JÁSZ ATTILA: Villányi-napló

VIVALDI NAPLÓJÁBÓL, A SZABADKAI VILLAMOS CÍMÛ KÖTETEK KAPCSÁN

 

„(Másik életem talán éppen a titok miatt teljesebb.)”

 

Villányi Laci a barátom. Ez így túl erős egy imaginált napló indításaként,

de mégis. És persze annyi mindent nem tudok másik életéről, hogy valójában

meg lehetne kérdőjelezni e kijelentést, és mégis. De azért felvetődik a barátság

kérdése, mi az. Csatár, méghozzá a „legmegbízhatóbb játékos”, akit vészhelyzet

esetén a legtöbb poszton be lehet vetni – írja Darvasi Laci a FÉRFIBARÁTSÁG-

ról. Pedig Villányival havonta egyszer-kétszer találkozunk, általában

szakmai ürüggyel és kis semmiségekről beszélgetünk. Mégis úgy érzem az

évek múlásával egyre inkább barátok leszünk, egyre több poszton bevethetem.

Lelki ügyek stb. Mivel mindketten kevésbeszédűek vagyunk, félszavakból is

jól megértjük egymást. Talán a lelki rokonság miatt. Meg a vidékiség, a dunántúliság

is összeköt egy láthatatlan szállal, de erről még soha nem beszéltünk.

Sétáink és telefonbeszélgetéseink közben azonban időnként elhangzanak olvasmányélmények

és figyelemfelkeltések is, hogy például ezt vagy azt a könyvetírást

nézd meg, amelyek alapján visszagondolva egész jól tudom rekonstruálni

kedvencei névsorát, hogy körül-belül merrefelé orientálódik. Nemrég Rilke

levelei lettek fontosak számára, olyannyira, hogy főszerkesztőként is szívesen

közölt belőlük a győri Műhelyben.

 

„… a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik – érzelmeink elég korán

jelentkeznek –, hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost,

embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként röpülnek

a madarak és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait.”

Amikor véletlenül rábukkantam erre a levélrészletre, Villányi jutott eszembe,

hogy meg kéne mutatni neki, az ő költői tapasztalata, amit utóbbi két

könyvében a legfontosabbnak érzek nála. Korábban – amikor még nem voltunk

barátok – Az alma íze című kötete kapcsán a szintézis megtalálásáról beszéltem,

a környezet, a mindennapiság és az irracionalitás poétikus, jófajta

elegyéről.

De vissza a személyhez. Azért kellett barátságunkra hivatkoznom, mert

tisztességtelen és lehetetlen lett volna objektív módon dicsérni Villányi Laci ez

idáig két legjobb kötetét, mintha nem lennék elfogult. Másrészt kritikusi énemet

izgatták e könyvek, szerettem volna írni róluk, mert az értekező próza

lehetőséget jelent egy mélyebb megismerésre, ami a művek által – úgy gondolom

– önmagamhoz is közelebb visz. Harmadrészt pedig, mivel Villányi rejtőzködő

költő, keveset lehet tudni az életéről-gondolkodásáról még a vele személyesen

érintkezők számára is, ezért izgalmas feladat a versek szövegkapujának

megnyitása. Verseiből zárkózott személyiségén túl elsősorban poétikai tapasztalata

süt át, ahogy elmondhatóvá teszi nehezen kimondható érzéseit-gondolatait

és emlékeit. Ehhez például Vivaldi személyiségét és életét kölcsönzi önmagának.

Összekeveri a kettőt, aminek egyik legkézzelfoghatóbb kísérlete a

Vivaldi naplójából-hoz írott utószava, Egy másik évszak címmel:

 

„Az ember oly sok mindenre képes, ha versről van szó. Bizonyára így gondolták

azok is, akik ravasz kérdéseket tettek fal a könyv keletkezését illetően, bonyolult

magyarázatot várva. Ki kell ábrándítanom őket. Az egész sokkal hétköznapibb,

mégha kevéske regényesség keveredik is a történetbe.”

És ezután számos verziót lehet olvasni, hogyan is keletkezett a könyv. Ki

inspirálta, kitől kapott üres füzetet ajándékba, mit látott, hogyan lehet Vivaldi

reinkarnációja stb. Ám a jegyzetek egymást dekonstruálják, hogy a végén azt

írhassa:

 

„Bevallom mindegyik variáció igaz. Legalábbis egy-egy részlet mindegyikben

fedi a valóságot. Így ha a kíváncsi olvasó aláhúzza a megfelelő mondatokat, összeállhat

a könyv keletkezésének története.”

