Komálovics Zoltán: Az eltűnés esztétikája

Villányi László: időközben

 

   Villányi László időközben című új könyvét elolvasva az olvasóban bizonyára érintetté válnak énjének lírai komponensei. Mivel ilyen típusú lelki kompenensekkel mindannyian rendelkezünk, valójában az válhat kérdéssé, hogy ki milyen hajlamossággal közelít az ebből az irányból érkező megszólítottság felé.
   „Valójában csak arra vagyunk hajlamosak, ami már kezdettől fogva maga felé hajlít minket, és pedig lényegünket illetően, azáltal, hogy vonzódik hozzá. A vonzalom biztató szólítás. A biztató szólítás a lényegünkre szólít fel, lényegünkbe hív elő, és ily módon tart meg benne. A megtartás tulajdonképpen megóvást jelent. Azonban, ami minket a lényegünkben megtart, csak addig tart meg, amíg mi a minket megtartót visszatartjuk. Visszatartjuk, ha nem hagyjuk az emlékezetből kiesni. Az emlékezet a gondolkodás egybegyűjtése.” (Heidegger: Was ist Denken?)
   Villányi László alkotói pályája mintha ezt a heideggeri gondolkodási mintázatot követné. Tudatosan vagy tudattalanul ugyanazon hajlam ugyanazon vonzódása képezi meg a szaporodó kötetek versszövetét, aminek következtében nem lehet nem észrevenni azt a szigorú esztétikai semlegességet, amely ezen költészet ellenálló képességének fedezetét adja. Esztétikai semlegesség alatt az a kitartás értendő, amit Heidegger az arra az irányra koncentráló hajlamnak vagy hajlítottságnak nevez, ahonnan az ember felé a szólítás érkezik, s ahonnan e figyelmet az őt érő csábítások ki nem mozdíthatják. A megtartás egy költői ouvre esetében tulajdonképpen az eredeti intenció megóvását, felszínen tartását jelenti.
   Aki Villányi László költői fejlődését figyelemmel kíséri, jól láthatja, hogy költészete e megóvás jegyében, saját esztétikai implikációinak egyre termékenyebb felmutatás – elrejtés – játékában egy a posztmodern kor irodalomesztétikájának ideológiai törésvonalai fölött átívelő beszélői szándékot, modalitást hoz működésbe. Már a szerző válogatott verseit tartalmazó Egy másik élet kötet (2000) jól láthatóvá tette a költői pálya alakulásának ezt a fő irányát, melybe rejtett és manifeszt érintkezési pontokon keresztül a most megjelent időközben című kötet is belehelyezkedik. Ez az újraíródás (és egyben visszaíródás) szinte természetes következménye annak, hogy a „minket megtartót visszatartjuk. Nem hagyjuk az emlékezetből kiesni.” A világ és az én közt az egymásrautaltságnak mint jelszerű utalásnak egy olyan terepe jön így létre, melyben a jelszerűség és az arcszerűség folyamatosan egymással helyettesül. A helyettesítés, az áthelyezés (metaphorein) a Villányi-versek sajátos poétikai létmódjának legnyilvánvalóbban innovatív eleme, s mint ilyen, egyben ki is jelöli költői világának tágabb értelemben vett horizontját. A metafora rendjét követő szövegstrukturálódás a létező temporális – lokális meghatározottságait a lét eredendő kimeríthetetlenségével, elérhetetlen teljességének tapasztalatával folytonosan egybejátszó (egybeíró), egyszerre hiányteremtő, és e hiány kitöltésére törő szemléleti mozgás következménye. Az itt-és-most feltételrendszerében rejlő teljesség megragadhatatlanságát tapasztaló tudat mintegy önmaga helyettesítőiként keresi a megélhető lét időbeli alapszerkezetének azokat a variánsait, melyek kitölthetik az itt-és-most pillanatnyisága és az én identitást kereső akarata közti folyamatosan fellépő szakadékot. A tét az aktuális és a potenciális közti megszüntethetetlen távolság leküzdése úgy, hogy az én a rajta túllévő, ám őt érintő megragadására tör, hogy az önmagán kívüliséget az itt-és-most vonatkozásrendszerébe állítva tegye értelmezhetővé.
