Kemsei István kritikája

VILLÁNYI LÁSZLÓ: EGYSZER CSAK

Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2016

Különösen érzékeny festők képein tud annyira egybejátszani az idő és a tér, a múlt és a jelen, az itt és az ott, a szemlélődők magára maradottsága és a férfias maga tartás, mint Villányi László legújabb kötetében. A Villányi-versben minden egyszerre van az egyetemes létezésben, a valóságos események sora otthonosan rendezkedik be a képzelet világában, a képzelet pedig a valóságossal különös szintézisben testesül: „A másik kontinensen előtűntek gyerekkora hídjának macskakövei, / nem kellett várakoznia élete nőjére, megtalálta énje jobbik felét, / aki saját bevallása szerint szerzetes lányaként született, nem hiába / regélt kivételes labirintusról a horoszkóp, villamosra, vonatra szállva / az óceán partjára érkeztek, kertes házuk kulcsa rejtőzött a homokban, …” (Híd).
    A versben – s Villányi más műveiben, pl. a Kimmériában – is említett labirintus maga az emberélet, amit ezerféleképpen le lehetett volna élni, szerelmek, amelyek százféle alakot ölthetnek, valóság, ami nagyon-nagyon sokféleképpen leírható. Az egyik versben is megidézett Borges számos változatban jegyzi a földi létben vándorló léleknek ezt a labirintusát: „...megígérem magának ezt a labirintust, amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen.” (A halál és az iránytű), „Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az.” (A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg), „a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat.” (Két király és két útvesztő) stb. Villányinál: „Borges labirintusában vezeti végig / a legszebbiket” (Labirintus). Hogy melyik ebből Villányi magánhasználatú labirintusa? Mivel a labirintus az a legtökéletesebb létmetafora, ami kulcsszóvá válik a verstörténetek szövetében, talán mindegyik vagy egy sokadik, de lényegibb: „Ő maga volt a labirintus, amelyben tévelygett.” ‒ idézhetjük a Kimmériából (2014).
    „A világ vagyok – minden, ami volt, van” – írta József Attila. „Ammonitesz a Tethys-óceánból; / nézi az én hatvan évemet, / nézem az ő százötvenmillió évét.” (Ammonitesz) és: „Őzike közelít, / hosszan figyel, / én vagyok az első ember.” (Első) – fogalmazza könyvében Villányi. A két rövid, mindössze háromsoros vers – azon kívül, hogy remek – egy világot, ha úgy tetszik: földtörténetet, életkeletkezést, bibliai teremtéstörténetet stb. fog össze, és tágít jelentéstartományában egészen a lehetséges végtelenig.
    Ebben a rugalmas, hol táguló, hol összeszűkülő világban pulzálnak a versek. Bennük számosan elemi- és kultúrélmények, fantáziavilág teremtményei a Rába töltésén végigbicikliző (nem kerékpározó!) költő által számtalanszor megtapasztalt természeti szépségben: „nincs kétsége afelől, / a tócsában miatta áll a fekete gólya, ül az ágon a jégmadár, / az ő kedvéért szállnak, akárha angyalok, az ökörnyálak” (Halhatatlan).  Az a megkapó ezekben az egyetlen körmondatból épülő költeményekben, hogy korántsem késéles megvilágításban, hanem némiképp elmosódottan, különös párában tárulnak szemünk elé.
    Az eddig felsoroltak mind-mind alapvetések az egyszer csak kötethez. S ki ne felejtsük a kötet mottóját, ami Vang Szeng-ta, 5. században, azaz Attila kortársaként, a catalaunumi csata idejében élt kínai írástudó talán egyetlen fennmaradt alkotásának, a Trónörökös versének rímeire című költeményének utolsó sora: „Öleld át sorsod, panasztalanul!”. Nem lehet kétség afelől, hogy a kínai költő sztoikus bölcselőket megszégyenítő verszárlata szerves egységet alkot a kötet egészének mondandójával.
    „Az élet álom” ‒ írta le a sokáig művészeti alapigazságnak tartott mondatot a 17. századi spanyol költő, Pedro Calderón de la Barca. A 20. századi szent, Terézanya pedig megtoldotta evvel: „tedd valósággá!”
    Villányi – a költői pálya csúcsán, a betöltött hatvan év létösszegző pillanatában, talán nem is ismerve ezt a Terézanya-féle kiegészítést (bár ez kétséges, hiszen Villányi mindent ismer) – engedelmeskedik ennek a felszólításnak: „Gurult felé a labda, de képtelen volt belerúgni, / s az álom futni se hagyta, erőtlenül állt a pályán, / nap nap után úgy nézi az időjárás jelentést, / a várható hőfokokat a világ városai mellett, / mintha holnap arra ébresztenék a madarak, / hogy nem hatvan éves, most érettségizett éppen,” (Szív) ‒ és máris a valósággá tett álom birodalmában időzünk. Meglehet, hogy csak a győri Álom-közben, ebben a valóban létező kedves sikátorban, ahol a lét különös paradoxonaként művek-kötetek, gondolatok, elképzelések porlanak veszendőbe a kötet talán legkeserűbb darabjában (Álom-köz).    