 

Valójában a munkamódszerét írja le itt Villányi, szándékosan elhallgatva az

egészen konkrét dolgokat. De a lényeg ki van mondva: a valóság egy-egy rá jellemző

részletét emeli ki és mintegy filmkockánként rakja össze saját

történetét. Tulajdonképpen – mint minden igazi költő – mindig ugyanazt

a történetet, ami – mint ahogy a könyv készülésének verziói is – mindig egy

kicsit másként hangzik, más tűnik fontosnak ugyanazon dolog/érzés kapcsán.

Korábbi verseiben ezek a vágások érzékelhetőbbek voltak, tehát a finom átmeneteket

nem tudta mindig megoldani valóság és fikció között. És ezért néha

egyenetlenek voltak versszövegei. Itt viszont annyira profi vágástechnikával

dolgozik, hogy nem érzékelhetőek a különbségek. Mindegyik variáció igaz

lesz/lehet. Valószínűleg azért, mert ő maga is elhiszi, hisz benne.

„(’Te, ez egy szerelemmániás’: súgta osztálytársa.)”

Utólag minden sokkal egyértelműbb. Mindig. Ki sejthette volna, hogy Az

alma íze beszédes című Villányi-kötet utolsó, negyedik ciklusa, Négy évszak

címmel egészen más jelentőséggel fog bírni, mint az akkori olvasáskor gondolni

lehetett volna. Négy évszak, szokványos cím és még nem is volt kötelező

Vivaldira gondolni. De így, utólag, másképpen olvas az ember visszafelé. Ráadásul

a szerelmes versek gyűjtőhelye lett a ciklus. A tartalmiakon kívül érdekesek a

formai azonosságok is. A Villányira mostanára jellemzővé vált

prózavers típus, sőt a zárójelek kiemelt fontosságú használata, amely mindkét

új kötetet jellemzi. A két kötet konkrét, előképszerű előzményei is megtalálhatóak

már a Négy évszak ciklus verseiben. A zápor dicsérete, A múzsa

természetéről, Üdv néked mozi címűek a Vivaldi-ciklust előlegezik, míg a többi

vers a villamos-ciklust, hiszen többnyire utazós-vonatos versekről van szó. Az

én olvasatomban tehát a Vivaldi-versek az eszményi szerelemről, Erósz megénekléséről,

az égi és a földi szerelem dilemmáiról, testiségről és érzékiségről –

Villányi ars poeticájáról – szólnak. Egy alkalmi szövegben, egy Pázmány-idézetet

kommentál Vivaldi nevében:

 

„Amivel a szívünk bévelkedik, az a zene, csupán a zenéből tudhatjuk, mi vagyon

az emberben. Hajlamosak valánk elfeledni a szűv hangjait, de kérdezzenek

csak meg egy szerelmetes leányt vagy ifjút, mily gyönyörűséggel hallgatták egymás

szűvének ritmusát. Alítom, a világi férfiak azért lelék örömüket a női kebel íveinek

látványában, azért gerjedének utána, mert egy tekéletes hangszert vélnek felfedezni

benne, amihez ha odahajtják fejöket, hallhatóvá válik a szűv legbensőbb

muzsikája.”

 

Susan Sontag írja az értelmezés értelmetlenségéről, illetve lehetetlenségéről

fogalmazott dolgozatában: „Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van

szükségünk.” Villányi, gondolom, ezt készséggel elismeri, hiszen könyvei ezt

a gyakorlatban is megvalósítják, igazolják. Elég csak kézbevenni, belelapozgatni.

„(Tudod, ha nem hal meg a Mama, talán nem is szeretek beléd.)”

A villamos-versek kissé földközelibbek, kevésbé éteriek, de ugyanúgy a szerelemről

szólnak, és – bár a Vivaldi-versekben állandóan megidéződik az álom,

az álmodás szó szerint is – szerintem az álom működéséről, mechanizmusáról

szól, amit a verscímek, mintegy az álomfejtés kulcsszavai egyértelműen jeleznek

(A piros esernyő, A kék pulóver, A fűfoltos bugyi, A szemüveg stb.) Marcel

Proust módszere hasonló lehet Villányiéhoz, gondolom, miközben a kutatáskeresés

közben Álmok című írását olvasom. Ahogy Proust alvás közben egy

lányt képzel maga mellé, „álombéli lányt, mintha valódi kedvesem lett volna”,

vagy ahogy álmában gyerekkora színhelyén sétálgat, felidézve kellemetlen élményeket.

