http://www.kikotoonline.hu

„valaki majd magában engem mondogat”

Villányi László: valaki majd - ismeretlen költőnők versei - könyvkritika

2011-01-03 14:48:11 Márjánovics Diána
Villányi Lászlónak, a kortárs irodalmi szcéna egyik sajátosan bensőséges poézist művelő lírikusának valaki majd címet viselő verseskötete a költő egyik korábbi, 2006-ban megjelent munkájának (volna a szerelem) továbbgondolásaként is olvasható, hiszen mindkét kötet a szerelemet, a „másikhoz” való viszonyt tematizálja. A valaki majd azonban nem közvetlenül a szerző személyes élményét artikuláló verseket foglalja magában: Villányi hatvankilenc különböző nemzetiségű szerző bőrébe bújva mutatja meg, hogy milyen is a szerelmes ember; pontosabban milyen a férfival valamilyen módon érintkező (vágyakozó, csalódott vagy éppen elutasító) nő.
Villányi László utóbb megjelent, leginkább antológia-formát mutató kötetében különböző nemzetek ellenkező nemű képviselőinek szemszögéből láttatja ezt az egyetemes emberi élményt; s ezzel a szerzői koncepcióval kötetét óhatatlanul beírja hazánk egyik irodalmi hagyományába (Psyché, Tizenhét hattyúk, A test angyala). A spanyol, izlandi vagy éppen burmai költőnők hangjain megszólaló kötet azonban Weöres, Esterházy és Parti Nagy - eleve különböző poétikai funkciókkal bíró – műveivel ellentétben nem az európai kultúrkörből merít. A költő bevallása szerint a valaki majd megalkotásának gondolata az ókori Kína költői által írt női szerepversek kapcsán merült fel.

A kötet formai virtuozitása mellett (mely nem puszta stílusgyakorlat, hiszen a valaki majd minden ízében „villányi”) tartalmi mélységekkel is rendelkezik: a versek mindegyike az antológiában helyet kapó költőnők egyediségét villantja fel (a „szerzők” ebben rokonságot mutatnak Lónyai Erzsébettel vagy Csokonai Lilivel), az anonimitás mögül végtelenül intim, szubjektív benső világok, sorsok tűnnek elő. Az alkalmi jellegű darabok mellett („Hótól fehérek a fügefa ágai, / de tavaszi nyelvén szól a pinty, / ki megérti, ha jön majd férfi, / neki fügét én nem mutatok.”) olyan alkotások is szerepelnek a kötetben, amelyek narratív szerkezettel, epikai ívvel rendelkeznek („Mint az ifjú házasok, lelkendeztek a fénykép / láttán (úgy dőltem férjem vállára), pedig évek / óta külön szobában álmodunk már, mi rögzült / ott, mozdulatom kit csapott be akkor, véglegesen.”).

A verseket nem az kapcsolja egymáshoz, hogy szerelmes nők hangjait halljuk (költőnőink számos esetben kiábrándultak, elutasítóak: „Nem vagyok kíváncsi álmaidra, / hogyan közelít feléd egy arc, / s ér el valaki másnak a szája, / velem te ne, véletlenül se álmodj.”), hanem az, hogy a szerzők mindig egy másik szubjektummal állnak relációban. A fiktív írói hang és a nemek feszültsége révén (férfi szerzőnk női szemmel reflektál a férfiakra) állandó oszcilláció tapasztalható: ha a verseket az eltérő karakterű költőnők szerzősége felől olvassuk, hatvankilenc különböző hang végtelenül színes spektruma tárul elénk, s ezt a változatosságot fogja össze, írja felül a kötet szerzőjének személye. Villányi olyan koncepciót talált tehát a megszólalásra, amely a tárgy árnyalatait a maga összetettségében képes kifejezni. A tartalmi gazdagsághoz formai uniformitás társul: a darabok mindegyike négysoros prózavers, egyetlen mondat. Villányi plasztikusan kezeli a sorokat: majd minden strófaáthajlást, közbeékelést tartalmaz.

A képzőművészeti alkotás módjára, ornamensként íródó textus összecseng a Kurcsis Lászó által tervezett borítón látható Bornemisza Eszter alkotta textilképpel. Ez a szerkesztési és központozási metódus, illetve az elliptikus fogalmazásmód eredményezi azt, hogy bizonyos darabok többszöri újraolvasással más-más értelmezéseket nyernek („Meztelenül rajzolt, mikor édesanyja előbb / ért haza, de úgy tett, mint aki semmit sem, / napokig minden áldott este forró vízbe / ültem, mire (jóval idején túl) megjött végre”). A valaki majd kitűnően példázza az igényes, ízléses kiadói munka fontosságát: a művek úgy helyezkednek el a finom papíron, hogy a kicsiny kompozíciók mindegyike tökéletesen érvényesülhessen. A tetszetős kötet pedig időről időre arra készteti tulajdonosát, hogy alkalomadtán kézbe kerüljön.