Tönköl József: Pillangózás mélytengerek felett

Ismeretlen költőnők nyelvén szólni - izgalmas vállalkozás. A feladat nem megoldhatatlan. Villányi László új könyve (valaki majd) példa erre. Az effajta vállalkozást sok minden indokolhatja, és kérdés továbbá: tud-e újat, gondolatilag többet adni például az ismeretlen kínai alkotó, vagy éppen a pakisztáni a szerző hangján? Előbbi így kezdi versét: "Milyen szépen kuszálódik össze feltűzött hajad"; utóbbi ezzel zárja: "de innentől az üres papírt messze elkerülöm, nehogy magamtól elírjalak". A József Attila-díjas költő  tovább folytatja a kiérlelt hangot, kötete kiteljesedést hoz, nem fordulatot.

Villányi László megtalálja a biztos iránytűt, a lelki rokonságot. A négysorosokban ember és ember egy-egy nagyon konkrét pillanatát ragadja meg, nem veszíti el szeme elől a végső célt, s mindig, a nők lelkében élőként tud újat nyújtani vágyakról, színekről, illatokról, eseményekről. Az öröm se kerüli el, csalódás is éri, mindaz megtalálja, ami az életben viharzik. És akárki lehet bölcsebb, és összezavarhatja az időt minden: rigó, napfény, fehér kavics.

Megszerettetni az olvasóval az ismeretlen költőnőket - azt gondolom, éveik számát tekintve a húsz és a hatvan között szóródtak szét -, például a burmait, aki azt jegyzi: " Magamhoz írom, lassanként velem nézi a gomolyfelhőket, / hallgatja az esőt, újra meg újra visszatér helyszínekre, / ahol már látott, s valamelyikre találkozásunkat képzeli, / csak nehogy évekbe teljen, mire kigondolja első mondatát." Fújhatnánk mellé a népdalt - "Jaj, de bajos a szerelmet titkolni, / Tövis közül az ibolyát kiszedni..." -, s köszönthetjük a hatvankilenc hölgyet (egyikük se hiú halandó), egy nemzetközi énekkar tagjait, akik sok szólamot zendítenek. Mintha esztendők óta személyes ismerőseink lennének, időhöz és helyhez nincsenek kötve, különböznek egymástól életükben (és nyilván halálukban is), különlegesek, mert a gonosz erők sohase nyertek fölöttük hatalmat. Elmélázó szemlélődéssel van a thaiföldi, panaszló a lengyel, sommázó a belorusz, vágyódó az olasz, ragaszkodó a svéd, konokul elszánt a brazil, dacos a skót, csacsogó a walesi, szembeszegülő a kurd. Talán. És talán nem is fontos, hogy lelki vagy testi módon éppen mit birtokolnak, de annyi bizonyos, hogy tisztaság és nemeslelkűség élteti őket a mai idők embertelenségében. Vágyaik sokféle dologra irányulnak. Nők. A zűrzavarokban a legjobban tájékozódók. Tisztaság után sóvárgók. Szerelmet hirdetők. Igazságtalanságok elől bújók, menekülők. Bánaton kesergők. Szenvedés hangjait kiáltók. Kétségbeesett hangúak. Felismerők és gyógyítók.  

Villányi László költői ereje, lírájának művészi értéke hatvankilencszer négy sorban mutatkozik meg. Ha már ennyi rokona van, azt hihetnénk, képalkotásai szegénységet jelentenek, de nem, a képek egyénivé teszik az ismeretleneket, erőteljesen kifejezővé válnak, sajátos, különös hangulatot kapnak a sorok. A versfüzér nem csak érzelmileg, hanem gondolatilag is gazdagítja az olvasót. Villányi László - Kosztolányival szólva - pillangózott a mélytengerek felett, könnyedén írt (ahogy a Vivaldi naplójából kötetében is tette), szenvedéllyel. A kétszavas címeket a szövegből szedte ki - bár a görög alkotónál ez nem így van (vívod már helyett vívott már szerepel), ki tudja, miért -, és lehetséges, az ismeretlen költőnők utóélete (és sorsa) ezzel még nem ért véget.
T. J.