Baán Tibor kritikája

Új Forrás Könyvek, Tata, 2014

Nem mindegy, honnan beszél, egyáltalán kihez szól a költő. A feladó és a címzett viszonya, ez a sajátos függvény, habár kívülről is megfejthető, értelmezhető, de mégsem ugyanazt mondja a kívülállónak, mint a szívközeli rokonnak, ismerősnek.  Villányi László új verskötete, tekintve, hogy minden verse „ajánlott küldemény” egyfajta intim  kapcsolatrendszerbe vonja be olvasóját,  mikor  különleges találkozásokra, szellemi szenvedélyekre, a klasszikusokhoz fűződő vonzalmaira utal. A kötet mindezen túl egy újabb ajánlást („Fiaimnak”) is tartalmaz. Ebben a gesztusban már egyfajta életút, forrásvidék, címtár, a kamaszkori olvasmányokból ismerős szellemi térkép (út a kincshez) átadása, áthagyományozása  is megtörténik.  
     A versek, mégha az olvasók (tegyük fel) nem is tudnak minden nevet pontosan beazonosítani, akkor is könnyűszerrel értelmezhetők, hiszen végső soron a saját életünkből is ismerős életképek és élethelyzetek s nem utolsósorban szellemi felfedezések visszaverődései. A Munkácsy-díjas festőnek, a sugallatok művészének, Kárpáti Tamásnak (akinek rajzaival is találkozunk a könyvben) szól a kötetnyitó: A szerencse fia című vallomás. „Biciklijével délután szeret elindulni  a folyóhoz, / amikor fák mögé érnek a fények, a töltésen / súlytalanná emeli őrangyala, s mint a szerencse / fiának, megmutatja korlátait, szavakat kap / ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket, / tudja jól, a hit a reménylett dolgoknak valósága.”  A teljes terjedelmében idézett vers pontosan megmutatja Villányi László költészetének sajátos irányát, mely a líra nehezen tagadható válságát a prózavers irányából kívánja meghaladni. Az, amit közöl egyfajta finom érzelmi rezonálás a külvilág és a másik ember gesztusaira, így annak titokzatos metakommunikációra is, amely ugyancsak üzenet. A szubjek-tum részben észleli maga körül a valóságot, részben értelmezi, viszonyrendszerbe hozza korábbi emlékképeivel. Egyfajta hólabda effektusról


2

beszélhetünk, ahol az élménymag köré egyre újabb és újabb rétegek göngyölődnek. Ez a mennyiségi felhalmozódás az én emlékbirodalmának folyamatos tágulása szükségképp együtt jár az önreflexió képességének fokozott jelenlétével, mely a szubjektumot egyre inkább sajátos irányból szervezett, másokkal összetéveszthetetlen személyiséggé alakítja. Villányi László ezt a változó, a tudatban bizonyos szempontból állandó jegyeket mutató, más szempontból viszont áramló személyiséget mutatja. A versek ennek megfelelően vallomások, egy élethelyzet ábrái. A középpontban – ezúttal – a találkozás több  ismeretlenes egyenlete áll. A megoldás, a másik ember szellemi sugárzásának megfejtése folyamatosasan mozgásban tartja az én tudatát, sőt inspirációkat, rejtett energiákat küld.  Mind e mögött egy olyan világkép körvonalait észleljük, ahol a lírai alany fejlődési regényeként olvasható epizódokkal találkozunk. Például az Ágh Istvánnak ajánlott vers (A megérkező) az elveszettség élményéhez gyerekkori jelenetet („amikor a bolt előtt, édesanyja keze helyett, / egy ismeretlen nőét fogta meg”) társít, mely egyfajta kódja a versben rögzített baráti viszonynak. Ismét máskor, a Lévai Ádám grafikusnak címzett A chiméra című vers (mintegy előlegezéseként Villányi László  nemrég megjelent Kimméria című metaforikus, mitikus, utópisztikus prózájának) a személyiségben rejtező folytatólagos életek titkára utal. Így: „ „Néha úgy sejtette, mérhetetlen messzeségből vándorolt, / elhozva magában egy másvalakit, akinek élete véget / ért a kezdeteknél, pontosabban benne folytatódott.”  Élmény és filozofikus töprengés folyamatos tükörjátékában a szubjektum önmaga mélyebb megértéshez jut el.
   Többek közt azért, mert minden megismert élet (másik élet, sors, személyiség), vagyis a versek címzettjei egyben az önmegismerés alkalmait kínálják. Kosztolányi Dezső, Zbigniew Herbert, Turgenyev, Joszif Brodszkij, Vladimir Nabokov, Li Taj-pó, Virginia Woolf, Dsida Jenő, Krúdy Gyula, Csehov, Rilke, Proust, Kavafisz, Fernando Pessoa, Flaubert,  Camus (és folytatható a névsor) nemcsak puszta nevek ebben a könyvben, hanem a Villányi-féle szöveguniverzum, magánkönyvtár kikerülhetetlen alkotói. Viszonyítási pontok. Életműveik egy téren-időn kívüli misztikus geometriában  egymásra mutatnak. A versek ezt a kapcsolatot fedik fel. Flaubertről szólva például a részletek fontossága kerül előtérbe. A francia író által követett recept: addig kell nézni egy fát, amíg minden más fától különbözik  jellemzi valamiképp A kamasz című


