Kelemen Lajos - Anya, föld

Villányi László: mondja édesanyám

Orpheusz Könyvek,

2009

 

Dehogyis kodifikálandó: a külsőleg kicsiny eleve nem lehet belsejében sem kolosszális. Mondják pediglen: hogyan is lehetne, elvégre a fogalom-őst, kolosszust, Héliosz rodoszi szobrát Khárész építőmester nagyjából a New York-i Szabadságszoborral egyező méretűre növelte.  Kolosszális tehát az, ami óriási; a kicsiny meg mindétig kicsiny, és sohasem nagyszabású – csakhogy ez így nem egészen szabályszerű. Vagy felejtsük, hogy példának okáért miről árulkodik belső pazarságával a különben szoros mértékű parányi haiku? Amely a klasszikus mesterek keze alól érkezve, némelykor egy-egy hangulatfoszlány nyomán igenis roppant távokat sűrít magába; kolosszálissá nől. Nem fogja-e meg az embert például  a titokzatos messzeségből eredő zene – Sizukasza ja / iva ni simiiru / szemi no koe –, a középkori művész, Matszuo Basho csodálatos szómuzsikája, amint a kabóca hangját utánozza. Hátha még értjük is! Néma csönd honol / sziklaszirtbe hasít a / kabócazene.

És szó sincs arról, hogy a határtalant sejtető impozáns lírai tömörítményekért okvetlenül japáni útra kell menni; a költészet itthon is kiismerhetetlen adomány, s végtelen ambícióit olykor nagyon is passzent rendben éli ki.

A mérettakarékos formában lejátszódó monumentalitásról minálunk elsőre alighanem a költészet komor aszkétájának, Pilinszkynek a neve ugrik be. De eszünkbe juthat más poéta, történetesen akár Villányi László is, akiben egy ideje a korlátlan líra szintén korlátozott beszédre szorítkozik. 

Kimondani a mama szót, kimondani, hogy édesanya, ez ugyanaz, mint a legnagyobb szépségek egyikéről és egy elengedhetetlen emberi viszonyról nyilatkozni. Villányi László könyve, a mondja édesanyám pedig egy viszony szépségéről, azaz egy érzésről, egy hatalmas érzés éltető erejéről és tragikus vonzatairól ad számot. A jobbfajta írástudók a megmondhatói, hogy a költés munka is, s a versre kész poéta nem okvetlenül az ösztönök űzöttjeként kerül szavai közelébe, a vershez nemcsak az életidő korai érzéseire, hanem intuíciókra is szükség van.  S méghozzá a leckéztethetetlen tudálékosságot, a betűőrlés cellamagányát átütő tapasztalatra.

Visszagondolni bejárt tájakra, de ismerni a múlt karámjából kivezető utat, ismerni embereket, állatokat, elnézni a tengert és a kertvégi patakot, köszönni az elsuhanó madárnak, meglesni egy vízparton vetkőző lányt, egy alvó kisgyermeket, egy elbóbiskoló aggastyánt, meghallgatni háborúk történetét, meghallgatni és átélni imákat, megismerkedni a legpókhálósabb s a legvirítóbb eszmék  műveivel, elgyönyörködni egy fűszálon illegő bogárban, az asszonynevetés csobogásában, kimenni a zivatarba, megérezni a sár szagát, beleszippantani a hajnali levegőbe, benyitni tiltott szobákba, utazni, s várni a hangra, mely valahol odafönt fejlik. Bizonnyal az érzékek határán túl. Mindenesetre lappangva kél, úgyhogy a költőnek magának kell tisztába jönnie vele, mikor érik be a pillanat énekelni akár himnuszt, akár apró szépség-töredékeket. De akármit is enged ki a költő a torkán, végre milyen formában engedje ki?

Sokszor kimondott, okulásra érdemes citáció, hogy a vers a versre: új és újabb bonyodalom. Messziről hozott, titok-teli tárgy, távoli képzetek kötése. A „szokott dolgok – emlékeztet Babits is – csak akkor válnak művésziekké, ha teljesen új szempontból tudjuk látni őket.”

A mondja édesanyám egy merőben konvencionális (s kinél-kinél a leginkább szívből jövő) tematika ízig-vérig új nézőpontú költői festése: egy sorstörténettel körített anyakép, fekete keretben. Amellett oly magától értetődően a nagy egyszerűség lírája, ahogyan mindig bámulatba ejtő és magas fokú jelenség, ha a talajon forrás fakad, vagy ha ez ég esőt ereszt a földre. Az örök sokszorozódás és az örök elmúlás kettősége jelenik meg a mondja édesanyám verseiben. A sötét keret: egy élet lezárulása, a visszahanyatlás a legtitkosabb tartományba; s mint prológus és epilógus: két komor kis szövegegység, haikuk megfontolt bölcsességével vetekedő néhány sor, két szerény vers, mely célzataiban módfelett gazdag szcenéria. Már annak köszönhetően is, hogy amiként az előbeszéd – „és hogy állsz a szerelemmel / kérdezi halálos ágyán édesanyám / várakozom felelem / mintha valami megnyugtatót mondanék” –, a kötetzárlat úgyszintén – „…utólag majd bevallod örömödet / mert beléd karol a Baross úton / utólag mosolyogtok minden részleten / biztat halálos ágyán édesanyám” – felemlíti az anya-fiú földi kapcsolat szakadása idején érkező harmadikat, a fiú szerelmét. 

