Komálovics Zoltán: Villányi László: Egy másik élet


Egy másik élet
Válogatott és új versek




  Egy másik élet címmel jelent meg Villányi László gyűjteményes kötete; a költő válogatott és új verseit tartalmazza. A mai magyar költészetben önmagának egyre jelentősebb helyet kivívó költő utolsó négy kötetét (Alázat, Az alma íze, Vivaldi naplójából, A szabadkai villamos) rendezte e gyűjteménybe, melynek már címe is jelzi távlatosságát. Az Egy másik élet címet ars poetica érvényűnek tekintjük, hiszen a költői lét kitüntetettségére utal. Ez a kitüntetett pozíció természetesen nem a külső környezet felől artikulálódik, hanem az alkotás szellemi-lelki autonomitást teremtő lényegiségéből fakad. A Villányi-versek hitvallásszerűen tesznek tanúbizonyságot arról, hogy az alkotás bizonyos értelemben a valóság újradimenzionálásának, a valóságra vonatkozó új perspektívák megnyitásának lehetőségét teremti meg. Ilyen értelemben a valóságnak a lehetséges irányából történő újraértelmezése mintegy reprodukálja a világ és az ember szinte követhetetlen sokszólamúságát, egyben folyamatos jelzést ad egy másik élet állandóan jelenlevő lehetőség feltételeiről.

Villányi László új kötetének versei egy gazdagságában és szépségében is értelmezhető és megélhető valóság tereiben és a Most folyamatosan relativizálódó idejében poétizálódnak. Ez a dimenzionáltság a költő első kötetétől kezdve alapvonásként van jelen, és különösen markánssá válik az Alázat (1990) című kötettől kezdődően. A szemléletében stabil, de mindig erősödő figyelem egyfajta spirális önmozgásban él. Ez már az utóbbi kötetek korpuszait tekintve is jól érzékelhető volt, s most a válogatás kompozíciójában és koncepciójában még hangsúlyozottabbá válik. Ha mércének tekintjük a művészre rilkei értelemben rótt kötelességet, miszerint „művésznek lenni annyit jelent, érni mint a fa”, akkor Villányi László valóban művész. Az Egy másik élet egy verskorpusz magasabb szempontból történő újrarendezésének mintapéldája. Villányi rendkívül biztos kézzel válogat, hogy érzékeltethesse azt az ívet, melyet az előbb említett érés előrajzol. A versek a kötetek kronológiáját követve hét ciklusba tagolódnak. A új szövegek más-más ciklusba kerülve hangsúlyozzák az eddigi életmű magas fokú organizáltságát.

Az egyes szövegek stabilitást mutatnak formakultúra tekintetében is. A kötet nyitó- és záróverse formájában azonos, sőt, egy képi kontamináció is erősíti az olvasó folyamatosságérzetét: „s észreveszi, ha visszafelé mozdulnak a folyók” - zárul az Egy polgár esti meditációja c. nyitóvers; „Éppen átjött a hídon, felnéz, s még nincs emléke erről a szigetről” - bukkan fel egy emlékszilánk a záróversben. A folyó-kép puszta azonosságán túl természetesen utal az állandóság/változás herakleitoszi dialektikájára is, ezen gesztusával kompozíciós szinten is megjelenítve az egyes versekben újra- és újratematizálódó problematikát. A kötet tematikus tengelye ugyanis a változatoknak az a fajta tündérjátéka, amelyre az alázatba koncentrált figyelem újra és újra rácsodálkozni képes.

A kötet egészére jellemző formai-képi-szemléleti azonosság mellett azonban jól kitapintható a poétikai megformálásban végbemenő változás. Ez a változás nem radikális, önfelszámoló módon történik, hanem a versek saját erőterében keletkező új irányok, lehetőségek érvényre juttatása által. A Villányi-féle prózaverset az Alázattól a Vivaldi naplójából c. kötet szövegeiig folyamatosan erősödő képi-nyelvi koncentráció jellemzi. A versek ezáltal önnön jelentéslehetőségüket a kifejtettségtől az esszencialitás irányába mozdítják el. Ezen poétikai mozgás végpontján a szó, mondat, szöveg, nem lefedi, hanem megnyitja a jelentés tereit. A narrativitás korábban oly fontos szerepe háttérbe szorul, illetve fragmentálttá válik. „Akaratom ellenére telnek napjaim. Döntéseim távol esnek terveimtől, esetlegesek, megfontolatlanok. Ismétlődő , helyzeteim különösnek hatnak, fura alakok tudnák igazolni alibimet”- írja a költő A vetkőzés mozdulata c. nyitóciklusban. Az idézetben megjelenő belső narráció elbeszélő nyelve, az egészre irányuló dikciós szándék az egyik záróversben teljesen új poétikai konstrukcióban tűnik elénk: „Voltaképpen egyetlen hang miatt írtam egy kantátát. Hogy helye legyen annak a hangnak.” /I736/ Az egész helyett itt a középpontra irányul a beszéd. Arra a középpontra, amelyből végtelen számú kibontakozás, megtörténés indulhat el. Véleményünk szerint a kötet első része inkább a kibomlásra és a megtörténésre koncentrál, míg a második rész azokra a centrumokra, melyek ezeket indukálják.

A testszerűségtől, anyagszerűségtől a szellemi felé történő mozgásként is értelmezhető ez a redukciós folyamat: „Vágyakozásom arra az időre, amikor testem már nem, csak zeném létezik.” /I737/ Az anyagszerűségtől megszabadult zenei látás testetlenségből fakadó irracionalitásának poétikai adaptációja kiválóan alkalmas a Villányi-vers képi szerkesztettségének hitelesítésére. A kilyuggatott beszéd ugyanis a zenei látás asszociatív ereje által a verbális és non-verbális határán újra értelmessé tehető.

