Karátson Endre recenziója

KARÁTSON ENDRE
 
Villányi László volna a szerelem
címmel új kötetet
jelentet meg az Orpheusz kiadónál  

Egy bizonyosság: gyönyörű, s egyúttal eredeti a borító, melyet Sulyok Gabriella grafikájának felhasználásával Kurcsis László tervezett. Eredeti, mert nagy ritkaság a magyar könyvkiadásban a 10-11. századi kínai festészet felhasználása. Sulyok Gabriella érzékeny újjáélésében az északi Szong dinasztia festőinek, mondjuk Li-csengnek vagy Kuo-hinak képzeletbeli tájai elevenednek meg, az üresség és telítettség anyagkezelése barnásfekete borongásban, vallásos (taoista és buddhista) hangulatokkal.
     Egy sokágú talány, melyhez illik a fedőlapon látható, szürkésfehér, lombjait elhullatott fa ágainak erővonalszerű, görcsös szétágazása. Miért is „volna a szerelem”? Csonka cím, melyhez az olvasó a versek alapján aránylag szabadon asszociálhat, de természetesen a versek által kijelölt határokon belül. Mert azért mégis egy megvalósult, nagy szerelemről van szó. Szóval érthetjük úgy: ha volna, ilyen lenne. A feltételes mód azonban arra is utal, hogy van is meg nincs is. Amíg olvassuk van, de közben azt is, halljuk hogy nincs. A kötet elején még nincs, a kötet végén már nincs. 
     A kötet szíve a telítettség, kezdete és vége üresség. Utóbbi kettőt egy szerelem nélküli, önmarcangoló, csokonaisan-kisfaludysan kesergő férfi mondja, aki úgy óhajt a szerelemre, mint a szarvas a szép híves patakra, bár oroszlánként „sivatagi szomjúság”-ról beszél. Egy ötven éves férfi, akinek a nők képezik a láthatárát – hiányként főleg. Frappánsan tanúskodik erről két szembe állított verse: A nők, akik szerethettek volna
2, s A nők, akiket szerethettem volna.3
     Aztán minden átmenet nélkül megjelenik a csoda – Spinoza szerint a szerelem olyan öröm, amely rajtunk kívül testesül meg – s a lírai hős kiváltságának teljes tudatában zuhan az érzésbe. A kötet háromnegyed részében tehát van szerelem: gyöngéd képekben, pezsgő, kis jelenetekben, meditációkban, viszonyításokban, vallomásokban, félrebeszélésekben, emlékezésekben, képzelődésekben, kollázsokban.
     Ötvenhét versből áll a kötet, ebből ötvenegy hatsoros, diszkréten a lényegre tömöríti az örömöt, az elragadtatást, az új élet felfedezését, az eleve elrendeltetés igenlését, a bizonyosságot, az érzés élvezetének árnyalatait, a vallásos átélést, a szárnyalást, az idő rendkívüli kitágulását, a gyermekkor feltámadását, a kapcsolatnak a valóságot átformáló, elvarázsoló erejét. Mindez ennek az átlényegítő, áldottnak észlelt és mondott párosulásnak a történetét is képezi, a hatsoros forma fegyelmezett ismétlődésével, melyet megtör, illetve amelyből valósággal kitör hat szabad vers áradóbb, zaklatottabb beszéde, formailag is idézve a felajzott lelkiállapot kavargását. Reminiszcenciaként ott lüktetnek bennük a lehatárolt hatsorosok, ugyanis ezek felbontása (robbantása?) hozta ezeket a szövegeket létre.
     Egy szerelem tömény teljességét olvasom, ezt mondhatnám, ha magába foglalná az érzelmekhez járuló érzeteket, melyek a hatalmas egymásba olvadások természetes velejárói, és jóval Freud meg az ő genitális tanításai előtt a lángolóbb költészet tartozékai. Fájdalom, ezt a vetületet illetően még esztétikára szorítkozó elvárásaink is hoppon maradnak. Már-már hajlandóak lennénk Villányit a finomkodó öncenzúrások közé sorolni, ennek az osztályozásnak azonban maga a szerző veszi elejét Nézőpont c. versében nyújtott magyarázatával, miszerint a „hátsó gondolatok” leírását „tiltja a Múzsa szemérme”. Írjuk hát a Múzsa szemérmének rovására az erotika kiszorítását – ami akarva-akaratlanul plátói irányba fordítja el a kötetet. Voltaképpen egy lélek keresi itt a maga igazulását.
     Egy férfi lelke, amely (egészséges nárcizmussal) a szerelmet, s a szerelem tárgyát szinte kizárólagosan mint saját örömét, önnön örömének forrását idézi meg. Ez a szenvedély az ego magasztosulása. A szerelem helyzetén túl az imádott nőnek alig van önálló élete. Nincsen például múltja, ellentétben a férfivel, akinek több versben körvonalazódik a családja, s a nőben ilyenkor az a szeretetre méltó, hogy meghallgatja a család múltjáról, háborús megpróbáltatásairól szóló apai, anyai történeteket. Annyit tudunk meg róla, hogy jóval fiatalabb a költőnél, énekesnő, haja vörös, arca szeplős, szeme nevetős, érzékeny és álmodozó – jó tulajdonságai mind a költővel kapcsolatosak:
 

