Tarján Tamás Kritikája

ALKIMMÉA

Villányi László: Kimméria

 

A fantázia szüleménye, képzelt világ a címbeli miniország, sőt mikrokontinens? Embere válogatja: kinek valóság, kinek délibáb, kinek játék. Nem csupán megveszekedett földtörténészek, szakma-megszállott geográfusok, az isten háta mögé is bekukkantó turisták számára lehet valóság (valóság a négyzeten vagy valóság a gyökjel alatt), s nem pusztán a mítoszi örvényeknek engedők, a kultúra évszázadaitól elkábítottak, a szerelembe gyógyíthatatlanul szerelmesek ismerhetik fel benne saját álmukat (vagy az ellenkezőjét).

E sorok játékkedvelő írója például a magyar mellett katakurd identitással is rendelkezvén, az első oldaltól kezdve otthonosan érezte magát a különös birodalmacskában (melynek felfedezéséért az elbeszélő kalauzolásával csak a tatai Öreg-tóig kell utazni, inkább a képzemények, mint idő és tér szárnyain), hiszen a jelenleg tizennégy főt számláló katakurd néppel rokon populáció körében találta magát. Némi irigykedéssel: mert a mi közösségünk még nem jutott a kifinomultságnak oly fokára, mint a kimmérek, akik két eltérő színű szemmel nézik a mindenséget. Viszont katakurd szümpózion-rendezvényeink az interneten is ellenőrizhető szervezettségét, eredményességét egyelőre mindössze közelíti a bőséges értelemmel megáldott, ám az érzékekre sokkal fogékonyabb kimmér etnikum diszciplináris struktúrájának alkalmankénti esetlegessége. (A feltételezhető, sajnos eddig még feltáratlan kimmér–katakurd rokonság, az ötöd- vagy nyolcadfokú testvérség közös előzménye – noha más és más irányból érkeztünk a kétséges temporalitású jelenbe – például a capillár ősmondák karinthikumaiban és egyéb utópikumokban lenne tetten érhető.)

Két különböző színű szemmel néz az egyébként a fekete–fehér koloritot kamatoztató könyv, a Kimméria is. Olvashatjuk elölről végéig, hátulról előre, netán összevissza (ezen olvasásmódok mindegyike javallható és gyümölcsöző), nem derül ki, mi volt előbb: a kim- vagy a -méria. A győri lírikus Villányi László költői lelkű epikai alanyának regénnyé füzéresedő elbeszélés-zanzái? A könyvgerinc szerint is (társ)szerző tatai Lévai Ádám grafikái? Villányi kezdett írni Lévai műalkotás-kész vázlatainak ihletében? A képzőművészt kapta el az együttgondolkodó vizuális lendület a gyarapodó szövegek olvastán? Nem is egy lendület, de három, mert az egységes tónusúnak nevezhető (bár itt-ott poézisba, illetve régebbi Villányi-opusok újra- és kiegészítő közlésébe váltó) kimmériádákhoz a kötet felénél stílust cserélő, a fantasztikus realizmus szellősebb vonalrajzait felváltó tömöttebb, sötétlő – fenyegető és anatomikusabb – ábrák (nem is egyfélék) szintén kapcsolódnak. A kettős én chimérája fejezet címe az illusztrációk mozgékony mélytengerét, hullámzó rébuszosságát is jel(lem)zi. Lévai mappájából majdnem minden oldalpárra jut. Szem-sudoku: bizonyos – lapszélig határolatlan – mezőket a saját tekintetünknek kell „beírnia”.

Vajon csupán ketten alkották a szokatlan képzpróz-t? A könyv szellemével összecsengő módon még mindig titokban tartva a mű témáját (de előre bocsátva: a görög mitológiától Adyig s tovább fel-felbukkanó kiméra, chimaera, chiméra, Khimaira, összes tengeri macska-, fenéklakó porcos hal-, mesterséges kreatúrává egybeoltott embriócsoport-, oroszlánfejű-kecsketestű-kígyófarkú-tűzokádó szörny vonatkozásával – csupán annyira hasonlít a könyvbeli nép tagjaira, mint a kiméra szó a Kimméria szóra), arra kell gyanakodnunk: többen alkották. Virtuálisan legalábbis. Konzultatíve. Elkimmérülve.

A könyv eddigi sajtóvisszhangja nyomatékkal említi, hogy a kimmérizmus, a kimmér históriában történő elmerülés és rekonstrukciós írói-rajzolói törekvés: fertőző kór. Ha az olvasó elkapná, ne búslakodjon. Forduljon André K.-hoz, aki ugyan – említésével ellentétben – nem 19., hanem 20–21. századi külhoni magyar író; forduljon a fülszöveget író Sári László tibetológushoz (a Kimmériát a Kelet Kiadó bocsátotta közre); forduljon a kiváló férfiú Jász Csende indianistához, ki egy helyütt ugyancsak említtetik. Forduljon „László deákhoz”, kiben a könyv narrátorát és szerzőjét mintha egyszerre üdvözölhetnénk, oly tipikus deáki minőségében (hiszen jó kimmér mindétig tanul), ám Deák László költő nevére, távoztából való visszaidézésére is fordíthatjuk a titulust. Villányi szövege óriási valódi és (copyright Parti Nagy Lajos) valódisítvány művelődéstörténeti kaleidoszkópjával, bizonyítóan bizonytalanító mozaikjával maga is egyfolytában forog, pörög, szemfényveszt az olvasó előtt.

