Halmai Tamás: Hajnali vonat, ötven őz

Villányi László: valaki majd
Bp., Orpheusz, 2008

Villányi László szeret egyetlen jól meghatározható koncepció köré szervezni teljes kötetnyi verset. Szeret továbbá a nő és a szerelem örök témájára újra és újra rácsodálkozni. S tapasztalhattuk már: a kísérletező szerepjátékosság is kedves elfoglaltságai közé tartozik; amint (ettől nem függetlenül) az irodalmi önreflexió eszközével is nagy kedvvel él. Legújabb verseskötetében e négyet együtt szereti, e négy egyszerre kedves a számára. Ami pedig ennél is lényegesebb: az olvasó számára is.
A valaki majd 69 rövidke verset tartalmaz. Az alcím útmutatása szerint: ismeretlen költőnők versei ezek. Mégpedig 69 különböző nemzetiség, nyelv, kultúra köréből – a kínaitól a pakisztániig. A távolítás, a közvetettség többszörös és többrétegű: (1) több szerzőről van szó, (2) a szerzők „ismeretlenek”, (3) mind külföldiek és (4) mind nők. (Anekdotikus adalék: a recenzens találkozott könyvlistával, amely a kötetet antológiaként tüntette föl.) Hogy mégis egységes, mégpedig szervesen egységes munka jött létre, abban alaki és poétikai tényezők egyaránt szerepet játszanak. Weöres, Esterházy, Parti Nagy „nőirodalmi” nyelvjátékai után ez nem kis teljesítmény.
A gyakori irónia és a helyenkénti frivolitás dacára is megőrzött, intim líraiság, amely a témaválasztásból (szerelmi viszonyok) s a hangnemből (mély alanyiság) következő erény, a kötet egészét meghatározza. Ahogy a formális, verstani egyneműség is összefűzi a szövegeket: a címeket két, az adott versből kiemelt szó képezi; a verseket négy, egyetlen mondatba rendezett, rímtelen sor alkotja.
Hol vallomásos, hol emlékező beszéd szólal meg a művekben; a beszéd tárgyát egyszer a sóvárgás szép kínjai, másszor az elszakadás köznapi traumája adja. A stílus a kedvesen pajzántól a meghitten személyesig vonzóan sok szinten teljesedik ki. A „japán költőnő” haikuszerűen finom képet fest: „Hegyes tüskékkel, mit se sejtve, / zöld burokban hozta ajándékát, / s írom neki: nem feszegetem, / magától nyílik a gesztenye héja” (magától nyílik; 8.). A „szlovén” versében balkáni szürrealizmus kel életre: „Milyen könnyen elcsábulsz, a szép vörös hajú / költőnőnek rögtön a kedvenc kiméráiddal / hozakodsz elő, s hajlamos lennél elhinni, / a hajnali vonathoz ő küldte mind az ötven őzet” (hajlamos lennél; 27.). A „bolgár” változat lételméleti tanácsot rejt az ajándékozó gesztusba: „Mikor süteményt küldök, rigóval, napfénnyel, / ne vigyenek tévútra gondolataid, a rigó rigó, / a sütemény sütemény, élvezd, ha úgy mutatja, / ahogyan addig még nem, kavicsod erét a fény” (még nem; 32.). A „madagaszkári” sorok frusztrált erotizmusa egyszerre megejtő és mulatságos: „Megtanított felismerni a hangok árnyalatát, / de amikor ágyamra sütött a hold, s kottával / takartam mezítlen mellemet, bizony nem arra / vágytam, hogy némán hegedűjét vegye kézbe” (bizony nem; 45.). A „kambodzsai” versbeszédben pedig épp a tartózkodó szemérem vall a vágyódás erejéről: „Éppen beleharaptam az almába, mielőtt föltűnt / a furcsa társasággal, tartogattam a falatot (íze / akárha az ő szájában), egyenesen toltam a biciklit, / tudva[,] hogy néz, és csak a saroknál kezdtem el rágni” (íze akárha; 68.).
Sokféle stílus, megannyi közelítés ugyanahhoz – ami azonban mindig más arcát mutatja. A „bonyodalomnak elég maga a mű” (itasd át; 12.) rezignált szerelemképe, a „bennem megváltót ne keress” (sem lehetek; 35.) távolságtartó józansága, a „lavina alatti idő” (testem nem; 42.) hideg emlékezéslírája, a „velem te ne, véletlenül se álmodj” (valaki másnak; 43.) elutasító szenvedélye, „a nap / többé nem” (többé nem; 47.) epigrammába sűrített elégiája mind-mind a maga módján árulkodik a szerelem bonyolultságáról.
„Mert mindig ebbe: mindig Istenbe és Isten hiányába vagyunk szerelmesek…” – írja egyik esszéversében Beney Zsuzsa. Villányi László verseiben nem mutatkozik nyílt metafizikus igény. Ám a szerelem rejtélyes metafizikájával mindegyik költőnő szembesül, megküzd, számot vet. Mindegyik költőnő – s majd mindahány olvasó.

Halmai Tamás

Vigília, 2009/1