benned a szépen szóló, a megmentő, a hullámokat felfogó,
csendesítő, az igaz, a tanácstudó, a teljesüléshez vezető,
az ajándékozó, a megszabadító, a magasztos, a jókikötőjű.

        (Néreis)


Kivétel az Ádvent, amelyben a szerelem javára íródik, hogy bizonyos szabadságot enged mindkét félnek, egyúttal azonban utalás történik arra, hogy maga a szerelem nincs hatalmukban. Hallgatólagosan a végzet itt is jelen van, a pszihológia rovására.
     Tévedés ne essék, nem a prózaíró zsörtölődik a költő alanyiságán. Inkább a kritikus figyel fel arra, hogy a lelkendező egymásra találás tétje nem lélektani, hanem a szó szoros, sőt a szó hagyományos értelmében poétai. Szándékosan használom az ódivatú kifejezést, ahogyan Villányi sem öncélú kacérkodással beszél a Múzsáról a neoklasszikusok módján. Ismétlem, a szerelem, ahogyan Spinoza fogalmazza, olyan öröm, amely rajtunk kívül testesül meg. Akkor hát kinek a szerelméről van szó? Egy ötvenéves férfi szerelméről, aki egy fiatal énekesnőbe habarodott, vagy a poétának a poézis iránti szerelméről, melyet a Múzsa testesít meg?
     Villányi eredetisége, költői teljesítménye, hogy a kettőt a kötetben nem lehet elválasztani egymástól. A férfi a nőt, a költő az ihletet tartja a karjában. A Múzsa hangsúlyosan ezen a néven szerepel, a nő igazi neve nem hangzik el.
 

a Múzsa […]
kimondja a legfontosabb szót, kacag; te buta költő,
és van mersze üzenni: csókollak a fantáziádon.

(Fantázia)

másutt a költő cipőjére kúszó hernyó az „irodalomba téved és versbe kéri a Múzsa”.
     Vagy a 47 oldalon olvasható szabadversben: „…boldog boldogtalannak magyaráztam volna a szerelem természetrajzát, fölvilágosítva őket, valóságos Múzsa került szemük elé, ámuljanak csak nyugodtan…”
     Elég ennyi útmutatás, az olvasó rájön, hogy a legtöbb verset a testet öltött költészettel való találkozásként is lehet olvasni, ahogyan az itt következőt is a „közös szavak” valóságos pantheizmusáról:
 

Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom
az eddig néma szavakat, vagy egyszerűen csak
más jelentése lesz hangodon a köznapi szónak;
az utca már sétánkról mesél, szádról az eső, a fű
ruhánktól hajladozik, áll a Napban a bicikli,
mert mondjuk, mondanunk kell közös szavainkat.

