokú figyelem vetül. Miközben semmi új nem történik velünk, legfeljebb önreflexiónk intenzívebb.
Villányi László költészetének épp ez, a vers, a költészet líraiságát mélyen megőrző (ön)reflexió adja meg dinamikáját. Ez a fajta reflektáltság állítja új fénybe régebbi témáit, élményeit, motívumait, miközben a vágyott, meglelt, elveszített, keresett, majd újra meglelt (újra elveszített… stb.) harmónia, a Másik közelségének áhítata s a két embert egybefűző erotika továbbra is végigkíséri ezt a költészetet.
A megélt életévek nyilvánvalóan távlatot adnak e versvilágot benépesítő történéseknek, emlékeknek, érzeteknek, motívumoknak. Ebből a perspektívából rajzolódik ki a verseskötet két újnak tűnő, több alkalommal is visszatérő, sokértelmű motívuma: a kulcs és a labirintus. Elfordítani a kulcsot idegen lakások vagy azok ajtaján, akik már rég elfeledték a földi létet, labirintusnak látni az elmúlt életévek időbeli rajzolatát, meg nem élt életek labirintusába tévedni stb. Végül, a kötet záró verseiben mindkét motívum erőteljes erotikus kisugárzást (is) kap (Regény, Holtág, Kulcsszavak).
Évek óta figyelem, hogyan tud megújulni Villányi László költészete anélkül, hogy élesebb fordulatokat venne. Eddigi tizenöt kötete során voltak ún. „tematikus” programokat megvalósító szövegei. Ilyen volt például az anya-verseket létrehozó, mondja édesanyám című, 2009-ben kiadott kötete vagy az ismeretlen költőnők verseit felsorakoztató valaki majd 2008-ban, mely utóbbi egyben szereplíra is. A már címében is nagyon visszafogott, cseppet sem hivalkodó egyszer csak semmilyen hasonló összefoglaló koncepciót nem tűz ki célul. Egyszerűen újra végigpörgeti ezt a költészetet az idő, az idők (a személyes s részben a történelmi idő) dimenzióin, miközben leplezetlenül a személyesre, az intimre, a finom intimitásra és erotikára helyezi a hangsúlyt. Mintha csak a családi legendáriumból megismert, meg nem élt életek ellenpéldája nyomán kívánna haladni, tudván, hogy a (lét)idegenség és a fojtogató magány harmóniával, erotikával, intimitással – a másik közelségével – győzhető le.
Külön bekezdést érdemel Villányi László formabravúrja, amelynek keretén belül egyfajta laza szabályosság által gyakorol az elvben képlékeny emlékek, érzetek felett poétikai kontrollt. A Villányi-versnek az eddigiek során kialakult néhány jellegzetes változata, melyek közül az egyiket a háromsorosok (vagy négysorosok) formai minimalizmusa képviseli. Új verseskötetének négy részbe sorolt szövegei között az I. rész költeményei tartoznak ide leheletszerűségükkel, ám ugyanakkor a haiku-, waka- vagy koan-szerű versek tömörségével is.  A három további ciklus egy szintén régebbi Villányi-féle formatípus megjelenítője. Itt hosszabb és több sorú, szinte prózaversszerű szövegek sorakoznak, amelyek újdonsága most abban rejlik, hogy egy-egy ilyen tömbszerű költemény mindegyike egy-egy áttetszővé csiszolt, hosszabb versmondat.
A négy ciklus mindegyike 11-11 versből áll, ily módon kölcsönözve formát a formátlannak, amilyennek a múló időt éljük meg. Egy hat évtizednyi életidő mögött nyilvánvalóan van vagy négy évtizednyi vagy majdnem annyi költői gyakorlat. Nem kevés idő, bár az idő múlását annak tartalma minősíti. Villányi László ezek alatt az évtizedek alatt kialakított egy jellegzetes lírai versbeszédet, amely szinte költői vízjelévé vált, s amelynek újabb és újabb eredményeit mindig élmény kézbe venni. Mintha a „nagy”, „komoly” témákat demonstráló költészet ellenében írná szenzuális verseit, kiemelve azt a fajta látás- és érzékelésmódot, amely a líra műnemének legsajátosabb vonásait egyesíti.




Harkai Vass Éva