A versek egyes szám első személyű hőse így két érzés közé állítja be magát; ő áll a leáldozó napban: őt sújtja a veszteség, de ő áll a pirkadatban is: övé a szerelem felemelő kegyelme; ez a kettős érzés aztán a kötet higgadt hangnemében látszik kiegyensúlyozódni. Abban a minden retorikát elvető hangnemben, amely fotográfiaszerű kisrealizmusával, s mintegy az elmondás és az elhallgatás összhatásával mégis a valóságnak valami mélyen szimbolikus jellegére mutat rá. Villányi Lászlónál szóba sem jöhet, hogy sorsok, élethelyzetek valóságtartamát a poézis aranycsillámaira cserélje. Megfontoltabb és mértéktartóbb ő ennél. Amit költészetté emel, alapjában prózai leszármazás; a lehető legreálisabb formájában elcsípett novella-hajtás; a tartalom az ő éneke; egy-egy családtörténeti motívum, fölvillanó arcok, asszonyok, férfiak és gyerekek, akik a történést szimbolizálják, névtelen százezrek nevében, és akiknek mágiája az, hogy mindegyikük mégis egy-egy külön világ.

Az ismert legenda szerint Krisztus és tanítványai énekelve érkeztek föl az Olajfák hegyére; a hagyományban fönnmaradt, valószínűleg apokrif szöveg  gyönyörű régiség: „Oldani akarok s oldódni akarok. / Üdvözíteni és üdvözülni… / Nemzeni akarok és megfoganni. / Énekelni és énekké válni.” Ez a Teremtőtől áldott és a teremtmény számára egyetemes életprogramul szolgáló voltaképpeni örömzene: a létre ismerés kis himnusza, a teljes, a hasznos és a szép kottáira írva. Ha az olvasó csakugyan odafigyelve és elmélyülten követi a mondja édesanyám szövegeit, hamar rá fog jönni, hogy ugyan más miliőben, méretben és teljesen más események indítéka gyanánt, de Villányinál is egy hasonlóan áhítozó, csodálatba ejtett, szépségre vágyó lélek kapaszkodik a szavakba. „gyurmával játszom / édesanyám énekel / szép hangját hallom a konyhából / soha többé olyan finom ebédet” (gyurmával játszom) Villányi kontra-költészete, ez a sajátságos epikolíra valóban beható figyelmet kíván, mert a megszentelt szó szakrális telítettségéért egy burok, a profanátor kifejezésmódja mögé kell belátni. A szerző szikár fegyelme: mondhatni japáni észjárás és stíl – s ahogy e stíl remekeit olvasva semmi nehézséget nem okoz mondjuk egy harmatcseppből a tengerre asszociálni, Villányi Lászlónál is: a kurta szöveg önmaga sokszorosával alkot egy testet, s egyáltalán nem ritka, hogy mennél szárazabb a beszédmód, annál hevesebb szívdobogást takar: „évtizedekig arra várok hogy megcsókoljam / és amikor szerelemben élek / akkor csókolom meg édesanyám kezét” (évtizedekig arra várok)

Kérdés, meddig emelkedhet az értelem színgazdagsága?  Versben tán a végtelenig. Az élet földi reguláival, kérlelhetetlen tényeivel szemben, s kiváltképp a vész, a csapás perceiben viszont kifogy erejéből; kifogy, hogy menten szárnyra kapjon bizonyos misztikus fények felé. Az értelem színeivel festő Villányi egy anyaképet örökít meg, s a hozzá kapcsolódó megannyi oldalágra mutatva, egy lebírhatatlan tragédia végkifejletéig vezeti az olvasót. Ősei, majdani rokonai csöppet sem simán zajló életeseményeiből (s ezzel egy adott kor folyásáról) rögzít kisebb-nagyobb jelentőségű mozzanatokat, különös rezdüléseket. Anyaképe szelíd rajzolat, csupa szeretet, fölnézés, csupa féltés; hozzá csupa földi gond, földi környezet, ahonnét a megörökítés részleteiben rejlő sorslecke azzal ér el (finom distinkciókon át) a magas metafizika tartományába, hogy a költő a felidézett anyai érzéshistóriát immár időtlennek tekintve, azt szép lassan beleszövi saját szerelmi történetébe.

Íme, szimbolikus jelzése egy különben majdhogynem pusztán önmagára mutató lírának, amely színleg csakis a dolgok, jelenségek külső kvalitásaira hagyatkozva ábrázol, holott a testek világából kiragadott valóságtöredékei egyébről sem szólnak, mint hogy e külsőleg láttatott valóságot mindenünnen rejtelmek környezik. Csábítja az embert, hogy az ilyesféle, bölcs, szigorúan tömör és jelképes foganatú líra hangulatában újra és újra kelet távoli auktoraira mutasson, de a rokon-légkör ürügyén mutathat térben közelebbre is. Hogy mondta egykoron Didümosz? „…a bölcs poétának az a kötelessége, hogy szimbólummal éljen és megragadja a szimbolikus forma alatt rejtező misztériumot.”

A bölcs mértéktartás, a tiszta beszéd és a misztérium, úgy látszik, nemzetközi minőségek, lényünk forrása azonban menthetetlenül személyes; mind tőle, az anyától vagyunk. S tőle is tudjuk meg, hogy vagyunk. Ő ad bennünket az életnek, a földnek; a meg nem zökkenthető folyamatnak, mely kezdet és vég. „nem tudok elaludni édesanyám keze nélkül” – írja egy helyütt Villányi László. Nos, ez áldott, virrasztó, védelmező, és egyszer csak hiányzó kéz jelképezi legspirituálisabban, hogy tényleg értünk szól, ha szól a harang; minden ember több, és ez a több: egy. Tetszik, nem tetszik: összetartozunk. 

Kelemen Lajos

Hitel, 2010/3