Kemsei István Kritikája

VILLÁNYI LÁSZLÓ: KIMMÉRIA

Kelet Kiadó, 2014

Kevés, olyan vaskövetkezetességgel felépített életmű-katedrális található a magyar költészetben, mint Villányi Lászlóé, amelynek karzatán Vivaldi vezényli a szőkeségükben kibomló tincsű, félig széttárt combjaik közé csellót szorító lányok zenekarát, szájában az alma ízével: „a felrobbant csilla­gok”, a teljes Világegyetem üzenetével. Kívül a katedrálison a „szabadkai villamos” – a kocsibelsőkben a nevezetes porcelánfogantyúkkal (még jó, hogy asszonyformája nincs azoknak a fogantyúknak) – kerekei csikor­dulnak az álombéli kanyarban. „Ismer valaki” – zárja le a gondolatot a költő –, talán: Isten.
    Mióta a modern, materializmusra alapozott filozófia megcáfolni látszott az általuk kissé habókos gondolkodásúnak véleményezett Berkeley püspök szubjektív ítéletét a gyümölcs ízére vonatkozóan, tudhatjuk, hogy az alma vagy bármely teremtett dolog ízének a teremtménnyel való bármiféle azonosítása, vagy a gyümölcs ízből történő rekonstruálásának lehetséges folyamata csakis a költészet, a metafora tartományába utalható, éppen úgy, mint egy hangszerére hajló leány nyaka ívének azonosulása a vágyott nővel, vagy pláne, magával a „földi”, mindennapi szerelemmel. Vagyis: a költő élete és műalkotása a legtökéletesebb képi megjelenése annak a valaminek, amit jobb szó híján világképnek nevezünk, s amiben mindennapjait leélni kényszerül.
    Az ú.n. „szubjektív idealizmus” világérzése csakis a költészetben érvényesülhet igazán? Mert mit is summáz Berkeley: „A világban semmi más nem létezik, csak Isten, a szellemek és az eszmék.” E kitételek szerint, és a líra legnagyobb dicsőségére: talán valóban a költészet megszentelt terrénumán lépdelünk tovább, ha így gondolkozunk. A világnézeti gyökerek, a szakralitásba ágyazottság legalább is közösek. Vajon, a Villányi-Vivaldi katedrális karzatán csellózó lányok nem vágyra gerjesztő szellemek-e a tudat gyertyafényes félhomályában, s erotikus fellobbanásra késztető nyaka-pihéjük nem maga a megtestesült nő-eszme? Kevesen hisznek ma úgy a költészet egész sorsra gyakorolt hatalmában s ezeknek az eszméknek feltámasztási lehetőségében, egész emberre ható varázserejében, ha úgy tetszik: szentségében, mint Villányi.
    Az alkotó folyamat állapotában élő költő olyan világban kalandozik kedves városában, amelyben minden és mindenki csak az ő kizárólagos igényei kielégítőjeként lehet jelen. „Teremtett”, de ha úgy tetszik: termőre gerjesztett évtizedek szívós munkájával benépesített, „lehetséges” világ ez, kötetről kötetre, Az alma ízétől még további kilenc köteten át, a Kimmériáig bezárólag, mint bármely szabadon szárnyalni képes, béklyóitól megszabadult költői képzeleté.
    Lapos közhely ugyanakkor, hogy minden ember külön világ, s ezáltal minden ember más-más valóságban éli életét. S nagyon is meglehet, ezek a külön, egzisztenciális valóságok sohasem találkoznak. De vajon, envilágában bolyongó, abszolút szubjektumként hogyan máskülönben is képezhetnénk le közvetlen környezetünket, ha nem ekképpen: „elgondoltam, hogy elgondol”? Vagyis szellemi – és számtalan esetben csakis akképpen – Kékszakállúként arra kényszeríthetem ezt a velem bármikor egybe kapcsolható abszolút különt, hogy mintegy saját akarata megnyilvánulásaként lépjen be világomba, annak a bizonyos, asszonygyűjtő teremnek hetedik ajtaján, hogy együtt legyen mindazokkal, akikkel életet élhettem volna vagy élhetnék. Ahogyan a Kimméria elején egy, Proustnak tulajdonított idézet állítja: „S ha elsuhan előttünk egy kívánatos arc, melyet még nem ismerünk, újabb életek nyílnak meg, amit élni szeretnénk. A lányok eltűnnek a sarkon, és abban reménykedünk, hogy viszontlátjuk őket, ábrándozunk, hogy sokkal többféle életet élhetünk, mintsem hittük volna…” Egyben ez teljes világ-befogás és alapvetően férfi-gesztus. Avagy: minden nőben el tudom helyezni sorsomat, sorsom lehet minden nő, s a nőnek sorsa a bensőmben hatalmasra növesztett Én: minden szerelem. Mi más ez, mint a „Kékszakállúság” mellett a kíméletlenül önpusztító Don Juan-i önleleplezés, amelyben a Villányi-életmű ismeretében mondhatón van valami a fantáziavilágát egyetemessé emelő, gyermeki világteremtő képzelőerő metaforákkal telt valóságépítéséből is. Hiszen ettől a különös kevercstől érezhető a Villányi-világ annyira közelinek s ugyanakkor kibogozhatatlanul ellentmondásosnak.
