Ki sem mozdulni


Villányi László: Kimméria. Lévai Ádám grafikáival. Kelet Kiadó, Budapest, 2014. 192 oldal, 2850 Ft

Tizennégy önálló verseskötet után, ha nem számítjuk 1985-ben megjelent, még a pálya kezdeti szakaszában írt meseregényét, a tavalyi év legvégén napvilágot látott Villányi László első prózakönyve. Ez a kijelentés azonban mégsem olyan fordulatot sejtet, mint amilyeneket az elmúlt húsz-huszonöt évben a kortárs költőkre vonatkozó hasonló mondatok nemegyszer feltártak. Villányi Lászlót – akinek első verseskötete 1978-ban, huszonöt éves korában jelent meg, és közelebb járt már a negyvenhez, mikor saját költői hangjára rátalált 1990-ben közreadott harmadik verseskötetében (igen árulkodó gesztusa, hogy 2000-es válogatott kötetébe, az Egy másik életbe egyetlen darabot sem vett fel első két verseskönyvéből), aki viszont az 1997-es Vivaldi naplójától kezdve feltűnő módon koncentrálja, építi egyetlen nagy téma vagy valamilyen jellegadó forma köré mindenkori versesköteteit – a Kimméria nem fogja prózaíróvá avatni. Ennek az első olvasásra talán szigorú, de legalábbis végletes megállapításnak a miértjére szeretnék választ adni alább.
    Kétségtelen tény, hogy a Kimméria margótól margóig tartó sorokat foglal magában, és vitathatatlan az is, hogy a szöveget igen erőteljes fikcionalitás működteti. Nyilvánvaló, hogy az egész könyv egyértelműen a képzelő elme legfelső fokú teremtménye. Kitaláltságának súlypontja azonban máshová esik, mint az elbeszélő prózáé, noha a Kimméria egymás mellé helyezett elemei jócskán tartalmaznak narratív, akár referenciális elemeket is.
De kezdjük tényleg az elején. Az egyáltalán nem a kivitelezés költségességében lubickoló, mégis igen szép kiállítású, elegáns puha kötéses könyvecske arra vállalkozik, hogy bemutassa nekünk Kimmériát, megismertessen minket lakóinak, a kimméreknek a történelmével, eredetükkel, mítoszukkal, a világról alkotott elképzeléseikkel. Hogy egy kifinomult szójátékkal éljek (hiszen Borges a Képzelt lények könyvében azt állítja, hogy az emberek a Kimérát elunták, egy idő után már nem elképzelték, hanem valami másra vetítették ki, s a szótárak a „kiméra” szót ma egyértelműen a ’téveszme’, a ’csalóka elképzelés’ jelentéssel azonosítják), tévúton jár, aki azonnal az ókori mitológia lexikonait vagy kompendumait lapozza fel. Villányi könyvének „főhősei” nem azonosak, legfeljebb távoli rokonságban állnak az antikvitás oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú (vagy az oroszlán, a kecske és a kígyó fejét egyszerre hordozó) teremtményeivel, a Homérosz, Ovidius, Vergilius vagy mások soraiban megjelenő chimérákkal. A Kimmériában tárgyalt kimmérek a Krím-félszigetről származnak, egy részüket a népvándorlás Kelet felé, Tibetbe terelte, másik, nagyobb csoportjuk pedig még a magyar honfoglalás előtt Európába sodródott, és végül a könyvet író, győri illetőségű költő, és még inkább a Kimmériát grafikáival jegyző társszerző, a Tatán élő Lévai Ádám közelében, a tatai tóvilág partjain telepedett le.
A huszadik század elejére kihalt kimmérek legjelentőségteljesebb mai artikulációja az Öreg-tó vizében még mindig ott lakozó Lény, aki rendszerint gyönyörűséges fiatal lány képében mutatkozik az emberek előtt, de a Tata környéki kimmérek, Villányi esszészövege a bizonyíték rá, markánsan termékenyítették meg Európa és a nyugati világ kultúrtörténetét. A Kimméria végső soron ennek a kötődésnek a módszeres felmondása, idézetekkel, részletekkel, szövegszerű megvilágításokkal. A könyv fejezetről fejezetre végighalad egyfelől a kimmérek egész mitológiáján, történetükön, származásukon, megjelenésükön, szokásaikon, gondolkodásmódjukon, másfelől tudós módon a kimmérák ihlette nagyszámú szépirodalmi és filozófiai reflexión. Ahogy az az ilyen munkákhoz illik, jegyzetek is társulnak a főszöveghez, közel azonos terjedelemben, ezek azonban nem magyarázó-eligazító funkciójúak, és nem is a filológiai apparátus képét öltik, hanem a főszöveg gondolatainak újbóli kifejtései, újabb idézetekkel, további szövegértelmezésekkel.
