Fekete J. József: Szerelmes évődések

Villányi László: valaki majd. Ismeretlen költőnők versei. Orpheusz Kiadó Kft. Bp.,

Hosszan taglalható fogalmi bonyodalom alakult ki akörül, hogy vannak-e nőírók, vagy csak írónők, hogy a nőnemű szerzők nőirodalmat írnak-e, létezik-e olyan feminin irodalmi beszédmód, ami inkább a hölgyolvasókat szólítja meg, és kevésbé a férfiakat, húzható-e bármilyen határvonal a két nem irodalmi megszólalása, vagy irodalmi műveken belüli szerepeltetése között, arról nem is szólva, hogy olyan elvetemült szerzők is akadnak, akik egy-egy irodalmi alkotás idejére nemet cserélnek és alattomos módon, nőként férfi szólamban, férfiként női regiszterben nyilvánulnak meg. Megtörténhet, hogy meddő és szószátyár az elkülönülés körötti vita, viszont nem érdektelen vizsgálat tárgyává tenni a jelenséget. Az irodalom története megfogalmazott erről a témáról néhány tapasztalati tényt. Kibontásukra itt ugyan nem nyílik alkalom, arra viszont utalhatok, hogy az orális irodalom kezdeteitől tekintve a férfi volt az, aki folyton mozgásban volt, megélhetést teremtett, gyűjtögetett, vadászott, harcolt, a minduntalan távol lévő férfivel szemben pedig a nő az otthon megteremtésével foglalkozott, gyermeket nevelt, eleve szűkebb mozgástér adatott számára. Ennél fogva magától értetődő, hogy az elbeszélő költemények, eposzok, mesék a férfiak tetteit jelenítették meg a férfiak szemszögéből elmondva.

          S itt máris sántít a nemek szerepét fürkésző interpretáció: az irodalomtörténetet a tizenhetedik századig férfiak vizsgálták, ami rajta is hagyta nyomát a kutatási eredményeken, annak elhitetésén, hogy a nőirodalom, vagy inkább a nő által írott, a női érzelmi világot megjelenítő, és a nőt a mű szereplőjévé avató irodalom a görög antikvitás nagy hatású költőnőjétől, a költőnők iskoláját megteremtő Sappho megjelenésétől számítható. Nem kell túl figyelmesen olvasni az eposzokat ahhoz, hogy mindegyikben megtaláljuk a nőszereplőket, akár az istenségek, akár a földi halandók soraiban, nagyobb odafigyelés nyomán az is világossá válik, hogy a nők központi és sorsdöntő szerepben jelennek meg, úgy az antik drámákban, mint az ősi mítoszokban, majd később a romantikus drámákban, vagy éppen a jelenben, amikor újra az a vélemény látszik felülkerekedni, hogy a nő az inkább otthon ülő családtag, és ő olvas szívesebben, mint a férfiak, ezért egyre több női szólamban írt, és a nőt a mű középpontjába helyező szöveg születik.

          Nem hiszem, hogy Villányi László ezt a trendet kívánta volna meglovagolni valaki majd című versgyűjteményével, amelyben úgymond ismeretlen költőnők verseit sorakoztatta fel. Villányi komoly tapasztalattal bír a szerelmi költészet terén, s most talán inkább az alaköltés nyújtotta lehetőségek csábították. Annak megtapasztalása, hogy a nő hogyan fogadja a férfi szerelmi közeledését, hogy miként fejezi ki saját vonzalmát, milyen érzelmi regisztereket üt meg a várakozás, a közeledés, a késleltetés, az elutasítás, röviden: milyen húron pendül a nő szerelmi lírája, de tegyük ide zárójelben (ha azt férfi pengeti).

          Nos, ez a pengetés – nem véletlenül – antik formát ölt, a négysoros epigrammáét, ami a helyzet- és állapotrajz, illetve a kommentár legtömörebb formájára törekedve a belső feszültség kibontásának remek alakzata. Az ismeretlen költőnők versei közé sorolt frivol, csipkelődő, erotikus, csattanós, szerelmes négysorosok a női öntudatot hangsúlyozzák. Önérzetesen nyomatékosítják a vers lírai énjének érzelmi gazdagságát, a szólamhoz rendelt – bármely nemzetiségű – beszélő önértékelését, önbecsülését, női öntudatát. A versekben megszólaló nő büszke testére és érzelmi gazdagságára, ami csak akkor teljesedik ki, ha megoszthatja a férfivel, és – ebben az esetben – az olvasóval. A versek az önbecsülésre, mint az aktív cselekvés folyományára fókuszáltak, nyomatékos bennük a választás lehetőségének birtoklása, a méltóság tudatosulása, a megbecsülés és a tisztelet megkövetelése a környezettől. Bármely nemzethez tartozó nő is szólal meg a versben, tisztában van értékeivel és egyediségének megismételhetetlenségével. Mindez együtt teremt alapot a szerelmi vonzódás ironikus kezeléséhez, szó sincs ezekben a versekben megalázkodásról, tűrésről, alávetettségről, várakozásról. A nő tudja, hogy érzelmi síkon mindent megérdemel, amit csak megkíván, és ha nem kapja meg azt, amire vágyik, máris csíp, gúnyos, kacér, frivol, felvillantja erotikus lényét, vagy éppen elutasítja a férfi megkésett közeledését.

          A szerelmes epigrammák előtagja helyzetrajz, tematizálja a szerelmet, más esetben a költészet, a művészet iránti viszonyt,  olykor nem csak szituációt teremt, hanem kerek minitörténetet bont ki, az utótag, a két utolsó sor pedig a versben beszélő ismeretlen költőnő energikus, az adott helyzetre adott erélyes, szókimondó, palástolatlan kommentárja. Az ismeretlen szerb költőnő verse például így szól:

 

Nézni se bírod, kiborít cigarettám füstje,

kerülöd számat, folyton csak fintorogsz,

de kínálatomban van másfajta íz és illat is,

ott lent, gond nélkül, csókold összes ajkamat.

(ott lent)

 

          Különös viszont, hogy a közel hetven náció ismeretlen költőnőjének verseit felsorakoztató kötetben magyar költőnő verse nem szerepel. Ugyan miért? Szeméremből? Aligha hiszem, ugyanis az ismert magyar költőnők szókimondása se borít fátylat női öntudatukra. Egyszer majd még lesz egy olyan Villányi-kötet is, ami az ismeretlen magyar költőnőkkel foglalkozik? Nem tudhatom. Az viszont bizonyos, hogy a mostani kötet költőnői, ha éppen karikáznak, azt a biciklit tekerik, amelyen Villányi taposta a pedált a korábbi kötetekben. A laoszi hölgy például imigyen:

 

Fogadni mernék, már elképzelted fenekemet

a bicikli nyergében, hajnali rizsföld mellé

gondoltál (poétikus párába), de ábrándozásod

hiábavaló, mögöttem tekerni nem fogsz soha.

(rizsföld mellé)

 

Mintegy hetven szerelmes nő hangja öltött verstestet Villányi László kötetében, az uniformizált forma ellenére minden megszólaló külön egyéniség, önbecsülésben egyedi öntudat, s kivétel nélkül kacér, kívánatos nő. A kötet pedig izgalmas költői teljesítmény.

 

Fekete J. József

 

Székelyföld, 2009/6