Bodor Béla ismertetője az Interneten

Szerelembe zuhanva
Villányi László: Volna a szerelem, Orpheusz Könyvek, 2006

Villányi nagyon erős gesztusokkal definiálja önmagát és szerepét, illetve tevékenységét: arról van szó ebben a könyvben, hogy egy szerelmes költő szerelmesen költi a szerelmes költeményeket. Ez az erős szerepvállalás pedig kissé ironikussá teszi a kötet szövegeinek beszédpozícióját, és ez az attitűd kölcsönzi azt a derűt a költeményeknek, ami végül is elfogadtatja az olvasóval azt a tényt, hogy egy irgalmatlanul elkoptatott téma újabb feldolgozásával van dolga. 

Villányi László utóbbi köteteiben előszeretettel ír olyan szabadversformákban, melyek csak terjedelmükben kötöttek, tehát rím, vagy ritmikai szabályosság nem látszik rajtuk, és legfeljebb gondolatritmus mutatható ki bennük. Ugyanakkor a kötetek egészükben valamiféle számmisztika vagy számtani szabály szerint szerveződnek. A Volna a szerelem hatsoros darabokból építkezik, melyek mindig kétszer három sorból állnak, a harmadik sor végén pontosvesszővel választva el a két gondolati egységet. A darabok száma ötven, és még egy csatlakozik hozzájuk, mely csak 3+2 sorból áll, befejezése töredékszerű. Vagyis 2•3•50+5 sort látunk – a játék nyilvánvalóan az első három prímszámmal (2, 3, 5) folyik. Esetleg a 7 és az 1 is bevonható, ha az 50-et 7•7+1-re bontjuk. A versekhez 6 prózai kommentár csatlakozik, összesen 106 sor terjedelemben, de nem szeretném folytatni a számokkal való bűvészkedést, egyrészt azért, mert a prózai szöveg tördelése esetleges, és szavakat vagy karaktereket számolgatni nincs kedvem (a szerző persze ezt könnyen megtehette, ha számítógéppel dolgozik, én viszont csak papíron látom a szöveget), másrészt azért, mert fogalmam sincs, hogy van-e a dolognak bármiféle jelentősége, vagy csak a költő arányérzéke a rejtvény kulcsa. 

Ha a verseket összefogó homlokzat-elbeszélést figyeljük, mely elsősorban a prózai kommentárokból bomlik ki, a kulcsot az első darabban találjuk, mely azt sorolja, hogy különböző írók mit csináltak ötvenévesen (többnyire halottak voltak), „én meg zuhanok, végre zuhanok, zuhanok a szerelembe”, zárja a felsorolást Villányi. Nyilván életrajzilag is kommentálható lenne a történet, hiszen az adatbázisokból kiderül, hogy vagy negyedszázadon át tartott házasság után elvált a feleségétől, fiai is felnőttek már, és most nyilván utolérte a bolond ötvenesek végzete. De itt sem szeretnék leragadni, mert ha mást nem, annyit minden bizonnyal jelez a matematikai játék, hogy azért nem közvetlen, kitárulkozó vallomás ez, olvasás közben is ajánlatos némi távolságot feltételezni szerző és alteregója között.

„Az öröm költője én sem leszek, ezt az ostobaságot / írtam le hajdanában…”; „kacag: te buta költő”; „Micsoda, boldog verseket, meghibbant ez az / ember…” – három idézet a kötet elejéről, közepéről, végéről. Vagyis az a benyomásom, hogy Villányi nagyon erős gesztusokkal definiálja önmagát és szerepét, illetve tevékenységét: arról van szó ebben a könyvben, hogy egy szerelmes költő szerelmesen költi a szerelmes költeményeket. Ez az erős szerepvállalás pedig kissé ironikussá teszi a kötet szövegeinek beszédpozícióját, és ez az attitűd kölcsönzi azt a derűt a költeményeknek, ami végül is elfogadtatja az olvasóval azt a tényt, hogy egy irgalmatlanul elkoptatott téma újabb feldolgozásával van dolga. Vagyis nem arról van szó, hogy Villányi megújítaná a témát, sokkal inkább egyéníti, egy adott személyhez („önmagához”) köti, és ezáltal emeli el kissé a konvencióktól.


Hasonlóan távolító-távolságtartó gesztus, hogy Villányi számos idézetet illesztett a versek szövegébe, és ezek pontos helyét nem jelölte, de a tényt, hogy vannak idézetek, és a szerzőket, illetve (a Biblia esetében) a forrásművet a könyv utolsó oldalán felsorolta. Idézettechnikája változó. Vannak darabok, mint a Palicsi kollázs és mások, melyek már címűkkel jelzik, hogy idegen anyag felhasználásával készültek. Másutt (ilyen az Advent című vers) nincs célzás arra, hogy idézet következik, de a kontextus ezt nyilvánvalóvá teszi. Egészében idézem a verset:


Új éneket tanulsz, Bach: Magnificat, én pedig olvasom,
hogy nyolcvannyolcban Domitianus császár Rómából
száműzte az összes filozófust, köztük Epiktétoszt;
meggyújtod az aranyszínű gyertyát, azok a dolgok,
amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél fogva
szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti őket.