   Ennek a kísérletnek elsődleges következménye a szövegszerveződés dekomponálódása, fragmentumjellege, mely a mondat szintje alatti grammatikai erőtérben teremti meg alakzatait. (Villányi költészetének ez irányú fejlődésére már az említett Egy másik élet című kötet két záróciklusa, A szabadkai villamos és a Vivaldi naplójából is következtetni engedett.) A Villányi-szövegek szerkesztetlensége azonban eltér a XX. század második felére oly jellemző, a költői nyelvet egy önnön aporetikáját kibontakoztató modalitásként elgondoló nyelvi formálástól. Nála ez a leszűkített grammatikalitás nem a modern szubjektum nyelvi szituativitása által kikényszerített poétikai válasz, hanem a nyelvnek az a használati módja, amely a nyelv materiális dimenzióit hangsúlyozva leképezhetőnek látja a léttapasztalat temporalitását. Ilyen szempontból ez a nyelv mélységesen hisz immanens közvetítő küldetésében, és fragmentaritása elsősorban nem formai-strukturális elveknek engedelmeskedik, hanem a szemlélet rendjét követi. E szemléletrend a beszélőt a pillanat szívében próbálja meglelni, s a meglelésben újraalkotni valami elveszettet.
   „minden időben van” – kezdi a könyvét Villányi intonációjával előre relativizálva, s ezzel mintegy idézőjel alá helyezve a kötet további megnyilatkozásainak érvényességerejét. A relativizáló kijelentés polifóniája azonban ezt az intenciót is relatvizálja: „minden időben van”, azaz ami az időben van, az még jókor, éppen a helyzethez illően van. (Ami van, az időben kell hogy legyen – „az idő a lét horizontja” – mondja Heidegger.) Az időlegesség, az elsődlegesen relativizáló feltétel kiegészül, feltöltődik az időszerűség stabilizáló mozzanatával, s ez a vibráció adja a pillanat szívébe hatoló tekintet intenzitását, hiszen a létezés temporalitásának belátása nem a szubjektum lehetőségeit pusztán korlátozó tapasztalattá formálódik, hanem e belátással együtt megnyílik a remény dimenziója is, mely a halál felől értelmezett idő esélyteremtő perspektívájává válik. Ezt a nyitott vonatkozásrendszerű vibrációs teret a címszó játéktere alapozza meg: „időközben". A hely- és időhatározói jelentéstér elválaszthatatlanul széttartó dimenziója a tér és időkoordináták egymást tükröztető játékában oldja fel a megszilárdult én arcait. Rendkívül érdekes az a korreszpondencia, amely a prousti emlékezésmechanizmust megidézve az illatokat teszi meg az emlékképek őrzőivé: „a folyó szagában, valahol ott lé- / tezem. Szeplős kisfiú.” , „itt a lányok bőre éjszakára meg- / telik szőlőillattal.” , „majd árnyéka múlik. Szájában / időzök, mint óbor íze”. Mintha Villányi esetében is az illat biztosítaná azt a kontinuitást, mely az időnek kitett én variánsai között az átjárhatóság, vagy egyáltalán a felismerés-ráismerés feltétele. Ez a nem verbális, nem vizuális azonosító azonban egyszerre magát a tünékenységet is azonosítja, azt, ami az időben illanó, s csak az idő közein, és csak időközben tetten érhető.
   Villányi László kötetének fragmentált beszédmódja a kifejezésmód alapvetően metaforikus természetének következménye. A versbeszéd mindig a megjelenítésre irányul, s mivel a megjelenítendő többnyire averbális karakterű hangulat, impresszió, emlék (azaz egy távollévő létező), a szöveg motivikus-tárgyi tényei (hasonlóan Proust madelaine-süteményéhez) mintegy elfedik, helyettesítik az empirikus tárgyiság világát: „eperszagú est. Hamarost rövi – / dülnek nappalaink", „mintha egy vonat fülkéjében / telne élete, elviseli, hogy nincs / ablak melletti ülőhelye.", „puha száj helyett megint csak a / borotva becézi arcod”.