3

verset is, amely a kamasz fiú és a lányok (nők) kapcsolatát exponálja: „Időről időre beleszeretett valamelyik lányba, / pontosabban valamely szépséges részletbe, / hónapokig hurcolta magában , azzal a tudattal,  / hogy számára  bejárhatatlan az érintések labirintusa... „A részlet valójában önreflexió, az önmagát értelmező tudat munkája. Egy élethelyzet belső megértésének ábrája. A történések lezajlása utánifelfedező munkában a személyiség megvilágosodása hangsúlyos, amely túl a forró vagy éppen hideglelős érzelmeken a megértéssel jut el a lényeghez. A létezés, az idő, a szenvedély, a vágy csak a tudat elemező munkája által nyeri el súlyát és jelentőségét. Az itt és most pillanata csak a heveny átélésre alkalmas. Viszont a múltból (és a félmúltból) felidézett élmény már körvonalakkal is jellemezhető valóság.
   A gazdagon illusztrált kötet a folytonosság jegyében épül fel. A magyar és világirodalom klasszikusai nem különülnek el a költő számára fontos, ma is élő mesterektől, pályatársaktól és barátoktól. Könnyed lebegés, a tér és idő, az évszakok, a személyes névmások magánbirodalmai egymás felé nyitott entitások. Kalász Mártontól Gergely Ágnesig, Jász Attilától (aki a folyók városában lakó Villányí Lászlóhoz hasonlóan érti a vizek beszédét, mert Tatán lakik) Tóth Krisztináig ( s persze folytatható a névsor Karátson Endrével, Tandori Dezsővel és másokkal) határozott képet ad a költő irodalmi vonzalmainak egy újabb területéről. Ezúttal sem véletlen, hogy a versek egy-egy jól meghatározható személyes motívumot is tartalmaznak. A hazatérő című vers (Jász Attilának) például a kisvárosokhoz való hűség fogalmát mélyíti el, különös tekintettel a megunhatatlan vizekre, folyókra és tavakra.  Így indul: „Évtizedek alatt sem unta meg otthonos terét, / a sétákat a víz csöndjéhez, a madarak röptéhez, / csak amikor megölték a folyót, akkor nem ült / biciklire...” A helyszínek különleges lélektani tulajdonságaik miatt alkalmasak arra, hogy előhívjanak régi érzéseket, emlékeket, álmokat a tudatból. Ez a lélektani alkímia jellemezi a Tandori Dezsőnek ajánlott A szemközti fa megállapításait, melynek időélménye, vonatkozási  rendszere a személyiségbe élt univerzum titkait feszegeti. Azt a körülményt, hogy az élet nemcsak hiány, hanem a hiányok folyamatos  kiegészítése. A világ teljesebbé tétele, ami természetesen aktivitást feltételez: „... ezúttal nem tévesztette el a peront, évekig bolyongott / de most saját életébe érkezik, kiegészülnek időről időre / félbehagyott mondatai , a létezés titokzatos boldogságának / igazsága segíthetett, olvasta bölcs fivérének üzenetét, / ülve az ablaknál, ahol a reggeli fényben olykor rátámadt / a költészet....”
   

4

    A megállapítás az egész kötet világlátására jellemző álláspontot fogalmaz meg. Nevezetesen azt, hogy emberi kapcsolataink visszahatnak ránk. A hatás és ellenhatás nemcsak fizikai törvény, hanem legalább ennyire lélektani. Ez a körülmény azt jelenti, hogy törekednünk kell a jó találkozásokra. Ezek pedig – a könyv verseit alapul véve – arról ismerszenek meg, hogy ilyenkor nem egyszerűen egy másik emberrel találkozunk, hanem önmagunkkal is, önmagunk rejtett énjével.


Kortárs, 2015/5