Miféle irodalmi-képzőművészeti jelenség tehát a Kimméria? Kavargóan színes, olvasmányos, fejtörésre és mélázásra indító kisepikai ciklus, megannyi grafikától kísérve, a kimmér mitoszociológia egy nyelvét e két, egymásba kölcsönösen beavatott nyelvezettel: szöveggel és képpel tolmácsolva. Szikrázó erotikájú, szabad vallomású, kissé azonban a testiség legéteribb örömeit részletezve is szorongó szerelemfilozófiai útmutatása és gyónása egy közelebbről, egyértelműen meg nem nevezett, mégis plasztikus, önmagát hitelesítő (s mind konkrétabb életrajziságban megjelenülő), csöndes iróniával mindig felvértezett történetmondónak. Középpont-örvényét a varázslatos Lény szítja, a tatai Öreg-tóban lakozó, babonázó nőnemű látomás-valóság. Körötte és általa keletkezik az a Kimméria, amely része is, nem is Magyarhonnak; az ország, mely része is, nem is saját kontinensének; a földrész, melyet talán már nem a Föld ringat és renget, hanem az emberi tudásból és nemtudásból, vágyból és csalódásból párolt magánuniverzum, azt pedig az időtlen időktől örökig közös világmindenség.

Szerelemfilozófia helyett állhatna szerelemvallás, szerelemcentrikusság. A szerelem és szexualitás, hódolás és élvezet, szeretet és ráció éltette utópia igenek és nemek sokaságából liánosodik. Égboltszéles literátus horizont pillant jóváhagyóan vagy intően az előadásra. Épp csak említőleg: a Janus Kimmériusnak hívott Janus Pannonius, Kleist és Kafka (nevükben – utóbbi áldozat-alakjainak nevében is…? – a K. mintha kimmér titkos jel lenne –, Borges etc.). Irodalmi aranycsinálás, írói alkémia zajlik Villányi vegykonyhájában, nemhiába Alkémisták Kimmériában az egyik epizód. A kiterebélyesedő kimmér-elgondolásban az írások egymás potenciális anagrammái. Motívum-átvetések, variatív témakidolgozások, hátulsó pár előre fuss játékú átrendeződések. Parányi zökkentésekkel, hogy azért el ne kapassuk magunkat, a nőtisztelő férfivágytól és a férfidédelgető asszonyi adakozástól harmonikus, a testiség oltárán nemesen áldozó Kimmériában tud(hat)ják, amit József Attila tudott: a konszonancia nem egyéb, mint megértett disszonancia.

Villányi örömest cserkészik kedvenc terepein: a fikcionalitást leplezve bővíti a dús Mátyás- és a szegényesebb Lajos- és Zsigmond-mondakört (A kimmér reneszánsz stb.). Királyok mellett művészek társaságában érzi jól magát mesélője (Stendhal Kimmériában; A bűn és bűnhődés chimérája stb.). Lenyűgözi a feltáruló hiedelemvilág (Beavatási szertartások; Kimmériai babonák, jóslatok, gyógymódok; Szent Iván-napi szokások stb.), de nem idegenek tőle a kimmérek hétköznapjai sem (A kimmér foci stb.). Akiket a tartalomjegyzékből A kimmérák csiklókultusza cím ragad meg, azokat a még összetettebb kimmériai ismeretek megszerzése céljából A kimmér Ninon és a műfaji specifikumot képező Vivaldi titkos naplójából lapjaihoz, a test-csoda himnuszaihoz irányíthatjuk.

Problematikus, hogy a könyv terjedelmének mintegy harmadát a caputok jegyzetei képezik – mivel a caputok lényegében önmaguk jegyzetei. Így a tényleges Jegyzetekben a (patakokból egybeömlő) szövegtóba olyan csermelyek futnak, melyeknek forrása és bugyogása már nem lep meg (ebbe a részbe Lévai Ádám finom érzékkel grafika-kavicsokat vetett). Viszont a szerény epikai ego a számos utalás, célzás közepette elhallgat olyan, nem mellékes filológiai tényeket, amelyek segíthetnének a könyv talányos műfaját meghatározni. Tudomást szerzünk ugyan chicagói, torontói felolvasásairól, de arról nem, hogy az irodalmi estek híre és egyes szövegek nyersfordítása eljutott a nagy amerikai zeneszerző-matuzsálemhez, Alan K. Hovhanesshez (jegyezzük meg: eredeti neve Alan Vaness Chkimerkian!). A komponista ráérzett e próza mély muzikalitására, és a rá jellemző találékony egyszerűséggel a rövidtörténeteket kimmeknek keresztelte el, melyek egyikét-másikát megzenésíteni szándékozott, az általa „tizedik múzsának” becézett, az esztéták számára máig rejtélyes Alkimméa tiszteletére. Kimm: akár műfaj-elnevezés is válhat belőle rövidprózánk palettáján.

A Kimmériában értés és félreér(te)tés, mosoly és merengés írja felül egymást, folyton váltogatott pozíciókban. Olyképp, mint a Kámaszútrában a lingam és a jóni. A kimmérek krónikása is szívesen pillant messze Keletre, hogy mindjárt vissza is térjen az Öreg-tó irányába: „Csikló és punci szavunk bizonyosan kimmér eredetű”, írja kettős, magyar és kimmér hon- és nyelvidentitással. Visszatérjen? Hiszen el sem távolodott. Amióta eszét-lelkét-testét tudja, a kimmérius nép meg a tó felé tartott, s most könyvével segít, hogy egy lépéssel mi is közelebb kerüljünk a Lényhez.

 

Tarján Tamás

 

Villányi László: Kimméria

Lévai Ádám grafikáival

Kelet Kiadó, 2014

 

Bárka, 2015/3