Gordos Anna: Az érzékiség mint időalakzat Villányi László költészetében

Villányi László költészetében

 

Minden időben van – e sorral kezdi Villányi László legutóbbi kötetét, bontja ki belőle a személyes időtapasztalat valóságos/fiktív dimenziókban lassan kikristályosodott zárványait.
     Az idő a (posztmodern) költészet fő témája – bár manapság az időt megragadni (azaz birtokolni) nem kizárólag művészetfilozófiai probléma, hanem egész egyszerűen technológiai kapacitás és szakmai hozzáértés kérdése. Az idő megragadásának kihívására adott költői válaszok – Tandoritól Lackfi Jánoson át Kovács András Ferencig – izgalmasan sokfélék, végső soron azonban mindenki ugyanazon a bűvészmutatványon kísérletezik: papíron véges formát adni valahogyan egy keretfogalomnak, amely végtelen, nem mérhető, relatív és tárgyiasíthatatlan. – A letűnő posztmodern idővel kapcsolatos erőfeszítéseit figyelve be kell látni, hogy ez nem megy: az időt az öncélú – ámbár kétségtelenül mélyre hatoló, a filozófia köntösében megmutatkozó – játék nem tölti be, bár ezt belátni a posztmodern szem elől még nem vesztett horizontjáról nehéz.1 Úgy látszik, a költő még a nyelvi dekonstruáltság tapasztalata tükrében sem „úszhatja meg” a magából való áldozást, az áldozathozatalt (ami – félve mondom – etikai fényt vet ismét[?] költészetre, létre, időre.)2 De:
     A posztmodern költészet nem köteleződik el, mindent akar. Villányi is minden akar egyszerre: befogni jelent és múltat, álmot és valóságot, különböző tereket, tárgyakat és alakokat annyiban, amennyiben rá vonatkoztathatók (amennyiben önmagát rájuk vonatkoztatni tudja). Mindenből önértelmező alakzatokat teremtve az idő ábrázolása is ürüggyé válik a szépség és a szerelem iránti érzéki rajongáshoz, ami Villányi minden sorát áthatja, azonban mégsem mondható pusztán ösztönösnek:3 »Te, ez egy szerelmmániás« – mutat(tat)ja be magát kendőzetlenül és lezseren, ugyanakkor maníros és kisfiús szemérmességgel távolítja el önmagától lényének ezt a jellemvonását, fenntartva a látszatot, hogy nem is ő gondolja el így saját magát (A múzsa természetéről). Nagyon kifinomult, tudatos és rafinált játékot űz: valóság és fikció világa között olyan áttételeket hoz működésbe („Elgondoltam, hogy elgondol a négyes buszon” – A múzsa természetéről), melyekből egyetlen igazi létdimenzió, a vágyak időhöz-térhez nem köthető, azokon átívelő realitása bontakozik ki: „Kagyló nyílik, sodródom különös lebegéssel. Számban az alma íze: fölrobban csillagok üzenete. Ismer valaki” (Borotválkozás után). Ez a szubjektív realitás az én megragadásán keresztül érzékelhető,4 de éppen az én az, ami behatárolhatatlan, ezért megragadni is csak önmagától eltávolítva lehet: „(Nem tudjátok, hogy nem vagytok magatokéi.” (Vivaldi naplójából, 1734)
     Az individuum instabilizálódásának élménye nem posztmodern felfedezés. Már a 18. század végi érzékenység irodalma elindítja „egy olyan szerzői pozíció körvonalazását, amely valójában eltörli az elbeszélői (nemcsak kompetenciát, hanem) szuverenitást is. Éppen a személyes szuverenitás a mű tétje; ennek rejtettsége-fenyegetettsége…”5 Ez a kijelentés alkalmasnak látszik arra, hogy az újabb irodalmi/irodalomtudományos paradigma szembesíthető legyen önmagával,6 ugyanis a szentimentalizmus is megtalálja azokat a formai-nyelvi, stiláris kifejezőelemeket („többszörösen is keretes szerkezet”, „vállalt nyitottság”, „a történéseket a szubjektum önreflexiója kedvéért a háttérbe szorító, töredék-sorozatot sugalló előadásmód”, „idézettelítettség”7), amelyekkel a posztmodern operál.
