Részlet Gordos Anna szakdolgozatából

A posztmodern líra életművek sokaságát vonultatja fel ezen elképzelés lehetségessége mellett, de az organikus teljesség költői rekonstruálásának egyéni koncepciói eltérőek.
Villányi László Vivaldi naplójából c. versciklusában olyan szereplőt állít költészete középpontjába, aki – hivatásánál fogva – közvetítőként van jelen Isten és a földi világ között.
Valódi médiumként van itt bemutatva Vivaldi, akinek egész művészete a földi és az égi szférák rajta keresztül történő eggyé olvadása közben, spontán módon, alkotójuk öntudatlan állapotában születik meg: „(Amikor olyan zene íratja magát, amilyet sohasem akartam)”. Naplójegyzetei is mintha maguktól íródnának, mintha hipnózisban lenne és valaki vezetné a tollát. A Vivaldi-élethelyzet jellemzője az az Isten – zene – szerelmi vágyak által kirajzolt háromszög, melynek egyik eleme sincs meg a másik kettő nélkül, bonyolult mozgásuk azonban csak Vivaldi fizikai valóján  - mint médiumon – keresztül válhat egylényegűvé: „(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs. Akkor Istennek sem vagyok kedves.)” , „(Ha befelé figyelek zenéd szól, s hallom Istent.)”. A személyiségen belüli köztiség, állandó változásban levés, a statikus énkép helyett a kontextuális önértelmezés lehetősége van bemutatva Vivaldi alakjában. Médiumként egy csak rá jellemző, csak az ő személyén át valóssá váló végtelen világban él, de kérdés, hogy mennyire sajátja az a világ, melyet ugyan ő organizál, annak létezése teljes tudatában azonban –  éppen médium volta miatt – sohasem lehet. Leginkább az álomhoz hasonlítható ez az állapot: az övé, ő éli át, alakulását azonban nem befolyásolhatja. A viszonyok ebben az álombeli háromszöghelyzetben folytonosan változnak, végül azt sem lehet tudni, kinek az álmáról van szó, ki beszél, ki azonos kivel – az identitás biztos támpontjai eltűnnek az álom homályában: „(Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?)”, ezért a dolgok megnevezhetetlenek, kifejezésükre csak olyan költői nyelv alkalmas, amely rugalmasan tudja kezelni a megbomlott fogalmi és szintaktikai viszonyokat, illetve olyan szintaxist teremtsen, amelyben a dolgok magasabb szintű, organikus azonossága nyilvánul meg: „(Papi mivoltom arra szolgálna, hogy ne kerüljek túl közel a lányokhoz?) / A pernyétől fekete gyerekkori kertről álmodott. A lepusztult tájban három virág nőtt, fáknál magasabbra. Egy nő közeledett. Felismerte benne önmagát, bár nem is hasonlított arcuk. / Játékával mindent elárul. Végül is ezért írtam új darabot. Az ő belső hangjaiból. / Mezítelen mellére borította a partitúrát. Nézem száját, a becézgetést, az odaadó mozdulatokat. Csakhogy így kisebb örömöm? / (Talán mert úgy szeretem őket, mintha magam is lány volnék.)” Az ember Istenhez való viszonya az egymásban-magunkat-felismerés1 izgalmas játékában finom erotikussággal telítődik.
A szubjektum külvilág jelenségeiben, történéseiben való oldódása nemcsak az énvesztés nyomasztó érzésével jár, hanem a mindennel való azonosság boldog felismerésével is, amely felfogható a posztmodern profán panteizmusának.2 Villányi a földi-égi-emberi kontextusában helyezi el az alkotást, bemutatva annak transzcendentális eredetét3 Maga a műalkotás (a vers, a költészet) válik az ember és transzcendens közötti kapcsolat metaforájává. Régi „közhelye” az irodalomnak az „égi súgarakból szőtt” dal (Kölcsey: Géniusz száll…), ami most új értelemmel telítődik: a költészet olyan mértékben istenül, amilyen mértékben asszimilálódni tud a mindennapok kavargó forgatagába, és nem különíti el magát a szokványostól. Vagyis: minden, ami szakrális, ugyanannyira profán is.4 Leginkább Orbán Ottóval kapcsolatban igaz, hogy „számára az életnek változatlanul szakrális fontosságú, magasabb rendű célja és értelme: a költészet”, azért mert az „vers és valóság kentauralakzata”, mert a vers mint önmaga témája és mint életforma „önismereti feladvány” a számára, a versben lét nem más, mint egy „öntörvényű szellemi galaxisélet”. Orbán Ottó tehát az a költő, aki „gyakorolja azt a liturgiát, amelynek maga az irodalom a misebora”.5 Tehát a költészet értelméről szóló verselés, illetve minden olyan művészi megoldás, amely az irodalom, a vers életképességét valamilyen új, bármennyire meglepő formában bemutatja, transzcendentális vonatkozású aktusnak fogható fel.