Érdekes és szép, ahogy a bizalmas páros együttlét mindössze három semleges közlésben rajzolódik ki: „Új éneket tanulsz…”, „én pedig olvasom, hogy…”, és „meggyújtod az aranyszínű gyertyát”, miközben a jelenet beilleszkedik egy szélesebb művelődés- és művészettörténeti közegbe, és végül két és félsornyi Epiktétosz-idézettel zárul. Kicsit steril, kicsit tojásfejű-idill, de megvan a maga atmoszférája. Tehát itt éppen a látszólag elidegenítő elemek teremtik meg a szöveg személyességét.


Másutt (így A helyszín című versben) a megformálás, motívumkezelés módja mutat egyfajta konvencióra – nevezzük itt japánosnak, kínaiasnak vagy egyszerűen keletiesnek –, és ez az előkép telítődik a homlokzat-elbeszélés utalásaival:


Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel
piros biciklimre, mintha várt volna valaki
a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen;
álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok,
szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem,
mint egy majdani májusban, arcodra várva.


Persze ez úgy kínai, ahogy a fertődi kastély „kínai szalon”-jának motívumai, tehát hangulatában és a befogadóra tett hatásában mutatkozik kissé finomabbnak, mint amit az európai ízlés örömmel vesz, egészében egyszerűen csak emlékeket idéz fel és hangulatokat fest. Ez a „csak” azonban semmiképpen sem azt jelenti, hogy keveslem a dolgot – nem a mindössze, hanem a tisztán szinonimájaként használom.


A kötetet nyitó néhány vers az ötvenévesség állapotáról szól. Persze nem tudom, hogy van-e ilyesmi, nekem nem tűnt fel, de lehet, hogy csupán figyelmetlen voltam. Amit Villányi leír, az nem annyira egy életkor, mint inkább egy élethelyzet képmása. Ilyen az Ötven felé:


Nagy mélység önmagának az ember,
hát igen, ötven felé már csak-csak
rájöhet, s nyögheti: no de ennyire;
zuhan óráról órára, napról napra,
hónapról hónapra, évről évre, neki-
nekiütődve önmagának, s vége nincs.


A rezignált hangütésű önportré egyrészt egy bölcs felismerést tesz közkinccsé, amit nem igazán értek. (Az, hogy „Nagy mélység önmagának az ember”, nem látszik igazán értelmezhetőnek, és azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy örömére szolgál-e, vagy legalább hasznára válik ez a procedúra az érintetteknek.) Másrészt Villányi az efféle szentenciák semmisségét is felmutatja, csipetnyi karikaturisztikát csempészve a melodramatikus jelenet hangulati színképébe. És persze előkészíti azt a motívumot, ami a kis jelzetlen ciklust lezáró prózai szöveg vezérmotívumaként jelen írásnak és a kötetnek is címadó mozzanatául adódik („zuhanok a szerelembe”).


Nagyjából ezt a három verstípust látom a kötetben. Persze az ilyen kategorizálás csak laza és pontatlan lehet. És külön kell szólni a „ciklusokat” elválasztó prózácskákról. Ezek, akárcsak Hemingway „vignettái” a mi időnkben ciklusában, egy-egy pillanatképet villantanak fel, a verseknél közvetlenebb énbeszédként és persze a vallomásos epizódot esszéisztikus gondolati ívbe foglalva. Ezek a verseknél sokkal kevésbé problematikusan rajzolják a homlokzat-elbeszélés történetét, azt a bizonyos szerelmi történetet. A kötet igazi értékét azonban a versek jelentik. Szerelmes lelkesedés és az idősebb korba lépett férfi rezignált bölcsessége, indulat és értelem, az új érzés keltette felfokozott érzékenység, és a korból adódó, olykor passzivitásba hajló fatalizmus rajzolja ki a költő és új könyve intellektuális és emocionális terét.


Hogy fejlődés vagy visszalépés, kibontakozás vagy redukció a Volna a szerelem, nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Olvashatjuk a magára maradó, befelé forduló, majd a szerelem kibomlásában ismét megnyíló személyiség lélekrajzaként is. Naplóként, lírai vallomásként, vagy – és én hajlom arra, hogy az összetettebb utakat keressem benne – a szerző lét általi érintettségének költői kifejeződéseként. Ugyanakkor a virtuális személyiségekkel és az identitásokkal folytatott játékok is meghatározó szerepet játszanak benne. Az olvasónak bőséges tere van, hogy belépjen ebbe a világba. Nincs szüksége előítéletekre. Csak empátiára és játékos kedvre. No meg némi – könyvekből meg nem szerezhető – életismeretre, léttapasztalatra. Kinek-kinek mentalitása szerint.