   Nyilvánvaló, hogy a világszerűségre boruló metaforikus háló az emlékező reflexivitás sajátossága, ám Villányi esetében ez kiegészül egyfajta analógialátó, korreszpondenciateremtő meditativitással is. A metaforizáló-szimbolizáló helyettesítésrendben a szerző különösen az arcot adás (prosopon poiein) klasszikus alakzatát tünteti ki figyelmével. Paul de Man szerint a prosopopeia figurája egy hiányzó, holt vagy hang nélküli létező fiktív megszólítása, mely a megszólítottat a beszéd képességével ruházza fel, s megteremti számára a válaszadás lehetőségét. (A prosopopeia alakzata látens formában már Villányi korábbi könyveiben is fontos szerepet játszik, s különösen hangsúlyossá válik a Vivaldi naplója ciklusban, hiszen szövegei a grammatikai formálás helyett a zenei komponálás arculatát rajzolják elő a Vivaldi-metaforában.) A teremtett világ beszédének kikényszerítése és meghallása egy olyan valóságot tesz az én történetének részévé, melynek kifejező eszközkészlete radikálisan eltér mindenfajta logosszerű modalitástól. A kötet tanúsága szerint ez a nyelv a gesztusok nyelve: „a hó alá nyúl, fűszálak melen- / getik reszkető kezét”, „sárga fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél” , „megszólít a kert. Kimondod a / színeket”. Ez a gesztusadó beszéd funkcióját tekintve mintegy a logosszerű beszéd helyettesítője, pontosabban szólva egy annál intenzívebb kifejezőerő lehetőségeként jelenik meg. Bizonyos szempontból a beszéd fragmentáltsága is a lírai nyelvezet ebbe az irányba való eltolódásának következménye, hiszen a természet beszéde „kizárja” az apofantikus mondásból felépülő szöveg lineáris szerkezetét. Hogy Villányi számára mennyire fontos ennek a nyelv alatti / feletti nyelvnek a tételezése és meghallása, jól érzékelhető abban a „gesztusában”, hogy a kötet záró töredéke poétikát formáló, normateremtő funkcióval látja el azt: „úgy szólalj meg, ahogyan elered / az eső”. A prosopopeia alakzata egyfelől kiírja a materialitást, a jelen-való-szerűséget a lírai nyelvből, és az eltűnés és eltüntetés alakzatává válik, másfelől az ént újrakontextualizálja a teremtett poétikai térben, úgyhogy az maga is új arcot kap, miután a rá irányuló gesztusokban „megszólíttatik”. A megszólítottságban kirajzolódó arc azonban újra és újra beleveszik a zajló időbe, hiszen „olyanok vagyunk, mint a víz, a / földre kiöntve fel nem szedhető”. Az arcteremtési szándék folyamatos fenntartását az emlékezés, a reflexió folyamatos újrakezdése biztosítja. Emiatt az időközben egyes töredékei mintha egymást helyettesítenék, ugyanannak a törekvésnek hasonló vagy különböző megvalósuláskísérletei lennének. (Az újrakezdődésében már szinte elhaló mondást csak ritkán törik meg a beszéd epikus természetét kibontakozni engedő koherens szövegmozzanatok, és gyakran ezek a részek is az eltűnés idejébe íródnak bele: „miért is ne gondolnálak a vo / natra, amint átrobog a hídon, a / folyó fölött, hallom gyerekko- / romból a dübörgést, olvasod az / aláhúzott mondatot, egy moz- / dulat elhagyja a könyvet, meg- / érintem kezed.)” Ez a textualizáció tehát voltaképpen retextualizáció, az illanó különböző variációkban történő újbóli visszaírása. Ilyen szempontból az egyes fragmentumok helyettesítő szerepköre (a metaforizációs szándék) a kierkegaard-i értelemben vett ismétlés-problematikára rezonál, mely tematika ismét visszahozza az időbeliség kérdéskörét. Ismétlés és emlékezés viszonya kapcsán érdemes röviden idéznünk a dán filozófust: „Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak az irányuk ellentétes, mert amire az ember emlékezik, az volt, s ezt visszafelé csak megismétli, ezzel szemben a tulajdonképpeni ismétlés előre emlékezik. Az emlékezéssel ellentétben ugyanis az ismétlés nem a remény nyugtalanságával és nem is az emlékezés melankóliájával rendelkezik, hanem a pillanat boldog bizonyosságával.”