Az ilyen élményeket Villányi is a nappali ráció fényében érzékelteti,

meséli el, azaz kontrollálja. És hiába tolódnak el az események és az okok

az álomban, Villányi kihagyásos és időnként meglepő részletekkel tarkított, de

kerek és összefüggő (rövid)történeteket ad elő. A szabadkai villamos keletkezését

ismét egy utószójellegű írásban fikcionálja, amelynek csak az utolsó bejegyzését

idézem a szöveg hosszúsága miatt:

 

 „Álmomban Szabadkán bolyongtunk Kormos Istvánnal. Miután megmutatta

a varázsló kertjét, kezembe nyomott hetvennégy villamosjegyet, s magamra hagyott.

Kapaszkodtam órákon át, hallgatva az utasok beszélgetéseit. Már kilyukasztottam

az utolsó jegyet is, amikor egy éles kanyarban kirepültem a nyitott kocsiból, éppen

Kormos előtt huppanva földre. Sóvárogva néztem a villamos után, s mormoltam:

’Látod, ez az én formám’.”

 

Csáth az álomról írott tanulmányában elmesél egy Freud praxisából való

példát. A példa úgy szól, hogy egy huszonéves lány azt álmodta, az öccsét

halva látta. Freud szerint ez nem azt jelenti, hogy a testvére halálát kívánná, az

okot mélyebben találta meg. A lány kishúgának halála alkalmával találkozott

egy férfival, aki nagyon tetszett neki. Az újra láthatás vágya hajtotta tehát

szemére ezt a kegyetlennek tűnő álmot. Villányi A bordó kalap című verse mögött

hasonló élményt sejtek lappangani. A vers feszes és kihagyásos stílusa miatt

csak egészében idézhető, idemásolom:

 

„Álmomban egy liftre nyílt szobám. Mezítelenül vártalak. Újra és újra

szétgördült az ajtó, ismerős vagy kevésbé ismerős arcok bukkantak

fel, mint itt a villamoson.

Tévelyegtem az idegen város házai között. Láttam, ahogy lassanként

befagy a parányi tó, s a szűkülő vízre zsúfolódnak a madarak.

Aztán kiderült, nem is hattyúk, hanem a Mama hajdani macskái,

az én tanítómestereim gubbasztanak ott.

Követtem Nagymamát a jól ismert házba. Fejemről leemelte bordó

kalapomat, s homlokon csókolt. És mindvégig tudatában voltam

annak, hogy már eltemettük. Kérte, hagyjam őt, éljek.

(Tudod, ha nem hal meg a Mama, talán nem is szeretek beléd.)”

 

Innen visszanézve, az álomtematika felől mintha másképpen rajzolódnának

a Vivaldi-ciklus sziluettjei is. A metamorfózis-játékról és a „mintha”- cselekvésről

írja a kötet egyik kritikusa, hogy „szívesen ragad meg a költő olyan élethelyzeteket,

amelyekben (...) a gyermeki fantázia és a felnőtt TUDÁS sokértelműsége,

a legtermészetesebb módon jelenidőben fókuszálódó összes idővonal

úgy szerveződik költészetté, hogy a valóságosság élményét és a tudat működésének

kedves vagy groteszk fintorait egyszerre tapasztalhatja meg az olvasó.”

Hát igen, azt is mondhatnánk, hogy igaza van, de épp az előbb állítottunk fel

egy másik hipotézist. A szerint pedig a dolog nem ennyire bonyolult, leckeszerű.

A költő, jelen esetben Villányi László mindezt nem látja át, nem tudatos

választásról van szó, hogy akkor most ezt az utat vagy módszert fogom követni.

(A vers akkor jó, ha csak úgy magától, minden szándék nélkül – természetesen

– kihajt a költőből, mint faágból a levelek, mondja valamelyik levelében

John Keats, Villányi másik nagy kedvence.) Villányi véleménye ez esetben

is nagyon érdekes, még akkor is, ha nem vezet sehová, nem ad megoldást, és

éppen ezzel hívja fel a figyelmet a mű fontosságára, az utószó szövegrészletének

poétikusságával:

 

„Tévedés, ha valaki azt állítja, hogy felvettem Vivaldi maszkját, vagy más szokásos

magyarázatot keres. Egyszerű reinkarnációról van szó. Vivaldi én vagyok.

Én Vivaldi vagyok. Tegnap kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam,

pedig sohasem tanultam zenélni.”

