Egy családtörténet radikális jelenidejűsítése

Csehy Zoltán

Villányi László új kötetének fülszövege a művet az oral history költői ekvivalenseként olvastatja, ám ez a megfogalmazás minden tetszetőssége és bizonyos fokú pontossága ellenére is félrevezető. A könyv egyik fontos komponense ugyanis a szelekció és a redukció, melynek során a spontán, nem hivatalos emléktengerből felmerülnek a költői szigetek, előbukkannak azok a részek, melyek azon túl, hogy dokumentálnak egy bizonyos (történelmi, családtörténeti) jelenlétet, elsősorban határozott esztétikai jelenlétet képviselnek. A szerző számára központi kérdés, hogy mikor jut el egy-egy családi történelembe tartozó foszlány, anekdota vagy legenda a megszövegesülés fázisába, hogy mikor talál írójára a sztori, hogy mikor válik „hiteles” fikcióvá a „hiteles” valóság. Ezeket a pillanatokat fel kell ismerni a nagy és széttartó elbeszélés szövetében, mely egy szuszra sosem mesélhető el, és ebből kifolyólag minden mesélés alkalmával veszt is önazonosságából. A versileg stabil nyelvi forma megtalálása legalább akkora kihívás, mint e forma felnyitása a potenciális jelentések szabad áramlása számára.
 A kötet mintha egy speciálisan válogatott fotóalbum lenne: a megörökített pillanatok autentikussága megkérdőjelezhetetlen őszinteséget sugall, ha tetszik az időben szabadon mozgó autobiográf én szemlélődő, kommentáló jelenlétet, ám éppen az ábrázolás szimultán jellege töri meg a szubjektív dokumentum minden kétséget kizáró hitelességét. Vagyis: létezik egy a maga elfogultságaival, érzelmi beállítódásával, előítéleteivel megterhelt elbeszélő, aki tisztában van önnön prekoncepcióinak hiányosságaival is. De térjünk vissza a kötet legfontosabb esztétikai hozadékára: az időkezelés rendkívüliségére. A családi emlékezet ideje egy szimultán elemeket összefogó hangon szólal meg, melyet a versben megképződő költői  én a vallomásosság retorikájának rendel alá: „tizennégy éves dédanyám / és tizenöt éves dédnagyapám / libalegeltetés közben szerelmetesen / addig-addig incselkednek egymással a Dráva-partján / míg megfogan apai nagyanyám Stopper Otília”.
A tudósítás ideje és a tudósító létideje nincs összhangban: önmagából tekint visszafelé, önnön testi jelenlétének őseredőit keresve jut el egy képhez, melynek hiteles rekonstrukciójára részint önnön léte, részint a nosztalgikus családi emlékezet mindenkori narratív mechanizmusai szolgálnak bizonyítékul. A múlt és a jelen egybejátszása a nyilvánvaló jelenlét bizonyítékául szolgáló test genealogikus ősképeivel, illetve a történeti létezés örökös jelenidejűsítése elsősorban a szakrális költészetből ismert technika, és kivált a barokk irodalom kedvelte. Krisztológiai tárgyú költemények sokaságát lehetne megidézni, amikor a költő egyszerre láttatja a megváltót gyermekként és megfeszített férfiként, majd a mennyország királyaként, amikor az emberi idő az örökkévalóság mindenkori jelenlétének bizonyítékával tüntet. Egy példa Hajnal Mátyástól: „Oh, boldog szívnek cellája, / Kit a mennyország királya / Seper maga kezével. / Édes gyermek, bátran seperd...”.  A léttapasztalás eleve a maga jelenébe integrálja a valamiképp értelmezett múltat és az illuzórikus jövőt is. Villányi az időt csak a jelenlét egységében megélhető tapasztalásként fogja fel. Számára nem létezik önmagáért való, eszmék allegorikus küzdelmeiként elgondolható történelem, csakis a történelemnek nevezett hatalmi agresszióhoz viszonyított konkrét, emberi létezés egy közösségen belül.