   Kierkegaard filozófiájában az élet igazi teljessége az egzisztenciális pillanatok összességeként ragadható meg, szerinte a pillanat maga a megnyíló örökkévalóság. Villányi verbális világa ilyen értelemben egy ismétlés karakterű teljességmegragadásra törekszik. Az ismétlések révén kialakuló intertextuális mező a könyvnek mintegy kötőanyagul szolgál, hiszen a kultúrtörténeti idő már megszilárdult keretei közé zárja a pillanatokba omló, egyén által megélt időt. A jól elhelyezett bibliai idézetek által szcenírozott kultúrtörténeti idő perspektivikusan keresztezi a pillanat szívében keresett időt, hiszen a bibliai textus mint tekintélyi szöveg idézetszerű ismétlése önnön súlyánál fogva irradiál a fragmentáltság következtében nyitottá váló szerzői szöveg korpuszába. Az idézetek többnyire az ószövetségi bölcsességirodalomból (pl. Prédikátor könyve) kerülnek ki, s ezek a szövegrészek egyszerre hirdetik az időnek kitett ember múlékonyságát és önnön szavaik múlhatatlanságát. A kétirányú intencionalitás talán még hangsúlyosabbá teszi az idő közeiből kivetülő ember azon szándékát, hogy megtalálja saját válaszát a létfeltételeiből fakadó elementáris kérdésekre akkor is, ha bölcsen belátja, hogy „nem a ti dolgotok tudni az / időket”. Villányi könyve ezen belátás birtokában próbálja meg élni tudni az időt, nem elsősorban a másokkal megosztott időt, hanem a szubjektum oszthatatlan idejét, melynek önmaga az egyetlen hiteles tanúja, s mely idő egyedül tanúsíthatja hitelesen őt. A Bibliából vett idézetek azon túl, hogy az idő kötőanyagául szolgálnak, a szemléletmód számára egyszerre jelentenek kiindulópontot és végpontot is. „idő szerint és történetből lesznek” – mondja a könyv első bibliai bejegyzése, míg a záró idézet az intés móduszában e feltételadó kijelentés episztemológiai következményét fejezi ki: „nem a ti dolgotok tudni az / időket”. A történetből és történetté levő ember archetípusos képe valójában az időközben című kötet motívikus centruma. Bár a szövegekben manifeszt módon nem jelenik meg lírai alany, sőt éppen egy ilyen lehetséges alany felszámolási kísérlete zajlik, mégis nyilvánvaló, hogy itt egy szubjektív költészettel állunk szemben, s az általános alany maszkja mögött áttűnik a személyes én kontúrja. Ennek materiális formája az idézet / ismétlés másik iránya, ami korábbi Villányi-szövegeket emel be a szövegtextúrába: „ki az, aki nem gondolt még egy / másik életre, s az elágazásokat / tűnődve nem kereste vissza”, „a folyónak sima köveiben van / örökséged”, „mielőtt összeroskadnék, min /dig megérint valaki”. Az önidézet a bibliai idézetekhez hasonlóan „szilárdítja” a szövegvilágot, és az időben változó én számára valamiféle önigazoló bizonyosságot jelenthet, ugyanakkor „romboló energiákat” is teremt, hiszen az idézetekkel felszabdalt eredeti szöveg identitását, poétikai státusát legyengíti. A könyv poétikai konstruálása azonban a Villányi-ars poétika érezhetően fontos elemévé teszi az öndemonstráló, saját kitüntetettségében tetszelgő szövegstátus lebontását. Különösen nyilvánvalóvá teszik ezt a poétikai szándékot a köteten belüli önismétlések, gyakori motívumvariációk, melyek a fentebb értelmezett kifejezői próbatétel szerepe mellett a szövegvilág eredetiségének, heurisztikus aspektusainak a lebontását is elvégzik. Így egy olyan szövegfelépítmény jön létre, mely nem az újabb és újabb tematikai-poétikai elemek bevonásával egyre bővülő innovativitásra támaszkodik, hanem egy önreflexív variációsor parataktikus rendje alá fegyelmezi a költői beszédet. Ez az elrendezés egyfajta motivikus puritanizmust és