 

Szerintem, ha nagyon kell valami kézzelfogható módszertant alkotni e versek

kapcsán, sokkal inkább az álom lehetne a keresett mechanizmus. Az ember

az álom és ébrenlét határán kerül olyan állapotba, hogy hirtelen nem tudja eldönteni,

tényleg megtörtént, amit álmodott, vagy sem. Amikor összekeveri

önmagát álombeli alteregójával. Például az éjszaka olvasott Vivaldi-monográfia

hatására Velencébe képzeli magát a zeneszerző helyébe. De azért ezt az állapotot

nem nevezném szerepjátéknak. Vannak költők, akik imádják a szerepverseket

és játékokat, ám Villányi nem ilyen. Ő halál komolyan veszi a naplóírást,

és tényleg úgy írja meg, mintha Vivaldi lenne. És itt a kritikus példáját, Weöres

Psychéjére való hivatkozását elhibázottnak vélem. A problémát inkább Csuangce

pillangó-története vagy Szabó Lőrinc – kicsit azért didaktikus – feldolgozásában

Dsuang Dszi álma címmel világíthatja meg. Szabó Lőrincnél és a Vivaldiversekben

is az élmény a közös és a lényeges, és nem az, hogy ki mondja. E két

kötet egyik legnagyobb újítása, hogy a szövegben megszólaló én-eket bátran

összekeveri, s legtöbbször csak sejteni lehet, hogy ki beszél. Ugyanakkor mégis

mindig Villányi érzéseit véljük visszacsengeni, akár Vivaldiként, akár valamelyik

leánynövendékeként vagy ezekre reflektálva lírai énként szólal meg.

 

„(Mintha csak azért teremtődött volna bennem zene,

hogy közel kerüljek a lányokhoz.)”

Ezekkel a zárójelbe illesztett sorokkal indul a Vivaldi naplójából. Mintha.

Ahogy már erről fentebb szó volt. Mintha a naplóforma teremtené meg Villányi

számára a megszólalás lehetőségét egy ilyen tipikus felütéssel, amelyben

már az egész kötet tematikája benne van. Nevezzük tételmondatnak. A verskezdő

tételmondatok rendszerint ilyen funkcióval találhatóak a zárójelekben,

míg a zárósorok inkább összegző jellegűek. Másként is fogalmazhatnék a versek

felépítését figyelembe véve. Mert a versek zenei szerkezetűek, ötös tagolásúak,

így a nyitány után minden esetben három tétel következik – amit sorkiugratás

jelez –, majd a zárlat.

 

A napló egy mai, érvényes megszólalási formát is jelent, elég csak Oravecz

Kedves Johnjára vagy hatalmas Szajla-ciklusára gondolni. Nem is beszélve

Závada naplóregényéről, a Jadviga párnájáról. Bár én még Kukorelly

H. Ö. L.D. E. R. L. I. N.-jét is ide sorolnám, noha egy egész más megoldás, nála sem

szerepjátszásról vagy álarc felvételéről van szó. A naplóforma – talán e néhány

példából is érzékelhető – egy modern gesztusnak vagy poétikai megoldásnak is

tekinthető. Közben egy másik kedvenc kötetem is eszembe jut, Tolnai Ottó

árvacsáthja. (Nem véletlen természetesen, hiszen azt olvasom Villányi villamos-

adalékai között: „Csáth Gézáról írtam szakdolgozatomat. Érthetetlennek

tűnt, hogy egyetlen novellája sem játszódik villamoson.” – Zenei tárgyú tanulmánya

és novellája azonban annál több van.) A hasonlóság az árvacsáth és

a villányi-naplók között rendkívül sokrétű, kár belemenni, még Szabadka is persze,

viszont két autentikus és önálló, egymástól független poétikai világot mutat

be egyik is, másik is. Ugyanakkor nyilván Tolnai Ottó felől olvassuk Villányi

versszövegeit, így a történet felé hajló kisprózaszerű verseit Tolnai-hatásnak

is gondolhatjuk. Feltételes módban persze, nem árt, ha óvatos az ember.

 

„Elfelejtettem, hogy Szabadkán azért jártam. De ott végül is otthon vagyok.

A palicsi tó partján mondta Tolnai Ottó, hogy irigyel Vivaldi miatt. A meglepetéstől

meg sem kérdeztem, miért. Magam próbáltam kitalálni, megírni a titkot, sejtve,

mit is rejt a szabadkai levéltár.”

