Visky András: Időközben, útközben

Jött egy könyvkézirat, postán. Még nem könyv, noha minden a helyén látszik lenni benne: töredékek, keskeny tükörben, pagina. Egy könyv előtti könyv, hibátlan forma:
Villányi László
időközben

Részesülni egy tökéletes könyvben; magunkhoz venni egy könyv-ideát. Egy művet, ami még tulajdonképpen nincs is. Hiszen ha fényes vagy matt borítók közé kerül és kötés fogja össze a vágott lapokat; ha illusztrációk bontják a töredék-folyam belső ritmusát; ha megváltozik a papír színe és tapintása; ha diszkréten illatozik, amikor fellapozzuk: könyvtárggyá lesz, valami elsővé és megkerülhetetlen véglegessé. A könyvkézirat egészen más: a véglegessel úgy helyezkedik szembe, hogy ő maga a létrejött előtti állapotában lebeg. Ki nyitja meg a könyv előtti könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt?

"Minden időben van" - ez az időközben első sora. De nem nagybetűvel kezdődik a könyvkézirat (a cím sem), mert az a kezdet, amihez a versnek van köze, semmi estre sem egy elmozdíthatatlan pont az idő-egyenesen. Nincs kezdet; szó van: kezdet. "Vagyis Igéjében alkotta Isten az eget és a földet" - tanítja Órigenész. A kezdet valami megtörténőre utal, és a megtörténőt idézi fel: a megszólalást, az egész lényünkkel kimondott és befogadott szót. A költői szó-kimondás Villányi László poétikájában: csöndes ismétlés; utalás és idézet; újramondás és folytatás. Egy töredék, egy foszlány, nyelvi fuvallat elengedése, kiejtése.

Időben van: a jelen időben. A leírás, a lejegyzés a megtörténő kietlen és puszta dokumentuma a megmutatkozás és eltűnés határán. A megtörténő Angelus Silesiusnál: "Isten szellem és tűz, és fény, és létező, / És mégis mindezek közül egyik sem ő." Mindazonáltal személyes névmás, harmadik személy, tehát a személyesben megmutatkozó, nyomot hagyó, szót mozgásba hozó találkozás-forma. Az időközben harmadik töredéke a költői én áttűnése a Második Személybe, illetve a harmadik személy Te-ként való felismerése: "csöndből lettél és csönddé leszel".

A por átírása csönddé: a zarándok, a pusztai vándor megfigyelése. Előtte is, utána is csak az érintetlen van. Egy időközben-idézet, amelyet a szerző a Sámuel második könyvéből vesz át (14,14), szóról szóra: "olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető". 

A könyv az egészen más: lezárt egész, eldöntött tipográfia, csiszolt tükör, pagina, tolakodó borító, titokzatos vonalkód léckerítése - a számon tartottság rettenete. A könyvkézirat evvel szemben maga a végtelenül nyitott lehetőség. Túlmutat - de nem a könyv-tárgyra, miáltal a maga módján az olvasás aktusát problematizálja, illetve az olvasást mint a legbelső szoba tettét hangsúlyozza: "olvasod az aláhúzott mondatot - olvassuk a második töredékben -, egy mozdulat elhagyja a könyvet, megérintem kezed". Később: "évekig élni egy érintésből". Elhagyni a könyvet: a könyv előtti ezt a mozdulatot tisztán reprezentálja, ismétli váltig. Elhagyni a könyvet: megcselekedni azt. Engedni, hogy bekövetkezzék. Simeon Az Új Teológus tanítása szerint: "Sokan olvassák az isteni írásokat és sokan hallgatják azok felolvasását, de csak kevesen képesek helyesen felfogni az olvasottak jelentését és értelmét. Egyesek azt állítják, hogy lehetetlenség az, amit az isteni írások mondanak, mások teljesen hihetetlennek tartják, vagy éppen tévesen allegorizálják. Úgy ítélik, hogy a jelen időben mondottak a jövőben fognak bekövetkezni, az eljövendőkre vonatkozókat viszont úgy tekintik, mint ami már megtörtént és mindennap történik. Így azután nincs bennük helyes ítélet, sem igaz megkülönböztető képesség az isteni és emberi dolgokban." Időben lenni és különbséget tenni folyamatos krízis. Krízis: a különbségtétel, a megkülönböztetés, az ítélet meghozásának - "helyesen felfogni az olvasottak jelentését és értelmét" - nem megkerülhető feladata. A krízisnek kitett módon élni az isteni és az emberi dolgában mindazonáltal a "téves allegorizálás" kísértésének felismerése is. "Vigyázzatok azonban arra - figyelmeztet Augustinus a 103. zsoltárról írt magyarázatában -, hogy az allegória elnevezéssel nem valami pantomimmal kapcsolatos dolgot mondtam." A pantomim ugyanis, a késő antik "mindent utánzás" mestersége "rabul ejti" a nézőjét - olvassuk a Vallomások III. könyvének a II. fejezetében - amennyiben a "nyomorúság képmásaival" zsúfoltak, távol kerülve attól a szándéktól, hogy a velünk történő időbe belevillantsák az isteni időt. A pantomim a világosság elveszejtő angyalának a tánca, amennyiben az istenit kivonja az emberiből, az emberit meg az isteniből. A kontextustól megfosztva lenni: kiűzetés a beszél- getésből. Akit a különbségtétel (diakrinó) szándéka hajt, annak kötelessége, a kifejezés eredeti értelme szerint, szabályos eljárással, az igazságszolgáltatás részletező módján vizsgálatot lefolytatni és csak ezután ítéletet hozni.

