Tandori Dezső kritikája

Orpheusz

Szépirodalmat magam már nem szívesen írok. Mást meg annyira se.
Maradnak mégis a műhelytöredékességek-töredelmek,
marad a másokéból az esszés könyv, a tanulmány, a tudomány.
Versekről, novellákról, regényekről, ha magam-nyelvén íródtak,
a beleszólás teljes elkerülése érdekében: nem, ne!
Villányi László kötete lenne a kivétel? Nem, még ő sem.
De az Ámulat (ez az Orpheusz-kiadású kötet címe; kb. 100 oldal)
nekem nem verskönyv, nem esszé, nem elbeszélés.
Igazi mű-együttes, középszólamban az emberi motívum:
megragadóan, olykor kicsit megbőgetően, sose bőbeszédűleg,
de nem is mesterséges tömörítésekkel, lazán inkább, de sebzőn,
tépázón, aztán megenyhülőn, a boldogságot sem megtagadva.
Nem mondom el „meséjét”, legyen meglepetés is belőle-vele ennyi.
Villányi László korokat, érzéslehetőségeket, letöréseket, vígságokat,
pontos képeket és képzelgéseket ad, „ámulatos” a változatossága,
ahogy az Adria hadihajóval, a vizek bármelyike úszógumidivattal
jön egymás közelébe, ahogy csonkolt láb és körfűrész, repcetáblák
szerelmesen csodálva, az ősvadászatnál-vadonnál közelebb kerülő
békesség és realitáskeresés… nem folytatom.
Kifut valamire nagyon is a könyv: a beteljesült szerelem beteljesültségének
részleteire, megannyi új kezdetre tehát.
Egyre olvasom, egyre jobban csodálom.
Villányi a mindenkori élvonalak egyik írója, érzelmi felhangjai-lényege révén
nem is olyan bő – másképp, persze, tágas – társaságban.


Tandori Dezső
(Könyvhét, 2012/6.)