retorikai sematizmust eredményez, hiszen a pillanat ismétlésen keresztüli megragadása a folyamatos újrekezdés aktusában valósul meg. Egy kör vagy spirálszerű szemléleti mozgás olyanfajta óvatosságával, tapintatosságával van dolgunk, mely nem a megnevezendőre való rárepülésben látja a költői megragadás lehetőségét, hanem a hosszan kitartó, figyelemmel teli fölötte való körözésben. Nézzünk példaként ilyen variációsorokat: „ahogy kezében tartotta, megélte / az időt, míg körré kopott a kavics” – „rögvest tavasz lesz. Egy fehér / kavics lüktet a folyóparton” – „a folyónak síma köveiben van / örökséged” – „idegen szoba. Egy kavics hallgatózik a párnád alatt” vagy „hajából a szőnyegre esett egy / hajcsat, bár csak gondolatban / emeltem kezem"– „fekete hajcsat. Emléke egy meg / sem történt érintésnek” vagy „megszólít a kert. Kimondod a / színeket” – „a tenger színeit gyűjtögettem, / de még nem tudtam, kinek ad / hatom őket. Ki hozza el időmet” – „hajadba tűzöm, éjről éjre, a / tenger színeit”. A szövegegységek motivikus csoportosítása jól láttatja egyrészt a körkörös poétikai elrendezést, a motívumismétlés időkonstituáló szerepét, másrészt világossá teszi, hogy a töredezett narratívum félbemaradó cselekvésaktusai a hiányzó személyes epikum filmkockái. Ez a hártyavékony epikus réteg a mint- / mintha-struktúra retorikai uralma alatt szövődik, igazolva, hogy a bibliai idézetek retorikája is behatol a Villányi-szövegek eresztékeibe. A hasonlító szerkezetek által teremtett kép köztudottan a bibliai nyelvezet egyik legtipikusabb poétikai eljárása. A kötetbe felvett részletekben pedig még hangsúlyosabb lesz ez a sajátosság: „olyanokká lettetek, mint a / tűzből kikapott üszök”, „olyanok vagyunk, mint a víz, a / földre kiöntve fel nem szedhető”, „a mi életünk napjai olyanok e / földön, mint az árnyék, mely- / ben állandóság nincsen”.
   Ezekben az idézetekben a fogalmi síkra történő képi ráerősítés a hasonlat elsődleges funkciója, pontosabban a képi elem az empíriába ágyazza, transzformálja a rendkívül elvont fogalmi elemet. A verbalizációt tehát az egyértelműsítés, pontosítás érdekében váltja fel a vizualizáció. Villányi mintha-struktúrái ezzel ellentétes funkciót töltenek be, amennyiben nála a képi elem éppen az empirikus elemtől való eltávolodás, sőt elszakadás teremtettje. A reális és fiktív, a jelen és emlék, a valóság és álom megrajzolhatatlan határterületén formálódó lírai világ ugyanis szinte kötéltáncot jár ezen terrénumok között, s folyamatosan egy olyanfajta átbillenés állapotában van, melynek következtében élet és költészet határai meghúzhatatlanná válnak. A mint-szerkezet Villányi számára nem a hasonlat alakzata elsősorban, sokkal inkább egy grammatikai alternatíva, vagy a szemlélet számára egy olyan rés a valóság falán, amin át a beszüremlő fény egy titokzatos, szép világról ad hírt, s a tekintetet mintegy magával tépi odaátra. Villányi hasonlatai kivezetnek: „úgy alszik el, mintha vonaton, s / felébredhetne egy másik városban”, „nap nap után a fekete macs- / kához várakozva ment. Mintha ő feküdne az ablakpárkányon, / valaki jöttére várva, s ha nem / nyújtózkodik a szokott helyen, / máshova rejti az eső, akkor / maga a hiány”. Ha megvizsgáljuk az első idézet hasonlító szerkezetét, akkor világosan látszik a poétikai logika. Már a fogalmi mozzanat – úgy alszik el – az alvás- / álom- motívumon keresztül megalapozza a reális világából való kivonulást, mely a mondat harmadik szerkezeti egységében egy tér- s időutazás fikciójába nyeri el végső formáját. A vonat mint az utazás, a helyváltoztatás metaforája, s