Villányi László költészete a bekövetkezés eszkatológiájára kidolgozott várakozás-poétika. "Minden időben van" - idéztük, de hát melyik időben? "Ki hozza el időmet?" - találunk rá a másik idő-töredékre. Melyik időben: hiszen nem egyszerűen a jelenben, de nem is a múltban vagy a jövőben. Melyik időben: hiszen "ő változtatja meg az időket és az időknek részeit", olvassuk az időközben végén. Arra jutottunk az időközben töredékeire figyelve, hogy a köztes időben: a textust odahagyó megtörténő együvé tereli a különállóként érzékelt idő-szegmentumokat. Az időközben tizedik töredéke idézet a Prédikátor könyvéből: "idő szerint és történetből lesznek". A Villányi-kézirat a folyó-illat - "a folyó szagában, valahol ott létezem. Szeplős kisfiú" - és az álom - "megéled-e mások álmában elmaradt életed" - közé ékeli a rezignált bölcsességi irodalom szent szövegét, amelynek a tágabb kontextusa a következő: "Fordítván magamat látám a nap alatt, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek. Mert nem is tudja az ember az ő idejét; mint a halak, melyek megfogatnak a gonosz hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, miképen ezek, azonképen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, mikor az eljő reájok hirtelenséggel." (Préd 9,13-14) A Prédikátor könyve nem utolsó sorban a könyv megszüntetésének a kísérlete is ("a sok könyvek írásának nincs vége" - 12,14), miáltal az idő és a történet, tehát a jelen idővé válás lelki gyakorlatának a regulájává válik. 

Milyen legyen mégis, ha kikerülhetetlenül könyvvé válik? Leggyakrabban a tipográfiába bukunk bele. És ha választottunk, már nincs mentség. A betű láttán némely olvasó még a hitét is elveszítheti. Gondoljunk valamelyik szálkás, talpatlan helvetikára, valamint a válság és a váltság szavak közvetlen közelségére: mit kezdünk a szimmetria-tengelyre helyeződött, máris hivalkodónak mutatkozó, kereszt alakú t képével?

Villányi László várakozás-poétikájának legfőbb nyelvi elemei: várakozás; híd; vonat; illat; álom; a tünékeny homokban megmaradt test-negatív; másik város; virrasztás; találkozás-pillanat; éjszakai révület és áhítat; az egymást metsző két folyam: a vonat és a folyóvíz; lányok és hangszerek közös erőfeszítése az eggyé válásra és felhangzásra (amor sanctus); gyermek; egy mozdulat vagy gondolat véletlen következménye; a mozgásban levő (folyó) és a mozdulatlan várakozásban elfogyó (kavics).