    Minden jelenség azonos a teljes megéltség lehetőségével, így az a lány is, aki tökéletes formáját hátulról mutatva felszáll a buszra, vagy lehajolva kioldja oszlophoz kikötött kerékpárja láncát, de ha mindezt elgondolom, egyszeriben minden másnak és másképpen mutatkozik. Vagyis: bármely percében az élet mégiscsak valamiféle, előre el nem gondolható álom. Jól definiálták ezt a megmosolygott múltszázad-elejiek. Nagyon is éber, álmoskönyvekből ki nem bogozható álom. Minden, amivel találkozhatni, ugyanakkor maga az élet is, amit akár egyszerre, de kicsit megalkudva a sorssal: legalább egymás után élni szeretnénk.
    Különös, a magyar költészetben még nem járt út Villányi Lászlóé. Nem ábrándkép-kergetés, mint Vajda Jánosé vagy Juhász Gyuláé, nem fellobbanás-reménytelenség, mint József Attiláé, nem is héja-nász, mint Adyé, és nem is pokolbéli ön- s másik-marcangolás, mint Szabó Lőrincé. Az övé a minden nőben, minden személyesben és nem személyesben kiteljesedés képességének álma. Vagyis az élet: költészet, s a szerelem teszi költészetté az életet. A szerelem lényege pedig a maga teljességében átélt erotika. Az erotika pedig az élet teljessége. A férfilélekben rejlő mindenkori Don Juan-iság, könyörtelenebb változatában: Kékszakállúság.
    Don Juan persze gyöngéd, a kritikus pillanatokban odaadó és megható. Éppen a szerelmi állapotban megnyilvánuló többarcúsága miatt szeretik alakját annyira a nők. Hogy kizárólag önmagáért olyan, amilyen. Mondhatni: minden nő álma, ahogyan ellenállhatatlanul vonzó a minden nőt rabul ejtő, örökös kudarcba fulladó Kékszakállú is, ez a két, örök érvényű férfi-toposz, de mindkettő egyben saját, lehetséges világában ravaszul gyámoltalan ártatlanságot mímelő lélek is, aki mindössze arra vár, hogy elgondolják. És mindkettejüknek álma a nő, a női test mindenek fölötti, szinte vallásos varázslata. Ha jól sejtem, ez a „hármas én chimérájának”, a Villányi-költészet különös hatásmechanizmusának egyik titka.
    Ez a férfi-önzés, fáradhatatlan és legfőképpen: önmagát, teljes személyiségét kitárón bevallott világ-kergetés – kertelés nélkül kimondhatóan – nagy, és nagyon, a csontig sebezhetőségig őszinte művet vajúdott – a költő vallomása szerint tizenhat éven keresztül – világra, a  Kimmériát. Ezt a látszatra és tördelésére nézvést prózai alkotást, valójában és az egyes darabok-fejezetek szerkezeti felépítésében, szövegritmusában meggyőzően tagolt verspróza-kötetet (Határ Győző nem véletlenül nevezte a versprózát gyöngy-prózának). Nem más a Kimméria, mint ennek a világ- és szerelemkergetésnek teljes etnográfiai és kultúrtipológiai leirata, ha úgy tetszik: költői apokrif, mégis, a költészet segítségével univerzálissá nagyított, a kínos precizitásig alapos története egy, ebben a formában soha nem létezett tájnak és kultúrának, ami mégis él és létezik, leginkább akkor, ha az elgondolás fel képes váltani a könyörtelen rációt.