És még ez sem elég. Ahogy haladunk előre a szövegben, kiderül, hogy az európai szellem nagyjainak kapcsolódása a kimmérek kultúrájához gyakran egyáltalán nem csupán spirituális módon történt, az Öreg-tó partján az európai szellem sok nagysága megfordult, Marcus Aureliustól, Giambattista Vicótól Antonio Vivaldin, Johann Wolfgang Goethén, Stendhalon, a gyermek Rimbaud-n keresztül Lev Tolsztojig, Sigmund Freudig rengetegen, és rájuk személyesen hatott a Kimméria-beliek mentalitása, hiedelemvilága vagy az élet praktikus dolgaira is vonatkozó világlátása. Az Itáliából hazafelé tartó, Tatán megpihenő Goethe vendéglátója például egy Jász nevű férfiú volt, aki az írónál minduntalan Szicília felől érdeklődött. Hemingway olyan mély hatást gyakorolt az őt rövid időre befogadó Lévai családra, hogy a Lévai-férfileszármazottak azóta is használják a nagy vadász ajándékba hagyott puskáját, és kivétel nélkül szakállt növesztenek az amerikai író tiszteletére, aki az egyik kiméra-típussal, a „harang chimérával” megismerkedve azonnal nekifogott Akiért a harang szól című regénye megírásának. De a kimmér tudást olyanok is terjesztették, akik innen szakadtak el. Az 1848-as szabadságharc fiatalon dél-amerikai emigrációba kényszerült kimmér katonája, bizonyos Bombitz hadnagy Borges apjának legjobb barátja lett, s gyakran mesélt barátja kisfiának Kimmériáról. Hasonló történt egy Wehner nevű utazóval, aki Poe-val keveredett barátságba, és részletesen ismertette az íróval a kimmér mitológia alapjait. Talán ennyi példa is elég, hogy tisztában legyünk a Kimméria könnyed, mosolyt, néha nevetést keltő, felhőtlen játékával, amelynek nagyszabású szimbóluma a könyv zárómondata: „A szerző köszönetet mond azoknak a kutatóknak és műfordítóknak, akiknek felhasználta és idézte munkáit”, és amit magától értetődően nem követ tételes felsorolás.
De hát ha nem szabályos elbeszélés, nem epizódokból összeálló regény, nem is hagyományos értelemben vett esszé vagy értekezés a Kimméria, akkor végtére is micsoda? Azt hiszem, kozmikussá növelt önreflexív, önvallomásos, már-már ars poeticus allegóriának kell tekintenünk. A kimmérák mitológiájának tárgyalásában számtalan olyan téma tűnik fel, amely a költő Villányinak is kedves, nagy, köteteket generáló tematikája: például a női szépség, a szexualitás, az erotika, a társ keresése (volna a szerelem, 2006; Ámulat, 2011), és a szöveget ugyanaz az intellektualizáltság generálja (legfeljebb kifordított, ironikus formában), amely költészetének is mindenkor elválaszthatatlan vonása. Mi több, a könyvben a győri folyóiratot, a különleges tematikus blokkjaival jeleskedő Műhelyt szerkesztő Villányi erudíciója és érdeklődése is visszaköszön. Generálisabban a már említett válogatott kötetének az igen beszédes Egy másik élet címet választó költő próteuszi alkata testesül meg itt, azé, aki 69 külhoni ismeretlen költőnő álarca mögé bújva írta meg négysoros verseiből álló kötetét (valaki majd, 2008). Konkrétabban és szövegszerűbben pedig a Vivaldi naplója (1997) szerzője – a Kimmériában a közismert Vivaldi-hegedűverseny, a Négy évszak tételeire írt gyönyörű érzéki főszövegbeli szabad vers a jegyzetek között a Vivaldi titkos naplója című prózaszöveget kapja magyarázatul, ez pedig nem más, mint az 1997-es verseskötet Villányi-kötetben most először megjelenő műhelynaplója.
    A feltételezésemet, hogy a Kimméria önkép, burkoltan egyes szám első személyű hosszmetszet a költői pályáról, alátámasztja az a filológiai apróság, amely a kötet szövegéből csak egy áttételes utalásból nyerhető ki („az alábbi tíz chiméráról viszont teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy a Tó partján születtek, s élnek ma is”, 85.), de ami pontosan elhangzik abban a dokumentumfilmben, melyet Hartyándi Jenő a kötet győri és a budapesti bemutatóján forgatott. A könyv megírására Lévai Ádám tíz chiméra-grafikája adta az inspirációt (ez a tíz kiméra-ábrázolás látható a főszöveg utolsó tíz egysége kíséretében). Ez valamikor 1998-ban történt, a könyv írása kihagyásokkal, felfüggesztésekkel azóta folyt, míg végül tizenhat év után elkészült. Ha ehhez hozzávesszük a Vivaldi titkos naplójából egyik váratlan magyarázat-variánsát, mely abban a felsorolásban bukkan elő, ahol a költő bizonygatja, Chicagótól Bécsig a nagyvilág hány pontján talált rá az inspiráló szövegre („Az igazság az, hogy ki sem mozdultam Győrből”, 158.), könnyű belátni: néha egy jól berendezett könyvtárszoba, a fantázia és az irónia végtelensége is elegendő, hogy egy kitűnő író tökéletes univerzumot teremtsen.


Élet és Irodalom, 2015. március 27.