A képi-nyelvi-szemléleti változáshoz hasonló folyamat zajlik a szövegek fikcionáltságában is. Az Alázat és Az alma íze kötetek álom-emlékezet-képzelet fikciói A szabadkai villamosban és a Vivaldi-ciklusban olyan külső realitás kereteibe tárgyiasulnak, amely a belső én számára egy autentikus szerep lehetőségét tudja biztosítani. Az áttetsző én egy elbeszélt én elbeszélésében szerkeszti újra önmagát. A radikálisan értelmezett Másik helyszín (Szabadka) és Másik én (Vivaldi) az áttetszetlen beszéd feltételrendszerét teremti meg.

A kötet tematikus főszólama a szerepnek/énnek szerelemben történő szublimációja. A szerelem Villányi számára a létezés poétikus dimenziója, hiszen a „lány”, mint a Szép emberi arca, a létet poétizáló princípium. A Lator László szavai szerint „sajgóan szép, erotikus szólam” a harmónia- és szépségkeresés lehetőségének hangja, s ez a hang egyben értelemadó funkcióval is bír: „(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs. Akkor Istennek sem vagyok kedves.)”. A Villányi-vers ilyen értelemben a szerelemben kiteljesülő szép újraszerkesztése és rögzítése. A lét szépségének szavakba mentése: „(Hűtlen hangoktól űzve.) Ringatózik a kórus, a lányok hajában a piros rózsa, szétárad illatuk, betölti az egész templomot.” /I720/ A testi erotika mellett a versvilágot végigkísérő szólam az a „szellemi erotika” is, amely az előbbi idézetben hangsúlyosan „érződik”. A test - templom metaforika jelzi a szerelemfelfogásban rejlő szublimációs hajlamot, ami egy lehetséges Szépbe próbálja nivellálni a jelenségeket.

A téma, a szemlélet és a nyelvezet szépre irányuló fogékonysága mellett már A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából c. kötetekben is hangsúlyozottan jelent meg az esztétikai formai kivitelezés szempontja. A szerzőnek ez az igényessége az Egy másik élet c. kötet arculatában is kifejezésre jut. (A kötet tervezése ismét Kurcsics László érzékenységét dicséri.) A kötet formakultúrájában is érvényesített műgondot az elkötelezett alkotói alázat szép példájaként értékeljük.

Komálovics Zoltán

 

 

Győriek ha találkoznak



Egymásra meredtünk. Részemről ennek egyszerű indoka volt: a lány franciás szépsége (még a lába is a boulevard St. Michelre illett), ami azért ritkaság errefelé.
A busz lépcsőjéről köszönt rám. (Ez porba sújtott. Az imént még előttem fogta lába közé az utazótáskát.) Vajon miért pont onnan ismert meg, s nem a várakozás fél órája alatt, amikor csak ketten ácsorogtunk?
Hogy ő is Győrbe utazik, ahhoz kétség sem fért. Az első pillanatban ismerősnek tűnt, aztán úgy döntöttem: csupán hasonlít. Végül kiderült: magára. (Pedig húga szeme idéződött még a köszönéskor is.)
Végigbeszélte az utat. Én legfeljebb annyit szóltam, hogy ne forduljon el tőlem a sötétben is kellemes franciás arc. Elmesélte, hogy egyszer már hétfőn buszra ült (minden különösebb indok nélkül), mert hiába volt otthon hétvégén, újra Győrben akart lenni. Akkor nyugodott meg, amikor a busz a Baross-hídra ért.
Az italtól lassan Brueghel-figurává torzuló (egykor jóképű) indiánt emlegettük, aki az alkoholszinttől függően ordítozik vagy viccelődik reggeltől estig
a Baross úton, be-betér kéregetni az üzletekbe, tavaly télen pedig hógolyót árult. Eszembe jutott Partizán Bandi, aki gyakorta vágódott hanyatt a Lordok háza nevezetű önkiszolgáló előtt. De mindkettőnknek leginkább a mekegő öregúr hiányzott a városból, aki sűrűn kiabálta: „Dombóvár, végállomás”, és minden őrültsége ellenére számon tartotta a város legszebb lányait.

 

Baross-híd



(Itt még az is előfordulhat, hogy valaki figyel a buszból, s megszereti lépéseidet.)
Nem voltam babonás. Átmentem az induló vonatok fölött. A híd közepén már a kertben jártam, tudva, hamarosan fűbe süpped lábad.
A feliratról beszéltünk. Ki, melyik éjszaka mászhatott az oszlop tetejéig, hogy mások helyett is odaírja a kérdést: Vagyok még?
Eszembe jutott az üveg. Szűk szájához illesztették a növényt, hogy benn, a mélyben hozzon termést, s így ne érinthesse kéz.
(Miért is gondoltál volna arra, hogy te ülsz majd az ablak mellett, mikor a busz megáll a híd alján. Vermeer pedig zöldre vár, s közben megfesti portrédat.)

 

 

Aphrodité a Baross úton



Utánaszámoltam: éppen tíz éve láttam utoljára. S most itt lépdel előttem, még a járása is áldani való. (Kislányként bizonyára utálta, hogy nem vékony, s hosszú a lába.)
Nem szólítom meg. Csak megyek mögötte, s a szembe jövők tekintetében csodálom. (Elfelejtik merre is akartak indulni, otthagyják a megvásárolt újságot, képtelenek befejezni a mondatot.)
Érzem testének minden porcikáját, összes ívét, az élvezet – itt kifogyott a tollam – mindegyik fokozatán. (Nézem ruháját: kétszer tíz éve ő ki-, én begomboltam, s kinyílna a zárójel, ha elsorolnám: mi történt a kettő között.)