     Villányi azzal, hogy az én folytonos de- és rekonstrukciójából fakadó „spirális önmozgás”-sal fragmentálja a lineáris időszerkezetet, és az így keletkező idősík-törmelékeket egymásra vetíti, olyan nagyfokú „képi, nyelvi koncentrációt”, „esszencialitást”8 teremt, ami a szentimentalizmus irodalmára inkább jellemző, mint a lírátlanított és alulstilizált (bár épp ezáltal az érzékenységhez közelítő) posztmodernre.9 Amennyiben Villányi az én szituálását az érzékiség ábrázolásán át hajtja végre, annyiban lírája visszaíródik a szentimentalizmus – posztmodern horizont felől kohezionálódó – szöveghagyományába.10  Az intertextuális visszacsatolás ezen iránya ugyanakkor a szubjektum korunkban értelmezhetetlen stabilizálódása felé mutat, s így valósul meg a „beleérző kívülállás”11 napjaink költészetére oly jellemző attitűdje. Persze a posztmodern teória szerint nincsen egységes szubjektum, az alany csak olvasat, így nem lehet a vers középpontja, a mű esztétikumának forrása, csak az interpretáló rekonstrukciója: „(Amikor olyan zene íratja magát, amilyet sohasem akartam.)” – Vivaldi naplójából, 1712. Posztmodern szemszögből tehát a személyiség nem verskonstruáló tényező; nem fontos, szétszóródik vagy kaotikusnak mutatkozik12 a kulturális emlékezet határtalan terében, önmagában nem bír esztétikai-etikai relevanciával (ámbár ezzel kapcsolatban azért kétségek merülnek föl13). A versalkotó személyiség ilyen értelemben médium, rajta keresztül a valóságelemek asszociatív, szürrealisztikus összefüggése lehetőségeinek világa tárul fel.14
     Villányi – mint médium – személyén keresztül teremtődik meg az eredetileg (nem pusztán gyakorlati értelemben) konkrét időhöz és terekhez rendelhető valóságok időtlen nyelvi lenyomata, így a versek – nagyon rafináltan – az individuum rejtett karakterjegyeit állítják önmaguk fókuszába. Látszólag a lírai én nincs is jelen a versekben: a különböző narratívák folytonos váltakoztatása, a korábbi idők – valóban létező vagy fiktív – világának szinekdochikus15 sejtetése az egyén háttérben tartásának legfőbb eszköze. Ahogyan azonban a képek, tárgyak, személyek és történetek (tág értelemben) valós elemeinek kulisszái mögé rejti magát Villányi, úgy hitelesíti is ugyanezen eszközökkel, az említett elemekből konstituálódó szürreális világot,16 melynek csakis ő – mint médium – jelölhető ki a középpontjaként.
     A lírai én disszeminációjának és rekonstruálódásának effajta – már-már rutinszerű – posztmodern játéka során feszültség generálódik az én önmagáról alkotott vágyott és valós képe között: „(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs. Akkor Istennek sem vagyok kedves.)” – Vivaldi naplójából, 1736; ugyanakkor: „megéled-e más álmában elmaradt életed” – Időközben. – E feszültség érzéki játékterében exponálódnak a Villányi-versek, melyek szinesztéziás sűrítettségű képei, meg nem nevezhető csak körülírható hangulatai fölfejthetetlenné teszik a különböző egyéni létdimenziók kapcsolatát: „Azért van abban valami megnyugtató, hogy nem lehet mindennek nevet adni. / Mindig lenyűgöznek az egymásba nyíló szobák, az átszűrődő fények. / (Nincs szebb ritmus, mint a szeretők szabálytalan lélegzése.)” – Vivaldi naplójából, 1725.
     Villányi voltaképpen a saját maga által teremtett versvilágnak szentimentális főhőse. Verseinek minden sorát áthatja a nyílt-titkolt érzékiség, sőt érzelmesség, tulajdonképpen ezen keresztül lesz megélhető az az emlékidő, melyben Villányi – időtől, tértől függetlenül mozog.17 A leghétköznapibb, önmagukban jelentéktelen momentumokat is érzéki töltésűvé tudja avatni („Ujjhegyről tűzhelyre / hull egy vízcsepp / felszisszen tovatűnik.” – Erotika), ami mögött az élet mély átélésének vágya és a valamiből való kimaradás szorongató tudata tapintható ki. Medalionszerű tökéletességig csiszolt sorai a vágyak megélése és a múlt újraélése irányába mozdítják a fantáziát. Villányinak ez az átélés kényszeredettségéből fakadó érzékisége („Nem tudok elég lassan úszni / élvezve az összes zöldet / egyenként a folyó cseppjeit.” – Sebesség) – szándékosan vagy szándékolatlanul – nem nélkülözi az öntetszelgésnek (hovatovább: a férfiúi önelégültségnek) bizonyos finom árnyalatát: „Ide csókolózni jöttem nemrég, / most meg járom a sírokat, / […] értetek rajonghatnék most vagy / akkor megértem volna tán / a csodák csodáját, hogy értem, / egyikőtök e mamlaszért rajong.” (Temető). A fantázia vagy a valóság színterén – de mindenképpen átélt vágyak és emlékek fiktív seregszemléjével Villányi a nagy időutazó és megidéző Krúdy-Szindbád nyomdokaiban lépdel: „Egyikük hosszú nyakán az ő sálja tekeredik. Nagykabátját viseli a másik, miként fehér ingét a harmadik. Sapkáját vette kölcsön a negyedik…” (A hosszú sál). Olykor – a kamaszos életöröm mellett – maníros egykedvűséggel nyilatkozik meg énkeresési hajlama: „Később a boltban levette könyvemet a polcról, s megsimogatott a hátoldalon” (A múzsa természetéről); „Engem mondogatott magában” (Meg nem élt napjaink).
