Fekete J. József kritikája

Szerelmes Kimméria, avagy a szerelem művészete
Villányi László: Kimméria. Lévai Ádám grafikáival. Kelet Kiadó, Budapest, 2014

    Poétikus, autopoétikus, erotikus, transzcendens. Ezek a jelzők jutottak eszembe Villányi László legutóbbi, Kimméria című kötetének olvasása során. Poétikus, vagyis teremtő, hiszen egy, az olvasó előtt eddig ismeretlen világot teremt meg, annak teljes mitológiájával egyetemben. Autopoétikus, mert ezen a teremtett világon belül önmagát is fölépíti, Kimméria lakójává, kimmérré kreálja. Erotikus, mert a megjelenített világ legfelsőbb vezérelve a szerelem, célja a szerelem beteljesülése, a NŐ kultikus imádata a legfelsőbb imperatívusz. Transzcendens, lévén, hogy ebbe a szöveg által létrehozott lehetséges valóságba csupán saját megismerési korlátait átlépve juthat be az olvasó, miként azt tette a szerző is, és erre a megismerési határok átlépésére van szükségünk, amikor találkozunk Kimméria lakóival, alkotásaikkal, az őket körülvevő flórával és faunával, spirituális közegükkel, szembesülünk történelmükkel, mítoszaikkal, hagyományaikkal, szokásrendjükkel…

    Voltaképpen ennél többet nem is lehet mondani a könyvről, inkább hagyni kellene, hogy a mű beszéljen önmagáról, ugyanis minden sora fontos az értelmezés szempontjából, ezért bármilyen összefoglaló, átmesélő szándék, legyen az bármennyire jóhiszemű, eleve rombolja a szövegépítményt és elbizonytalanítja a megismerést és megértést. Ugyanakkor az a dolgom, hogy beszéljek (írjak) a könyvről, ezért a most következő folytatás alternatív: aki kedvet érez hozzá, elolvassa, aki meg nem, az nyomban igyekezzen beszerezni Villányi László könyvét.

    A Kimméria nem verseskötet. Ezen a szerző tizennégy verskötete nyomán magam is meglepődtem. Viszont nem szakít a versekkel, nem egyet beemel a prózaszövegek közé, ugyanakkor prózája is költői, és ugyanúgy tematikus koncepciójú, mint egyetlen ciklusként értelmezhető versfolyamai. Ez a próza akkor is poétikus, amikor tudományos tényállást tolmácsol (értsd: teremt). Akár regényként is olvasható könyv, én lírai esszéként értelmezem, de megkockáztatnám a kultúrtörténeti esszé műfaji besorolást is.

    A könyv kezdetén négy különböző írásmódban (chimérérák, chimaerák, khimairák, kimmérák) találkozunk az ókori görög mitológia tűzokádó hibrid lény nevével, ám hamarosan rájövünk, nem ilyen egyszerű a képlet, az oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú mitológiai teremtmény mellett hasonló névvel jelzett nép is él való világunkban. A kimmérák népe a szittyák elől menekülve átkelt a Kárpátokon, és a mocsarak által védett, melegvíz-forrásokban gazdag vidéken, a tatai Öreg-tónál telepedtek le, egy másik irányba indult csoportjuk pedig a Távol-Keleten kötött ki, de mindkét csoport együtt élt mitológiai névrokonaikkal. A tatai Öreg-tó topográfiai megjelölés azért lényeges, mert az elbeszélő a tóparton sétálva pillantotta meg a vízben élő nőtestű Lényt, amely „száz és száz lány gyönyörűséges arcvonását, mozdulatait” jelenítette meg, és az ifjak közül aki látta, annak örökös vágyakozás települt a szívére. Valóságra fordítva a történetet: Villányi László Tatán látta Lévai Ádám kimérákat ábrázoló tíz grafikáját, ami nyomán másfél évtizeden át megszállottan kutatván építette föl kimmér világát. Elbeszélője maga is kimmér, és az Öreg-tónál találta meg ősei földjét: „… biológiailag a kimmérák csupán abban különböznek a többi homo sapiens sapienstől, hogy egyik szemük színe más volt, mint a másik, esetleg más színű tincs volt a hajukban, s többnyire lényegesen különbözött arcuk egyik fele a másiktól. A kimmérák tehát nem tévesztendők össze a chimérákkal, bár kétségtelen tény, hogy különös szimbiózisban éltek, s a kimmérák mindennapjaiban fontos szerep jutott a chiméráknak.” (11.) „A chimérákról való tudásunk meglehetősen hiányos. Gyanítom, a chimérák valójában rendhagyó megtestesülései a kimmérek tudatalattijának.” (85.)

    Az elbeszélő ismeri a kimmérák hitvilágát és tudományos világképét egyaránt, egybegyűjti a kimmériai babonákat, történelmükről, néprajzukról, kultúrtörténetük állomásairól olykor közvetlenül, költői áttétel nélkül beszél, ám a NŐ dicsérete mindig poétikus, Villányi világpercepciójában a női mivolt szakrális jelenség, ezért is értekezik elmélyülten a kimmérek csiklókultuszáról. A színtiszta erotika áthatja a másfél évtized alatt született könyv egészét, ami szoros párhuzamot mutat a szerző költői művével, így a Vivaldi titkos naplójából című, Négy évszak gyönyöre alcímű fejezet lehengerlő érzékisége vegytiszta költészet, máshol a testiség emelkedett hőfokon, mégis tárgyilagosan jelenik meg.

    A kötet két részre oszlik, az első tartalmazza a rövid fejezetekre osztott főszöveget, a rá következő pedig a fejezetekhez fűzött jegyzeteket. A Jegyzetekben sorakozó fejezetek semmivel se maradnak el a főszöveg esztétikumától. Műfajánál fogva tényszerű, már amennyire egy költőileg teremtett virtuális világ leképzésében ez követelménynek számíthat, ahol kívánatos, ott költői, de közvetlen kapcsolatban áll a főszöveggel. Olyan költői remeklések olvashatók a jegyzetek között, mint a Paracelsus Kimmériában lírai vallomása (125.), vagy a Vivaldi titkos naplójából (156.) jegyzete, ami voltaképpen Villányi László Vivaldi naplójából (1997) kötetének az alkotói én megtöbbszöröződéséről szóló utószava, amelyben számos, olykor szinte bizarr variációban mondja el a verseskönyv keletkezéstörténetét, egyben rámutat a szerző módszerességére, ami tematikus versesköteteiben és jelen könyvében is megmutatkozik, illetve bizonyítja, hogy költészetének és prózakönyvének fókusza a Nőre és a Szerelemre vetül.

    A szerző döbbenetes tudásanyagot mozgat könyvében, kezdve a növények szaporodásától az állatok nemi életén keresztül kínai és japán, a Távol-Keletre vetődött kimmérek bölcseletéig, irodalmáig, képi ábrázolásaik leírásáig. Ennek ellenére a Kimméria végtelenül személyes, intim, alanyi könyv – ezért mestermunka, a fikció, az élmény és az ismeretek finom ötvözete, Villányi László költői világának súlyos lenyomata, ami Lévai Ádám grafikáinak felhasználásával önnön inspirációját is magában hordozza.

FEKETE J. József
Magyar Szó, 2015. május 21.