    Az apokrif: maga a műalkotás kettős csavarja, a stilisztika nyelvére ügyetlenül lefordítva: a lehetséges világból kifordított, a lehetségesen túli, a szakrális másodlagos világától látszatra messze távolodó, a jelentés harmadik mélyrétegében tartózkodó lehetséges világ, amelynek hitelességét éppen következetesen végigvitt, tökéletesen abszurd hitelessége- hiteltelensége adja. Avagy: ha valóban létezőnek tekinthetünk egy – olyan, amilyen – lehetséges világot, miért ne létezhetne annak önkényesen elcsúsztatott tükörképe is? Kimméria ebben a vetületben: igenis, valóságos helyként értelmezhető (a régi görögök kimmerioszoknak nevezték mindazokat a népeket, akik a tőlük északra elterülő, többnyire ismeretlen tájakon éltek). Csak a ténnyel törődjünk: mindenki lehet a kimmér népből eredeztethető, aki igazi kimmérként éli életét, lett légyen eredetileg bármelyik nemzetnek szülötte.
    Többnyire költők vonulnak itt vendégnek, Kimméria-látónak, turistának, Kimméria valós tartományát meglehetős ingatagul igazolandó idézeteikkel: Vergilius, Janus Pannonius, Shakespeare, Lao-ce, Keats, Lamartine, Pessoa – persze, ide való prózaírók is, mint Kleist, Stendhal,  Borges, Hemingway és mások, történelmi alakok, gondolkodók, kínaiak, japánok, a 16-18. századi boszorkányperek elítélt boszorkányai stb. – leginkább a „Jegyzetek” címszó alá rendezett párversekben. De mindenki meglátogatja és megcsodálja Kimmériát, aki számít. Egy teljes könyvtár, egy lenyűgöző olvasat-özön, az egyetemes lehetségesben megalkotott, teljes irodalmi világ.
    Egy rendszeresen és profi módon célzattal olvasó férfiú lét- és olvasmányélményei elevenülnek meg, olvadnak egybe, állnak össze szexussá, a lányvilág minden feltérképezhető tulajdonságát magán viselő és kisugárzó Lénnyé, ezer alakban kísértő, ám láthatatlannak maradó, de mindannyiunk valaha volt lelkifurdalásaiban ott lakozó chimérákká és helyükké: Kimmériává. Ne feledjük: Villányi a legalaposabban olvasó költőink egyike, ami nem kis szó manapság.
    Azonban, aki nem képes belépni ennek a költeménynek világába, amiben benne van a Villányi-költészet minden eddig volt eredménye és elejtett félsorokban elrejtett motívuma, sohasem láthatja meg ezt a Kimmériát, nem ismerheti meg kimméreinek mindennapjait – s legfőképpen vágyódási, nemi, szexuális –, szokásait. Nem láthatja meg Szent Ivánkor a Tóból kibukkanó Lényt s vele a rejtekező, a rossz szellemet, a valójában játékos kedvű, a „Kimmér foci”-ba belezavaró chimérákat sem.
    Kimméria – bár tele van nővel és nő-séggel – valójában hamisíthatatlan, örökösen a lányokra leső, a költői pornográfia határait is merészen átlépő (Vivaldi titkos naplójából) férfiföld, állandóan szeretkezésre és annak képzeteire aktivizálódó (Hules Béla nem éppen hízelgő kifejezésével élve: bonobó) világ, mint az afrikai meséké, amelyek rendre így végződnek: „És megcselekedték, amit meg kellett tenniük.”
    A Kimméria korántsem véletlenül készült tizenhat évig. A végletekig lecsiszolt, makulátlanul tisztán csengő mondatok, a tökéletesre felépített mű-szerkezet, a szövegek szövetéből minduntalan előbukkanó szerteágazó, felette alapos műveltség és műveltség-eszmény minduntalan előbukkanó nyomai, az elmélyült műgond korántsem percek vagy hónapok szülötte. Súlyos alkotói évek állnak emögött. Ez alatt pedig, a mélységben, a folyamatos önellenőrzés alatt tartott, korántsem vidámra komponált sors, és mindezek ellenére: célját és feladatát tudón következetesen kitartó rög-eszme. Ami a műben foglaltatik, nem kacagtatásra kifundált ötlethalmaz, hanem maga a vérből és velőből kivéreztetett, költészetté transzformált tragikum.
    Kimméria: egyértelműen Villányi László egyszerre gyermeki- Kékszakállú- Don Juani világának költői kivetülése. A legbensőbb Pokol és Mennyország.  Amiről nem mondhatunk mást, csak azt, hogy hatvanadik életévén túl járó költő elérkezettnek látta az időt arra, hogy leleplezze, mintegy rituális áldozatul mutassa fel önmagát és költői személyiségét. Összetettségét és egyedülvalóságát. Ennek értelmében Kimméria nem csak költői játék. Nem csupán egy nagyszerű, ízig-vérig modern költészet kiteljesedése. Kimmériát – mindenkori, személyes Kimmériáinkat is – komolyan kell vennünk.



Kortárs, 2015/11