   (Szavak )

A Múzsa hatására újrafogalmazódik az élet, jelentéssel telítődik. A kitáguló idő egymásba olvasztja a múltat s a jelent, megelevenednek a gyerekkor vágyai, egy nő lesz „amaz ötven” (de nem vetem magamat, sem a kötetet a pszichoanalízis mélységeibe), elég jellemzés az is: azért szereti, mert költészet, s azért költészet, mert szereti. S a nemiség feltehetően azért sem jelenhet meg, mert a Múzsát a hagyomány szerint redős fátyol borítja, s ennek okáért testét nem lehet részekre szedni. Talán még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a Múzsa teste maga a vers, s ilyenformán az erotika gyakorlata az olvasónak jut osztályrészül.
     Ahogyan a költészet egybeolvad a szerelemmel, úgy hallgat el a költészet, amikor a Múzsával való egyesülésnek vége szakad. Ahogy megjelent egyszer csak, akképpen el is tűnik bejelentés, magyarázat nélkül. Mint amikor egy téma ihletteremtő képessége kimerül. A valóságban nyílván másként, másért történt, de itt a kötet beállításáról van szó. Hiánnyal kezdődik, hiánnyal végződik, melyhez a szerelem iránti nosztalgia társul. Ami kétértelmű. Jelezheti történetesen azt is, hogy az ihlet, a szerelem, a Múzsa más formában újra testesülhet.
     Elidőzhetnék a kompozíció leleményeinél, gazdagságánál, a versmondatok kígyózásánál, ami a Paradicsomban történtekre emlékeztetet, de nem vagyunk magyar órán, s a bemutató ideje sem tágítható korlátlanul.
     Inkább, befejezésül, Villányi merészségét hangsúlyozom. Magát a lehetetlent hívta ki megszállott eltökéltséggel. Hiszen ezer ok van rá, hogy a szerelem ne lehessen merő elragadtatás, felhőtlen boldogság, teljes azonosulás. S a kor, a 20. századi viselt dolgok után zajló idő, az emberi kapcsolatokról felgyülemlett tudás, és az idevágó tapasztalat elvben elképzelhetetlenné teszi a boldogságról szóló költészetet. Nem romantikus időben élünk, hanem megtépázott emlékezetet hurcoló merkantil korban. De talán éppen ebben a helyzetben körvonalazódik e kötet tágabb jelentősége.
     Elvégre a nosztalgia nem csupán emlékezés, hanem emlékeztetés, ahogyan a betegség is emlékeztetés, tiltakozás. Emlékeztetés arra, hogy valami nincs rendben, hogy hiányzik az egészség, és a gyógymódok sem a legmegfelelőbbek. És ha olykor elfog bennünket a csömör a jelen pénzösszegekről, adás-vételektől, politikai átkoktól telített hangzavarától, ha azt kérdezzük, mi az, amiben nem bővelkedünk, jóllehet megvolna – akkor világlik elő, milyen lényegeset sugall a maga szerény módján a remekbe készült kis kötet feltételes módja: volna a szerelem. Volna a szerelem, volna a költészet.
 

Jegyzetek

1 Elhangzott a kötet bemutatóján, melyre 2006. május 29-én az Írószövetségben került sor.

 2 Ha utánuk indulok, mondjuk bárhová,
    ha nem bámulok rájuk ostobán,
    ha van egy sejtelmes kezdő mondatom;
    ha korán kopaszodom vagy dúsabb hajam,
    ha más szögben esik rám az esti fény,
    tőlem részegek a nők, akik szerethettek volna.

 3 Ha máskor indulnak el, vagy máshová,
    ha megszólítanak a már ismerős hangon,
    ha okosabb szemük, formásabb fenekük;
    ha versem félretéve engem olvasgatnak,
    ha füst helyett költészet szagú szájuk,
    a nők, a nők, akiket szerethettem volna.