     E példákhoz kapcsolható az a rendkívül figyelemre méltó észrevétel, amit a feminista irányultságú irodalomkritika vetett felszínre: „»[…] a férfiak által művelt dekonstrukció […] csak a nő tárgyként vagy trópusként való használatával tud kimozdulni a sajátjának hitt pozícióból. Ennek következtében a beszélő alany férfiként még mindig teljes jelenlétként gondolódik el, lévén, hogy minden anti-szubsztanciális attribútum a nő rovásá(r/b)a íródik […] [A] férfi nőként, a tárgy alanyként való felismerésére, úgy tűnik, hiába is várunk, talán azért, mert elkülönülésük az, ami lehetővé teszi a beszédet… vagy talán azért, mert ez már túl fenyegető lenne a férfi pozíciójára nézve«”18.
     A Villányi-lírát jellemző állandó érzéki felidéz(őd)ésben van valami önkínzó, önmarcangoló is: „számolgatom, mennyi mindennek voltam veszítője” (Negyvenévesen); a hiány átélésének fájdalmas és önmagára nézve kínos élményeihez is érzékien, érzelmesen, nem ritkán patetikusan viszonyul: „(Papi mivoltom arra szolgálna, hogy ne kerüljek túl közel a lányokhoz?)” (Vivaldi naplójából, 1711)
     A versekben életre kelő érzéki képzetek egy spirituális (kognitív) térben, telepatikus jellegű interperszonális kapcsolatok révén artikulálódnak, a leírt szavak mások gondolataiként tűnnek fel – így teszi Villányi a már egyszer leíródott szavakat visszavonhatóvá: „többnyire az elhangzott mondatot, megtörtént mozdulatot bánja meg az ember, mikor méltatlannak érzi, mintha egy idegen szavát mondaná, lépését cselekedné, de megvetendőbb vétek az, amit nem mondtam ki, amit nem engedtem megtörténni, pedig az én szavam, az én történetem lett volna” (Időközben). Csak a narratív áttételezésnek a játékán keresztül bír szembesülni önmagával és a leírt szónak még ezek után is megmaradó primér jelentésével. Ezen a ponton tapintható ki a Villányi-líra – érzelmesség melletti – másik érdekes vonása: az a felismerés, hogy a nyelvnek – ellentétben a posztmodern nyelvfilozófiai elgondolással – mégiscsak létezhet egy megkerülhetetlen szemantikai magja, s ez nagy felhajtó erejévé lesz Villányi költészetének.
     A nyelvi meghatározottság tapasztalata arra készteti Villányit, hogy olyan szövegnyelvezetet alkosson, amelynek szemantikai viszonyai nem állandók, amely utat mutat a nyílt képzettársítások felé, hogy annak végtelen jelentésmezőjében feltárulhasson az én ittléte. A teljes önfeltárás igénye, az ént tisztán megtestesítő néhány szó megtalálásának állandó késztetése költészetét a korábbinál koncentráltabb szürrealizmus irányába lendíti (Időközben), ugyanakkor „a megközelíthetetlen ideál megközelítése, a lerajzolhatatlan lerajzolása”19 már-már a megragadhatatlanságig éterivé, lebegővé teszik az amúgy valós élményekből kinövő, azok fölé hatalmasodó szuverén versvilágot. A precízen kidolgozott képek, a mindent átható esztétizáltság a poésie pure „steril” szépségeszményét idézi meg, amelybe az ezzel szemben testies érzékiséget egyfajta rokokós képalkotással emeli be: „szétnyíló szilva. Nyelvem puha húshoz ér, lélegzet szakad / kövesd a szitakötő röptét. Esőszagú lesz álmod” (Időközben).
     A Villányi-stílus színeinek közös nevezője a konkrétan semmihez sem köthető, időben-térben szétsugárzó, mindent betöltő vágyakozás, ami a létezést átható érzéki szépséget felvillantó költői képzetfoszlányokban válik önértelmező alakzattá.