Titkos dialógusok, leheletnyi szóváltások a kortárs magyar költészetben. Villányi László, Jász Attila, Schein Gábor, Varga Mátyás. Tulajdonképpen majdhogynem teljességgel észrevehetetlen folyamat. Ahogyan a szél, selyemkendőnyi fuvallat megmozgat öt-tíz levelet: mintha belülről támadt volna a légmozgás. Egy belső elhatározás, amely megremegteti az ágat, le is hullnak a levelek csakhamar, hiszen már útra készen álltak, eljött az idejük, mennek, mennek, csúsznak lefelé a láthatatlan folyosókon. Nem is hosszabb a vers, egy falevélen minden- képpen elfér. Amikor a szemünk előtt szétporladó száraz anyagnál hosszabbnak tűnik a szöveg, akkor is elfér a levél hátán, mert nem a szavak, hanem a finom szövedék adja ki a textust. Metafizikus költészet, mondhatnánk, jöhetnének a nevek is ismét, egy meggyőző felsorolás, ami valóban együvé tartozónak mutatja a szerzőket; és belső beszélgetést is hallani vélünk, finom idézetek szövevénye, mint a régi fürdőszoba- cserepeken; alig hallható suttogások, ám mégis jól érzékelhetőek. Talán Weöres a forrás, Weöres és a korai Tandori. Weöres, Tandori és a mind közül legszikárabb Tolnai Ottó, aki egyetlen verset ír, mióta világ a világ, és akinek, aligha kétséges, a legjobb olvasója egy táncos, egy testművész, egy (meta)fizikus nehéz- kedés-szakember: Nagy József - Josef Nadj. Nagy Józsefet egyetlen téma mozgatja, a nehézkedés. És ezt a térben megjelenő "nyelv előtti" test anyagában vizsgálja. Mi van a nyelv előtt? Ha meg akarom válaszolni, akkor a szó van. Ha létre akarom hozni, akkor a repülés; tér- és időtörések, kibillenések, az alföldi táj végtelen síkjai, körbejárások, tiszta forma.

És mi az idő? "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk jövő időnek és ha semmi nem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő. Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen." Augustinus, ismét.

Nagy József Woyzeckje, Bicskei István testében: egy kitömött gnóm, valami szörnyűség, és mégis olyan könnyű, mint a pihe.

Metafizikus költészet, mondhatnánk, de evvel alig mondtunk valamit, mert nem is ismerünk másmilyent; a mi bajunk, a mi bajunk, nem baj. Folyton-folyvást el kell jutni valahová. Menni kell, vonulni, zarándokolni, követni valami alig-megfoghatót, hajszolni a haszontalanságot, végkimerülésig. Itt, ezen a ponton, ezen a helyen, a mondhatatlan terében találunk valami versszerű nyelvi képződményt. Nem egy egész verset, sohasem: töredékre bukkanunk, valami nem-egész nem-egyre. Abból kell majd valami egzisztenciát összeeszkábálni - nem irigylem fölöttébb magunkat. Tandori: "Aki elveszti egészét, / megleli részeit. // Őrzöd pár töredékét, / idegen részeit." Ez történik, ennyi történik ezekben a szövegekben. Nem kezdődnek el, nem fejeződnek be.

A jelen időben vannak, valóságosak, mert arra törekszenek, hogy ne legyenek.
Megvan: haiku-regény. Legfennebb ha három tiszta haiku található a kéziratban. (Például: "gyerekkoromból gyerekkorodba röppen. Kék szitakötő". Egy másik: "sárga fák alatt nem karol senki belém. Cirógat a szél". Vagy: "barna pókocska simul karomhoz, sétálgatunk napestig".) Mi történik? Hol a haiku előtt, hol meg a haiku mögött áll meg a kép. A cezúra is másutt van: a képnek ugyanis nem kell tisztának, makulátlannak lennie. Valami olyannak, ami már elfelejtette az érintést, a mozdulatot, a rápillantást. Meg kell maradni a befejezetlenben, a töredékben, a tovább-festhetőben, a még-észrevehetőben, az újra-kezdhető folytatódásban. 

A vers: mire jó? Nem a közösségi gondokra ír, és nem válasz. De az: mi másért jönne a világra? Mondjuk (olvassuk) a verset, mond bennünket (olvas) a vers. Erős érvek, kibékíthetetlenek, ebben reménykednek, és ebből merítik az erőt a szembenállás- hoz. A metafizikusok nem így kérdeznek, következésképpen nem állnak szemben: ez volna a legfontosabb oka a, csaknem, meghallhatatlanságuknak. Ez a halk szó a zarándokoké: hosszú útra rendezkedtek be, senki nem áll útjukban, csak önmaguk. A metafizikusok egészen másról beszélnek: ezt a hangot nem sokszorozza a másiké. Sokkal inkább visszafogja, tompítja éleit. Mintha titkos megegyezés volna érvényben közöttük: ha hango- sabb volna a szó, harsányabbra sikeredne a kép, jöjjön segítségül a másik, vegye vissza, dolgozzon rajta, ő eddig jutott. Egymás csendjét töltik ki, tüneményes idézetekkel, amelyek át- meg átszövik és összetartják a vékony cserépre égetett képet. Nem saját sorra, összetéveszthetetlen egyéniségű képre törnek, ellen- kezőleg: az összetéveszthetőre és felcserélhetőre; a szerző hang- ját elfedő Másikra utalóra. Ami összetéveszthetetlenné teszi őket.

