Kelemen Lajos recenziója

FIGYELŐ

Szépirodalom

VILLÁNYI LÁSZLÓ:

időközben

Mintha az Eszmélet fülke-fénybe vont örök utazójára várna az az ismeretlen, aki Villányi László verse szerint .állt a töltésen. nappal és éjszaka, egyetlen arcot keresve minden vonat mindegyik ablakában..

Sőt a József Attila-i vershős és a Villányi-féle anonim figura köteléke talán több is, mint égből hullott föltételezés, merthogy az időközben című folytatásos töredék maga szintén egyfajta lírai eszmélet; olyan szövegfüzér, amelyben ugyanúgy a gondolkodás grádusait járja a lélek, mint József Attilánál. Villányi nem írta újra a klasszikus opust, írt egy másikat, és egyféleképp szuverén mű ez is; ha iránydarab, csak annyiban az, hogy a kis tárgyakon, az élet kicsiny zugain megérő univerzális távlat: azaz a nagy törvények megérzése szól belőle. A költészetben is bebizonyosodott már egynéhányszor, hogy az igazi magasságok útja földi ösvényeken kezdődik. Az időközben szerzője pedig igencsak felkerekedett, bár „olyanok vagyunk, mint a víz, a földre kiöntve fel nem szedhető” - olvassuk könyve egyik passzusában. Villányi azonban nem abba a pályába vág bele, ami a víz útja fölfelé: messzebb visznek szavai, mint ameddig bármilyen gondolat-gőz (pláne gőzös gondolat) juthat. De csakis saját élményeit képzi verssé. Az eföldi tartalmak embere. Ő az a költő, akit nem betegít a divatos kötelesség: furcsának lenni. Az öt érzék valósága vagy akár a legbanálisabb realitás is azért nemesedik benne költészetté, mert a két dolog, a vers élete és a valóságos élet Villányinál jószerivel egy és ugyanaz. Igazából a költés persze nem csupán egy darab természet az emberben; szerep, vállalkozás, munka is. Az időközben egymást pezsdítő szövegelemeit épp az teszi széppé, hogy mindebből alig mutatnak valamit; sokakkal ellentétben Villányi Lászlónak eszébe sem jut, hogy a munkatér belső, nem nyilvános problémáit az olvasóra borítsa.

Ha természet és mesterség közös főztje is a mű, az összeforrás itt mit sem tompít az eleven ízeken.

Érdemes megfigyelni, milyen magától értetődően aknázza ki Villányi a természeti szimbólumok és a

filozófiai tartalmak kontrasztjára hagyatkozó haiku ellenpontos szerkezetét: „ablakom alatt burjánzik egy

ja- / pán fűz. Ágairól fölfelé sze- /merkél a csönd.,

ezt a tavaszt elkapkodta az / orgona. Még illatozni se ma- / radt ideje…”

Ahogy ezek a gondolatfutamok, amelyek mintegy a japán versforma megnagyobbított változataiként kerülnek elő a kötet lapjain, az elengedettebben fogalmaz ó költőt mutatják, az eredeti tizenhét szótagos versforma sem tűnik számára idegennek: „csak az évszám új, a napok / ugyanazok.

Kőben a kagyló., .barna pókocska simul karom- / ra, sétálgatunk napestig, rögvest tavasz lesz. Egy fehér / kavics lüktet a folyóparton…”

A részenkénti kóstolgatással és az egy ültő, folyamatos olvasással egyaránt elsajátítható kötet olyan tisztás a mai könyvrengetegben, amelyért nagyon érdemes fölbújni ezt a virágos-burjános vadont; ha innen nézed: csupa mélység, csöndesen elbeszélt titkokkal és félelmekkel, ha onnan: csupa kedély, rajongás, diákos lányimádat, ha amonnét: finom irónia, önfegyelmező abszurd. Az időközben zárásául azt írja

Villányi László: „úgy szólalj meg, ahogyan elered / az eső…” Hát, íme a költészet, amikor elered, mint az

eső: mi egyébért, ha nem azért, hogy összekösse az eget a földdel?

KELEMEN LAJOS

(Orpheusz Kiadó, Budapest, 2003,