az alvás mint az időutazás metaforája, azáltal, hogy a hasonlító elemmé tett vonat-motívumban egymásra íródik, biztosítja a „zökkenőmentes” átmenetet a két sík között. Mintha az írás olyan módon menekülne önmaga elől ezekben a képekben, hogy felszámolja maga mögött a várhatóan keletkező jelentésszegmenseket. Villányi újabb munkáinak ez a sajátossága felveti a materialitás problémáját. Már említettük, hogy a szövegépítmény a megformálás több szintjén lemond az extenzív önkiterjesztésről, s helyette az ismétlés, az utalás, az idézet, az újramondás létének önmagába visszatérő könnyűsége vezérli. A mondás térbeli kibontakozásának az elutasítása (fragmentált beszéd) gyakran a szó szintjén is megjelenik, s az egy-két szótagú elemek válnak dominánssá: „hull az első hó. bőrömig árad / a meleg”, „így érintheti a vér az ér falát”, „sárga fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél.”, „ csak az évszám új, a napok / ugyanazok. Kőben a kagyló”. A grammatikai-poétikai univerzum minimalizálását azonban semmiképpen nem tekintjük purifikációnak, mert véleményünk szerint azt egy nagyon erősen esztétizáló hajlandóság kompenzálja. A materialitás térvesztésének tünetei az álom / emlékezés / fantázia síkjaira történő átbillenések is, mely síkok az esztétizáló szemlélet szabad terepévé válnak. Ennek tipikus alakzatait azok a képek adják, melyek egy mozdulat, egy pillanat továbbgondolását, a fikcióba, a fantáziába való átjátszással hajtják végre valamifajta fiktív vagy potenciális időt teremtve ezzel: „álmodban folytatódik majd / mozdulatom”, „korán fekszik, hátha álmában / megéli a napjaiból kiszorult / perceket”, „megéled-e más álmában elma / radt életed”, „benne majd csönddé fordulnak / át szavaim”. Ez a potenciális, feltételezett idő olyan gyűjtőmedencévé válik, amiben a megélt idő materiális összetevői (mozdulatok, szavak, helyek) egyfajta szublimáción keresztülesve elveszítik az empíriához kötöttségüket (azt a kötöttséget, ami törést jelenthet az én időbe rendezettségén), és a pillanatot egzisztenciális összefüggéseiktől megtisztítva esztétikai térként állítják elénk. Az esztétikai szemlélet tehát egy metaforizációs tevékenységben realizálódik, melynek funkciója a világ materiális konstrukcióinak átfordítása egy amateriális vonatkozásrendszerbe. A folyamat a valóságkonstrukciók lebontásától a valóság lírai újrakonstruálásáig tart, ekként Villányi poétikája a romantika transzcendálás irányába haladó poétikáinak örököse. Ebben a vonatkozásban az ars poetica egyik lényegi összetevője fogalmazódik meg a következő gondolatban: „igen, már az is szép volt. A / szépség lehetősége”. A mondat nem csupán az esztéticista szemlélet deklarációjaként értelmezhető, hanem vall Villányi poézisének a fakticitás hermeneutikájának szemléletrendjét követő látásmódjáról is. A pillanat még önnön kibontakozásán innen, realizációi előtti teljességébe beállított, az eldöntetlenség izzásában mint lehetőség hordozza a jövő totalitását (természetesen mindig tartalmazva a szépség lehetőségét is). A visszatartás jegyében e ponton való koncentrált állás Villányi szemléletének alappozíciója, s ha látjuk, hogy ez az állás az eltűnés (bármiféle kibontakozás) móduszában van, akkor világossá válik e költészet amateriális karaktere. Hiszen benne nem egyszerűen a nyomok felszedése történik, hanem bármiféle nyomhagyás megelőzése annak a tudásnak a kapacitálásával, hogy a nyomhagyás mindig a kemény-puha, erős-gyenge, fent-lent hierarchikus terében történik. Úgy érezzük, hogy Villányi László költészete éppen az ebből a térből kivezető utat keresi.