    Ami eddig is gyanús volt, a vékonyka kötet többszöri elolvasása, a labirintus bejárása után már bizonyossággá vált: a sors panasztalan elfogadásának ajándékaként mégis megérkezünk Nakonxipánba, a szecesszió talán legnagyobb festőjének, Gulácsy Lajosnak fantázia-országába, „ami Japán és a Hold között fekszik, és amelynek nyelvét csak ő tudta beszélni az összes emberek közül.” (Juhász Gyula), ahol nyáridőn, kánikulában is hull a hó: „datolyán, pálmán, kókuszon / zöld hópihék fehérlenek.” (Kormos István).Vagy csak ide, a közeli Kimmériába, Villányi legutóbbi művének terrénumába, ami ugyanolyan metaforikusan meghatározható  földi helyszínen, egy másik életben létező tatai Öreg-tó partján terül el, csakis Villányi által ismert-látott közösség lakja, csakis előtte ismerős hagyományokkal és szokásokkal rendelkezőn. Az az érzésünk, szomszédnépek ők a nakonxipániakkal; nyelvükben is, kultúrájukban, álmaikban is sok a közös vonás. A költő pedig – A rózsalovag alteregója: megint egy Gulácsy-kép! ‒ az elmosódott háttér aranybarnájába húzódva szemléli a múltból a jelenbe, majd a jelenből a múltba kaleidoszkóp-szerűen csillogó időt.
    Az egyszer csak talán (s ez a talán talán nemcsak talán!) Villányinak az eddig volt legjobb verseskönyve. Mindaz, amit az Álom-közben elveszettnek ábrázolt: „elveszett az alma / íze, nem találod a folyókat, / eltűnt városod, /idegenbe vándorolt az összes bicikli, köddé vált / az állomás, sehonnan sem érkezik többé vonat, / megvénültek a lányok, nem kell ámulatod, …” a szövegbe rejtett kötetcímek, Az alma íze, Folyótól folyóig, Győri idők, Ámulat korántsem vesztek el, hanem szintézisbe kerültek az új kötetben, a haszonnal gazdagított költői eszköztárral egyetemben. De benne van az új könyvben bőséggel a Vivaldi naplójából-nak (Tanú) s a Kimmériának (Kulcsszavak) létérzés- és nyelvi készlete is.  S hogy mik ezek? Pl. az eddig használtaknál jóval erősebb, a teljes versszövetet magába foglaló, költői képi kifejezőeszközöket a szövegbelsőben nélkülöző, másfajta, kitágított képiség.
    Könnyű neki, hiszen megtalálta a meg nem élt életek  labirintusának kulcsait: „Bármerre indult, minden egyes városban, valamelyik hídon / utcán, villamoson, buszon, bizonyosan rálelt egy kulcsra, / rá várakoztak, hogy sorjában elhelyezze őket a karikán, / ahogy telnek az évek, egyre otthonosabban mozog az idegen / lakások szobáiban ísmeri lakóik megrögzött szokásait” (Karika).  A kulcsok: megannyi sors, megannyi, akár meg is élhető élet. És hogy ne használjunk nagy szavakat: az esendő, saját labirintusában kényszerűn bolyongó ember. Megszámlálhatatlan a lelkeket kinyitni képes kulcsok száma, megszámlálhatatlan mindegyik lehetséges otthonlét. S a kulcskarikán mi (ki) más lógna, mint egy chiméra…
    Egy nagyszerű vers attól igazán szép, hogy minden ízében fáj, legalábbis: a lélekmélyig sajog. Azaz: az aktuális panaszaitól megfosztott sors képes olyan maradandó nyomokat hagyni az olvasó lélekben, amelyek egyetemes hatásúak. „Szemedben éles fény legyen a részvét” – írta a Számadásban Kosztolányi. A részvét – a Kosztolányi-értelmezésben – egy szemérmesen, a felismeréstől szinte gátlásosan háttérbe húzódó, ám mégis az egész, környező világra irányuló érdeklődést, koncentrált figyelmet jelent (és persze ad absurdum: együttérzést is, de csupán mintegy mellékesen). A Kosztolányi-vers vershőse második, a Villányi-versé többnyire harmadik személyű. Mindkettőben benne van a megfigyelő finom, elegáns távolságtartása. Persze, hiszen a költői énnek, már csak a kötelező tisztesség látszatától sem, egyes-egyedül önmaga, önmaga sorsa iránt nem illendő részvétet éreznie. Érthető tehát a távolságtartás, a megfigyelői státus felöltése, ha harmadik személybe helyezhetjük a világértelmezés lehetőségeit.: „Egy héten belül látja a férfit, amint egyre hangosabban sír, száraz / levelekre potyognak könnyei, míg söpri a járdát háza előtt, s a hídon / sírva bicikliző asszonyt” (Sor).
    A Villányi-vers is természetesen a költői én „önmaga”, jobban mondva: ennek az önmagának a gondolata, el- és túlképzelése, egészen egy lehetségesen túli világig, egészen addig, amíg a kör bezárul, vagyis a: „Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én” (Szabó Lőrinc) ‒ alaphelyzetéig. A sok összehasonlítás dacára – vagy éppen ezért: kivételes, többszörösen s egyre mélyebben átgondolható költői helyzet Villányié.
    Még az sem baj, ha miatta egy egész könyvtárat kell a recenzensnek föllapoznia. Megéri a fáradságot. A memóriában elraktározott és a Villányi-szövegek egybeolvasásakor az elemi- és a kultúrélmények olyan szimbiózisával találkozhat, ami a magyar költészetben a legkevésbé ismerős. Ha Villányi teljes életművére és az Egyszer csak összegző mivoltára tekintünk, benne a poéta doctus és a poéta natus lovagias kézfogását láthatjuk, amint egy hosszú küzdelem végén megkötik a fegyverszünetet.
    S persze arról is meggyőződhetünk, hogy a sokáig harmadik személybe kényszerített én mindezeket tudván tudja: „a magaslesről integet / a kivétel, őt nem nyelte el az átlag, nem ficamodott ki / ízlése” (Sors).