"Este a folyónál. Csónak a vízen. Felhők közt lemenő nap." Kitől is idéztük ez(eke)t a sor(oka)t? Valami japántól, meglehetősen figyelmetlen fordításban: éppen hogy túlfutott a haikun. Megvan: Villányi Lászlótól. Nem, mégsem, az időközben másfél sora lehet ez, amely a nem-haiku haikuk egyik jellegzetes darabja, csak most valahogy nem találjuk a kéziratban. A túlfutó szótag olyan, mint egy szemrebbenés. De nem, mégis, Jász Attila írta le ezt a sort Az ellenállás formáiban, valahol A különbözőség mítoszai című fejezetben, a hetedik bejegyzés körül: "A nyitott ablak mellett a régi, poros füzet édes illattal telik." Rosszul kérdezünk, nem jutunk semmire; rossz kérdésre jutunk. Mert hiszen Kafka mondata ez az Ötödik oktávfüzetből. Olyan halk, hogy a hangja készséggel beleolvad a másikéba, és ebben leli örömét.

Macukaze, a Fenyőszél szelleme és Muraszame, a Futózápor szelleme együtt éneklik a site oszlopánál, egymás felé fordulva: "Szuma öblén könnyedén / fut át az őszi szél, / éjszakáról éjszakára / hajlékonyan // a hullámokat // partra fekteti. / Valóban, a halászkunyhókhoz oly közeli a hang, de a / falut elhagyva, / messzi ösvényünkön / számunkra a hold / az egyetlen barát." A fenyők közt átfutó szél: ez az egyetlen esemény. Az eltűnés, a kimerülés eszkatológiája. Az idézett sorokban két rejtett idézet is található, amennyiben a soha ugyanúgy meg nem történőt egyáltalán idézetnek tartjuk. Ezt kifejezni a színházi forma a legmegfelelőbb, s talán mindközül a nó-színház a leginkább: kimondani, eltűnni a kimondásban, feloldódni a hallgatásban.

(Időről időre Lorand Gaspart kell olvasni, ez a feladat: az el nem kezdődő és be nem fejeződő verseket. Az ő költészete, ha nem franciául, hanem magyarul szólal meg először, ismeretlen maradt volna számunkra, tisztesség ne essék szólván. Feldolgozhatat- lanul halk líra. Fehér falak a tűző napon, tökéletes kocka házak, a kövek között konok, a kövektől megkülönbözhetetlen állatok, Közel-Keleten. "Az ittenit a túlparttal összekötő hidak" - írja a Közelítés a szóhoz című írásában; nem is tudom, talán legjobb, ha soliloquimként emlegetem. Egyszer, Az anyag negyedik halmazállapota megjelenése után, Pannonhalmán járván egészen véletlenül megtudtam Varga Mátyástól, hogy az első magyar nyelvű Lorand Gaspar-könyv, amit apámtól kaptam a fogság után, az 1981-ben Tellér Gyula fordításában megjelent Minden földek földje hiányzik Lorand Gaspar könyvtárából. Alig hogy hazaértem, készíttettem magamnak egy fénymásolatot, és a könyvet sietve elpostáztam Varga Mátyásnak, mintha bizony loptam volna. Könnyűnek, és, igen, boldognak éreztem magam. A fénymásolt példányban alig látszanak apám kézjegyei: nem tudom megkülönböztetni az ő ceruzavonásait az enyéimtől. Mintha ismét kézirattá változott volna, és a megjelenés előttit, a létrejövés jelen idejét hangsúlyozná, sokszoros áttétellel.)

Öt sor a Pátmoszból, Varga Mátyás fordításában: "a hűvös nyár romjaiban / hegyek és cserepes villanások / az idő forró mezítelensége mely / oly messziről jött hogy rám árassza / a szeretet összes meglepetéseit -"

Időközben találunk Marquez-regényt Szent Ágnesről, Villányi László átiratában: "a lány kihajolt a legfelső emelet ablakából, fésülte hosszú haját, fésülte egy álló napon át, s a férfiak nem értették, mitől lett olyan súlyos minden léptük, miféle súlyt cipelnek szerte a város utcáin".

Töredékek: nem kezdődnek el, nem fejeződnek be. Eltűnni, nyomtalanul - Villányi László költészeti programja. Teljesíthetetlen.