     A teljesség elérése azonban csak az individuum feladásán keresztül közelíthető meg: „amit nem kötözünk meg, az marad miénk” (Időközben), s ebben a tapasztalatban a nyelvileg lebonthatatlan állandóságok miatti belső nyugtalanság tükröződik: „harmincnégy éve ugyanaz a piros bicikli visz akácillaton át, nem változott a suhanás, a szél, csak oda nem visz, hol újra én vagyok én” (Időközben). Ez a nyughatatlanság, hiányérzetből fakadó melankolikus hangulat felszínre hozza a Villányi-versek érzéki előtere mögött alig észrevehető érzelmi háttérsugárzást is, amitől az én persze igyekszik elhatárolni magát. „(Ennyi érzelmesség talán még megbocsátható.)” – Stáció panzió.20 Az érzékenység szöveghagyományába való indirekt visszaíródás ezt az elhatárolódást minduntalan meghiúsítja, de ez a tapasztalat további elkülönböződésre késztető időalakzattá válik, ami viszont tovább erősíti a visszaíródást – és így tovább.
     Elvágyódni, azt jelenti, soha nem a megfelelő időben létezni, tehát: anakronisztikusnak lenni – ami állítólag az idő összezavarása, megtörése, sőt akár felfüggesztése:21 „emlékeket gondolt el, s átírta jövő időbe” (Időközben). Villányi érzékisége – legmagasabb fokon – az idő átélésére irányul: „korán fekszik, hátha álmában megéli a napjaiból kiszorult perceket” (Időközben). A különböző időszegmensek egymásra rétegzésével Villányi László az időtől való elvonatkoztatásban életre keltett „vágyélmények” és az érzékiségben manifesztálódó jelenlét-tudat ábrázolására tesz kísérletet. A kísérlet pillanatnyilag így áll: „»nem a ti dolgotok tudni az időket«”
 

Jegyzetek

1 „…javaslom, térjünk vissza a jól bevált magvető- / hasonlathoz. Vagyis: a költő ír, amint a szántóvető /vet, vagy éppen arat, csak azt nem tudom, / most vetek el valamit, amit másvalaki arat majd le / helyettem, vagy épp most aratok…” (Lackfi János: Mit mond a költő?)
2 Hamvas Béla: Poeta sacer = H. B., A láthatatlan történet, Bp., 1988, 110-128.
3 Bodor Béla: Ízek a héj alatt, Holmi, 1995/11, 1644.
4 Komálovics Zoltán: Az én lehetőségei a poétikai térben. Villányi László: Egy másik élet. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2003/3, 330.
5 Fried István: A (túl)érzékeny posztmodern. Fanni – mai hagyományai, Palócföld, 1995/6, 505.
6 Uő., Uo.
7 Uő., Uo.
8 Komálovics Z.: Uo.
9 Kulcsár-Szabó Ernő: A posztmodern és az „új érzékenység”. Az új nyelvi magatartás kialakulása napjaink magyar irodalmában, Kortárs, 1993/2, 64-65.
10 Fried I.: I. m., 507.
11 Fried I., I. m., 506.: „A szituáció hasonlatos ahhoz, amit egy német Goethe-kutató fogalmazott meg: az érzékeny hőséről regényt író szerző messzire vonul hősétől, hogy megfigyelhesse, de elég közel ahhoz, hogy megfigyeléseiről a hitelesség érzetét keltve beszámolhasson.”
12 Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Bp., 1997, 253-254.
13 „Ólomként súlyos lesz, ami ma könnyed, / de léghajóba kell a nehezék, / versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed – /a föld, hogy lehessen fölötte ég.” (Orbán ottó: Verses levél Varró Dánielnek)
14 Villányi szürreális versvilágáról: Bodor Béla, i. m., 1644.; Vasy Géza: Költő a metszésponton, Új Forrás, 1999/7, 78.
15 „Szinekdochikus elrendezettség”, vö.: Komálovics Z.: i. m., 330.
16 Vö. 11. jegyzettel, valamint: „…a dolgok, a tárgyak életek partfala mögött horgásznak a lényegért.” (Ágh István, Valaki az egykori Kassák Kollégiumból, Műhely, 1979/1, 115.)
17 Vö.: „a képzelődés bejárta tér kitágulása” ( – Fried I.: i. m., 503.)
18 Fried I.: I. m., 505. (Másodlagos idézet Hódosy Annamária feminista irányultságú Fanni-elemzéséből. – G. A.)
19 Szerb Antal: A világirodalom története, Bp., 1973, 583.
20 Vö.: „…manapság valamire való költő / nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj / és nem folytatja úgy hogy hová lett ez meg az […] / az énköltészet kiment a divatból” (Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)
21 Földényi F. László: A gömb alakú torony. Bp., 2003, 287-288.