   Befejezésül az eltűnés esztétikájának feminim szerkezetére hívjuk fel a figyelmet. A feminim karaktert az elemzett poétikai sajátosságok is igazolják, de ez különösen hangsúlyossá akkor válik, ha megvizsgáljuk, mi a szerepe ebben a költészetben a feminim princípiumnak. Már az időközben című kötetet megelőzően Villányi-kötetekben is érzékelhető volt egy látens szerelmi tematika, mely a nőiséget (még inkább a lányságot) a lét kitüntetett pozíciójába helyezte: „(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs...):” vagy (A lány él Istenhez közel....) (Vivaldi naplójából, 1997). Az ilyen típusú „villányis” megnyilatkozások nyitott felületként vagy érzékeny hártyaként szituálják a nőt, mint aki magára irányítja a világ termő impulzusait, hogy azok benne nyerjék el végső értelmüket. A lány elsősorban esztétikai téren válik a befogadó metaforájává, akiben az esztétikummá lényegített világ elhelyezhető. Ily módon a nő az alkotás irányává válik, célzott személlyé. A poétika ilyen irányítottságát az időközben kötet még inkább kiteljesíti. Már a könyv második töredéke megalapozza ezt a dimenzionalitást: „miért is ne gondolnálak a vo- / natra, amint átrobog a hídon, a / folyó fölött, hallom gyerekko- / romból a dübörgést, olvasod az / aláhúzott mondatot, egy moz- / dulat elhagyja a könyvet, meg- / érintem kezed”. A részlet bevezetés az olvasás erotikumába, egy olyan viszonyrendszerbe, ahol a befogadás során a vágy textualizációja történik meg, mintha a vágy elsődleges tárgya a mű lenne, az a gravitációs erőtér, mely a találkozás voltaképpeni helye. Az olvasás a másikhoz való izgalmas közelítés, sőt a birtokbavétel módja: „még szemüveg nélkül, amíg el / nem mosódom. Olvasom idődet”. Természetesen ez a viszony az írás felől is hasonlóképpen felépített, hiszen minden írás a másik olvasásával megelőzött. Az írásnak ilyen formájú tételezése visszavezet egy fentebb már érintett problémához, a nyom problémájához. Ha bármiféle kibontakozási irányt követnek az időközben mondattöredékei, akkor ez az irány csakis a nő által hagyott nyomok követéséből állhat össze. Mintha a lányt csak nyomaiban, illataiban érzékelnénk, s az észlelt nyomok alapján próbálnánk alakját megformálni és idomulni a megformált alakhoz: „ma lányillatú szél fújt a városban”, „mesélte, nyomomba szegődött, / észrevétlenül követett, végül / gyerekkorába találta magát”, „a tenger színeit gyüjtögettem, / de még nem tudtam, kinek ad- / hatom őket. Ki hozza el időmet”. Az utolsó idézet záró kérdése azonban radikálisan konkretizálja az eddig körberajzolhatatlannak, testetlennek tűnő szerelmi érzéskomplexumot, s egyben összeköti ezt a tematikát az időtematikával. Mondhatnák azt, hogy az én és az idő viszonyát firtató heideggeri kérdés – „vagyok-e a saját időm?” – Villányinál a „ki az én saját időm?” kérdéseként értelmeződik, s ezzel a szubjektum problematikáját egy interperszonális, dialogikus feltételrendszerben strukturálja újra. A jövőbe helyezett „megtalált idő” így egyszerre a megtalált szerelem jelentéshordozójává válik, s mint ilyen természetesen a lét organizáló, ok-cél összefüggésrendszerét biztosító tényezője lesz. Villányi ideje tehát egy jövő felől olvasott idő, s ebben a vonatkozásban válik értelmezhetővé a korábban fiktívnek vagy potenciálisnak nevezett időhorizont. Az az idő, amelyben az időbeliségben szétszóródott én-töredékek meglelhetik önazonosságukat. A jelen idő „itt és most”-járól lemondó és helyette a várakozás meditatív türelmében egzisztáló szemlélet önmaga nyitottá tételében látja legfontosabb feladatát, tudva azt, hogy csak „amit nem kötözünk meg az / marad miénk”. Ezért gondoljuk azt, hogy Villányi könyvének legfőbb témája az én átíródása a jövőbe egy olyanfajta gyengéd erőszak jegyében, mely ezen törekvés szolgálatára rendeli eddigi tapasztalatrendszerét. „megtalálod-e majd nevedet az / élet könyvében” – kérdezi Villányi.
   Arról a könyvről van szó, amit a költő mindig maga ír, s arról a névről, amit mindig mások írnak e könyvbe, hiszen az időköz mindig egy könyv, melynek kinyitásával a találkozás terepe válik megnyitottá. „minden időben van”. (Orpheusz, 2003)