Fekete J. József - Sors, történet, szeretet

Villányi László: mondja édesanyám. Orpheusz Könyvek, Bp., 2009.

Jellegzetesen  huszadik századi, kárpát-medencei családtörténet bontakozik ki Villányi László mondja édesanyám című, az Orpheusz Kiadónál megjelent verskötetéből. A könyv címe – a címadásban se központozást, se nagybetűket nem használó szerző esetében ez nem egyértelmű – nem felszólító módú, hanem kijelentő, többé-kevésbé folyamatos narrációra utaló szókapcsolat. Az édesanya egész életében mesélte élettörténetét fiának, aki ebből az eseménysorból mozaikregényként építi fel a család Kárpátaljától Dél-Amerikáig, Németországtól Csehszlovákiáig szóródó, Magyarországra fókuszált történetét, közben nemzedékeket vonultat fel.

          A Kárpát-medence, Közép-Európa huszadik századi történelme emberi sorsokra lebontva jelenik meg a kötet verseiben, a sorsok egészen a mikrorészletekig kinagyítva, jelzet-szerűen, mintegy téglaként bukkannak elő, amiből nagyon sokra van szükség egy épület elkészítése során, de minden egyes tégla magában viseli a majdani épület lényegét. A kötet zenei hasonlattal is megközelíthető: ismétlődő, variálódó, megújuló futamokból építkező zenemű. Ami Villányi László esetében koránt sem meglepetés, ugyanis ő jellemzően kötetben gondolkodó költő, versei egymagukban közölve kevesebbet hordoznak magukban, mint ha füzérként olvassuk őket, de legtökéletesebben kötet-egészként élvezhetők.

            A családtörténetből, az anya emlékezetéből fölbukkanó, és a fiú memóriájában megragadt részletek alig pár soros versekben jelenítik meg az anyát, miközben rosszat álmodott, vagy levelet várt, a bombázásoktól rettegett, megmakacsolta magát, kórházba került, gombát szedett, Ungvárra vagy Beregszászra utazott, kerékpározni tanult, férjhez ment, szült, temetőbe járt. A történeti időrendet figyelmen kívül hagyva bukkannak fel események és jelenetek, amelyek szereplői a nagyszülők, az apa, a nővér, a fiú, leginkább és legszorosabban az anyához kötődve, meg unokatestvérek, rokonok, szétszóratásban és összekapaszkodva, sorsukban emblematikusan hordozván a kor és a történelem lenyomatát. Olyan eseményeket, amelyek általánosságban népek, nemzetek és nemzedékek sorsát határozták meg, ugyanakkor annyira személyes szintre lebontva, hogy az emlékezésen átsütő élmény líraként tárgyiasulhat a költeményekben. A történeti keretet az édesanya által újramondott események teremtik meg, a motivációs erővonalak pedig a családon, rokonságon belüli összetartó kapcsolatok, mindenek előtt az anya-fiú kötődés mentén szálazódnak össze, a versekből mozaikként épül fel a korra és helyre jellemző családtörténet. Villányi úgy illeszti egymáshoz a verseket, mint a kötetbeli néhai kőműves nagyapa a téglákat házépítés közben.

          Azzal a különbséggel, hogy a költő a verstéglákat is maga készíti. Villányi László ebben a kötetében ugyanolyan személyes és lírai, mint a korábbiakban, viszont itt nagyobb hangsúlyt helyez a narrációra mint a képekre és hangulatokra, inkább él a megjelenítés mint a sejtetetés lehetőségeivel, az édesanya által felidézett események ennek ellenére nem folytonosságukban, a történés egészét leképezve épülnek versbe, hanem fragmentumokként, pontosabban az egészet magában tükröző fraktálként utalnak vissza az egészre. Villányi nagyon ügyel rá, hogy a lehető leggazdaságosabban bánjon a szavakkal, hogy versét ne terhelje gondolati, narrációs vagy képi-akusztikai sallang, átesztetizálási túlzás. Mert amellett, hogy az anya emlékezése és a fiú/költő emlékezés-rekonstruálása arra a kérdésre keres választ, hogy érdemes volt-e mindazt megtenni, ami olyanként őrizte meg a családot, amilyennek a verskötet olvasója látja, hogy hol volt a helye a családtagoknak a történelemben, és költőként hol a fiú helye a család múltjában, a kötet másik alapkérdése az, hogy miként jeleníthető meg líraként a történelem, a sors, a családtörténet. Villányi László hatékony módszerre talált az eszköztelenség felé tendáló költészeti szólamban, a fraktáljellegű megszólalásban és a narráció fragmentumokra robbantásában.

          A mondja édesanyám verseinek harmadik, de talán mégis inkább első kérdése az átöröklődés filozófiai-tudományos koncepciója: a szülő génjeivel, sejtjeivel tovább él gyermekében, de ennek tudata nyújthat-e vigaszt az elmúlás bizonyosságával szemben? Érvelhet-e a fiú tudományos felismerésekkel a halál közeledésekor, és hihet-e maga is érveinek? Az elszakadás biztos tudatával szemben melyik félnek, a maradónak vagy a távozónak van-e inkább szüksége vigaszra? Mert a fiú újra szerelmes lesz egyszer, s az ebbéli remény boldoggá teszi az anyát. De hogy a fiú boldogságának már nem lehet tanúja, vajon milyen érzelmeket gerjeszt az anyában és a fiúban?

          Villányi László – könyvészeti szempontból is tökéletes kivitelezésű –  kötete az átöröklődés vonalán haladva arra figyelmeztet, hogy ami a tudomány által megnyugtató módon megmagyarázhatatlan, ami inkább az eszkatológia körébe tartozik, az érzelmileg a vers által szabadítható fel a szeretet és a kétely kettőssége alól.

  

Új Forrás, 2010/2