Meglepődtem tehát azon, hogy eddig egyetlen – általam olvasott – kritikában

sem figyeltek fel a naplóforma fontosságára. Pedig nemcsak a címben jelzett

diszkurzív forma, hanem a villamos-ciklus is adja magát az értelmezéshez.

A szabadkai villamos hosszúkás formátumában egy lapon egy vers szerepel három

nyelven (magyar, angol, szerb) szintén naplószerűséget imitál. (Nem beszélve

a páros oldalakon szereplő Szajkó István-rajzokról, melyek az illusztrálás

ideális esetét valósítják meg, a versekhez kapcsolódnak, de önálló műként is

méltán megállják a helyüket, lazák és konkrétak egyszerre.) A naplóformát

erősíti mindkét esetben az oldalszámok elhagyása is, ami teljesen indokolt, hiszen

két teljesen egynemű ciklusról van szó. A villamos-kötet külcsínye mellett

nem lehet említés nélkül hagyni a Vivaldi-naplóét sem. Kisméretű, keményfedeles,

fóliázott könyvecske, gyönyörű papíron, ízlésesen elrendezve

a rövid versecskéket a jobb felső részbe, alulra egy kottadarabkát jelzésként szürkével,

szembe pedig egy reneszánsz vagy barokk festmény – többnyire zenélő

lányról készült – részlete szintén finoman szürkével a könyv tervezőjét dicséri.

(Ilyen kötetet szívesen adnék meghódítandó szerelmemnek, hogy a könyvművön

átsütő finom erotikában szándékaimat és érzéseimet felfedezhesse –

mondta egyik szegedi barátom.)

A Vivaldi-ciklus címéhez visszatérve a szerző még arra is ügyelt, hogy a vékonyka

kötetet töredékként tüntesse fel. Újabb erényei tehát, a szerénység és

a pontosság.

 

 (A szépség valamely tökéletlensége újra meg újra

ámulatba ejt.)

 

Az alma ízéről írott kritikámban-kisesszémben még csak sejtettem az olvasóval,

hogy a Villányi Laci szépségmániákus, de nem mertem kimondani. Helyette

inkább elplatonizáltam a dolgot, miszerint élményei, megélései „a megírhatóság

szempontjából egy kölcsönös feltételezésen alapulnak, egy sajátos határsávban,

ahol a gyönyör és szenvedés összeér”. (A történet eredetije Szókratészról

szól, akiről halála előtt leveszik bilincseit és a kezeit-lábait dörzsölgetve

felfedezi gyönyör és szenvedés közös határsávját.) Villányiból ezt az érzést

– mint nagyon sok más költőből is – a szépség váltja ki, az eszményi szépség,

mégpedig egyfajta szerelmes hangoltság, Erósz által felfedezve, megérintve. Talán

ugyanúgy, ahogy Keats is írja egyik levelében: „...a Szerelem, mint minden

szenvedélyünk, legfennköltebb alakjában képes formát adni az Eszményi Szépségnek.”

S ahogy tovább olvasgatom Keats leveleit, rájövök, hogy Villányi az

angol romantikus költő reinkarnációja is lehetne. „... igazi költőben a Szépség

minden más megfontolást megelőz...” (Ezt az idézetet vissza kellene keresnem,

jelöletlenül írtam le, és most nem tudom... Azt hiszem Keats, Villányi a szépséget

nem írná nagybetűvel, neki elég, ha úgy érzi.)

A szépség valamely tökéletlenségének gondolata visszatérő témája a Villányi-

verseknek. A tökéletlenségek szépségének, a részletek teljességének felismeréséből

fakad. (Egy korábbi versében írta A múzsa természetéről: „Elgondoltam

hibáit. Lába vastagra sikeredett, hogy a tömegben könnyen ráakadjak.”)

Így már nyugodtan visszakérdezhet:

„(Miért is ne akarnám a teljességet?)”

Mostanában kicsit aggódom a barátomért. Mi következhet két ilyen kötet

után:

„Némaság a hang helyett?

De a némaság mi helyett?”

Kérdezem választ se várva a jól ismert Tandori-sorokkal (első kötetéből,

ahol mestereként nevezi meg Vivaldit). Talán nem kell aggódnom miatta, mert

úgy tűnik, egészen más irányba indult tovább, kisprózákat ír – persze nem

azok, de olyasmik – újabban, poétikus szövegeket. Meg haikukat. De talán

egyik sem a lehetséges folytatás előképe, arra, úgy tűnik, még várni kell.

 

1999. február 25

Tiszatáj