Baán Tibor: "Villányi László: Egy másik élet"

Orpheusz Kiadó, 2000

Villányi László válogatott és új verseinek könyve szigorú rostálás eredménye. A szigorúságot, mely a pálya nyitányát jelentő kötetekből (Délibábünnep, 1978, Falovak, 1982) épp csak mutatóba közöl néhány verset, viszont annál többet a költő érett korszakának terméséből (Alázat, 1990, Az alma íze, 1994, Vivaldi naplójából, 1997, A szabadkai villamos, 1998), nem a kihagyott művek esztétikai esetlegessége magyarázza. Másról van szó. Villányi a válogatással is komponál. Epikolírikus szövegversei mint egy városregény változó időpontokban, de vissza-visszatérő helyszíneken játszódó epizódjai kapcsolódnak egybe. Annál inkább, mert a lírai cselekmény a költő-narrátor világképének magyarázatául is szolgál. Vagyis kifejez egyfajta objektivált, de mégis szubjektív léttapasztalatot.

A művek ideje nemcsak a visszajátszott múlt, hanem a befejezettség előtti termékeny pillanat, mikor az érzések, gondolatok még aktív, sorsalakító erőként jelennek meg. De arról is szó van, mint utaltam rá, hogy Villányi életképei, talányosan groteszk jelenetei mindeközben az én köré szervezett valóságot tárnak elénk. A lírai alany hol néző, hol nézett. Időről időre maga is beáll a csoportképbe, részt vesz a valóságos és/vagy képzelt szituációkban, mint egyszerű járókelő vagy a buszon utazó szép lány helyére leülő utas. Az így megidézett jelenetek jelenetsorrá kapcsolódnak össze. Egyfajta létábrává, létfilmmé, melynek öröktől ismerős helyszínein rituálisan ismétlődő élethelyzetek játszódnak le, amelyek – paradox módon – mégis megismételhetetlenek és egyediek. Mindig csodaszerűek. Villányi ezt a létműködést érzékeli. Vladimir Holannal szólva a „dolgok középpontjánál tudakozódik”, mikor a megszokás által eltakart, kifejezéstelenné kopott valóságban fedezi fel a szépséget, a létezés rejtett, néha egyenesen szürrealisztikusnak ható történéseit (Tandori épp erre figyelt fel), melyek az én és a te, az én és az ők kapcsolatát – végső soron magát a létműködést, annak metamorfózisait – fejezi ki. Nem utolsósorban azt a megszokhatatlan tényt, hogy tudatunk sorsot teremt, sorsunk tudatot generál.

Mindaz, amit érzékeink állandó képződménynek vélnek, amit tapintásunk simának érzékel, a nagyító alatt rücskössé válik. Villányi verseiben ugyanezt érzékeli. A történések repedéseit, mulatságosan bájos torzulásait, életünk esetlegességeit. A valóság mögött meglapuló, bevallott s bevallatlan érzelmeket, csodákat, a jelenlétvesztő hétköznapok költészetét, ahogy egy postáskisasszony „borítékra szeretkezi a bélyeget”. Ez a hétköznapi történet vagy inkább történés csakis a kontempláció csendjében válhat kifejezhetővé. Abban az „alázatban”, ahol a létezés maga is költészet. Csakis így válhat lírai élménnyé a város (Győr) utcáival, tereivel, siető, ballagó embereivel, mániákus álmodóival, nevetségesen gyönyörű figuráival. Például a hazatérővel, aki a „gyerekkor útvonalain” közeledik otthonához, a bolonddal, aki „kalauzi szólásokat” kiabál, a levélíróval, aki önmaga létében is kételkedik, vagy az özveggyel, aki örökre gyászol: „Tizennégy éve oldalra fésülte haját, szétmosta a víz férjemet. Ahányszor kinyitom a csapot, ő lövell belőle, az ő testét iszom.” (Az özvegy) Van abban valami csöndes merészség, ahogy ez a dolgok alakulása fölé hajló, egyszerre szigorú és empatikus figyelem minduntalan formát és alakot vált, ahogy a tárgyvilágot átröntgenezi a szerelem és a sóvárgás látszólag idejétmúlt, ám nagyon is élő sugallataival. Jó példa erre a szemüveges tanárnő esete, aki a kamasztekintetek nagyítója alatt jelenik meg oly módon, hogy a születő nemiség természetrajzáról – hiszen a nemiség a véglegesítő pecsét a személyiségen – tudunk meg valami aprónak tetsző, de szívfájdító titkot. Valami olyasmit, ami a tizedesvessző után áll, amivel csak ritkán számolunk. Csupa alig-esemény az, amit Villányi ezúttal is közöl. Csupa miniatűr történés, amely mégis a létezés rejtvényéhez tartozik.

Villányi László „vadregényes napfényderengései” (Tandori Dezső) mögött ez a fajta létérzékelés munkál. A történések, motívumláncok visszatérő mozzanata az utazás. A gyurmából formázott gyerekkori villamos – ahogyan ezt Villányi megörökíti A szabadkai villamos című könyvének születési körülményeiről – sokat elárul e líra világképéről. Az utazás komplex metafora, mely különösképpen alkalmas a téridő pontjait összekötő menetrend függvényében mindenféle váratlan találkozások és búcsúzások lélektani egyenletének kifejezésére, a mindig úton levők sorsképletének modellezésére. A cél „az egyetlen valóság” felfedezése (A szürke nadrág) mint a lét értelmének megtalálása. Mindaz, ami ezen kívül történik, „csak várakozás”. Elmondható tehát, hogy az utazás a létezés meghaladásának reményét is jelenti. De létezni annyi, mint úton lenni önmagunk megtalálása és elvesztése felé. Ez a kettősség a létben otthonosság érzelmeit időről időre – korábban is – drámai árnyékba borította. „Nem tudok elég lassan úszni / élvezve az összes zöldet / egyenként a folyó cseppjeit.” (Sebesség)

Az utazás, mint e líra központi metaforája, a téridő-dimenziók átlépését is megengedi. A kötetzáró Vivaldi naplójából verseiben az én alakváltoztató képességének lehetünk tanúi. Valójában minden megértés – ebben a költői világban mindenesetre így van – lélekcsere. Átlényegülés, átlépés az „én te vagyok” ősi tudása jegyében: „(Miért is ne akarnám a teljességet?) / Mindenből, minden körülmények között kiválik egy hang, / ami éppen akkor életben tart.” (1732) A versrészlet akár a korábban idézett haiku folytatása is lehetne. Bizalom abban, hogy a létezésnek célja van velünk. Ha nem is ragadhatjuk meg a teljességet, azért fogalmunk lehet róla, mégpedig a sorsközösség átélésén keresztül.

Villányi ennek tudatában a létezés világát mint hálózatot ábrázolja, amelynek szálai képesek érzékelni egymást. Az elszigetelt én másokban folytatódik. Megállapításom megegyezik Villányi bibliai hivatkozásával: „Nem tudjátok, hogy nem vagytok magatokéi?” S ezen a ponton egyfajta kozmikus-spirituális vetülete is megmutatkozik ennek a rejtélyesen tárgyszerű, látszólag földközeli lírának, mely a tér és az idő, a valóság és a képzelet egymásba fordításával létezésünk relativitására (nélküle abszolútum se tételezhető) hívja fel a figyelmet. Arra, hogy sokféle időszámítás létezik. Másképpen múlik a szivárvány, és másképp a női szépség. A közös a múlás tragikuma, mely ugyanakkor súlyt ad a létnek, felértékeli a múló pillanatot.