A leggyakrabban meg sem nevezett történelmi sorsfordulók hatásai beláthatatlanok, mégis Villányit nem maga a történelem érdekli, hanem az a hatáskomplexum, mely biológiai létébe a történelemből átszivárgott. A korokat noha olykor szimultán módon is megidézi, gyakran finom eszközökkel különíti el, ez lehet egy-egy jelző is akár („testvéri Szovjetunió”) vagy kardinális fontosságú helynév, esetleg történelmi figura (Rákosi elvtárs). Az időérzékeltetés és az elbeszélő viszonya mintha a legtöbbször egy fényképalbum utólagos lapozásának narrációját tükrözné: „négy éves vagyok / két szőke unokanővérem közé fektetnek”, de a látszat itt is csalóka, a nosztalgikus pozíció után inkább egy kamaszos érzület jelenik meg: „szépségüktől körülvéve merülök álomba / majd’ elolvadva a gyönyörűségtől”, noha kétségtelenül jelzi azt is, hogy minden érzés vagy érzület a priori benne van létezésünk bármely fázisában.
A kötet egyik típusverse a portrévers, fényképalbum-műfaj ez is („Lajos nagybátyám rövid nadrágos kisfiú / vigyázban áll a fényképen”), mondhatnánk, de Villányi portréverseinek jellegzetessége nem pusztán a megidézés gesztusában rejlik, hanem a családi mitológia kiszabta időben szabadon mozgó én-hez való viszony folyamatos deklarálásában is.
A családi mitológia azonban nem pusztán a stabil létezők köré szőtt bázisretorikailag alapvetően kimunkált figurák rendszerbe szervezése, vagyis oral history, hanem potencialitások sokasága is („ha nagyapámnak megtetszik az ápolónő”), mely az elrugaszkodások szabadsága révén a fotóalbumon túlra, a még szabadabb regényes fikció terepeire repíti a fantáziát. Ez az elrugaszkodás az irracionalitás irányába azonban nem sorson kívüli jelenség: a sors alakításában bizarr módon a történelmi agressziókon kívül a cigányasszony jóslatai is szerepet játszanak. Ez a két világ, vagyis a historikus térben létezés világa és a történelmen kívüli foghatatlan valóságvízió olykor közös nevezőre jut, hiszen a történelem önmaga is inkább közveszélyes víziók sorozataként jelenik meg, s éppen ez veszélyezteti vagy szűkíti be a normális, hétköznapi létezés perspektíváit. A boldogulás kérdése részint a kiszámíthatatlan transzcendencia működésmechanizmusainak, részint a konkrét csapásoknak tulajdonítható. Mintha a történelmet nem formálnánk, hanem csak elszenvednénk, mintha kiismerhetetlensége nem foglalata, hanem ellenfele lenne a családi létezés nosztalgiájának.
Villányi László nyelvéről szintén érdemes beszélni: Villányi költői nyelve rendkívül tiszta, objektív és mentes mindenfajta klasszikus poétikai gesztustól, metaforátlansága szinte tüntetően erőteljes. A központozás hiánya a szöveg szabad indázását teszi lehetővé, illetve a beszéd spontaneitását is kiemeli, s olykor még a közlés egyes elemeit is mozgó pozícióba hozza a szabad szintaxis révén. Ez a spontaneitás meghatározó karakterjegye a kötetnek, és a spontaneitás asszociativitása vezérli a narrációt, ez vezet el az anekdotákhoz, vagy épp kiemeli az anekdota mélyén gyakorta megbúvó tragédiát: „most felkelek mondja édesanyám / s nem mondhatom béna a lába / gondosan odakészítem papucsát.”
A hagyományos szimbólumok paradox helyzetbe kerülnek, miképpen az egyéni sorsfordulatok is paradox módon sorjáznak elő: „Walkertshofenben a padláson édesanyám felfedezi / a szállásadó néni koporsóját / attól fogva abban tárolja a krumplit”. Kétségtelen az is, hogy az olvasó Villányi sugalmazásainak köszönhetően minduntalan kényszert érez arra, hogy az egyes fragmentumokat, verseket regénnyé olvassa össze, hogy adott inerciarendszer koordinátái között kirajzolja a viszonyokat és észlelje, mi volt az a nagy egész, az az eredendő őselbeszélés, melynek rekonstrukciója látszatra a mű tárgyát képezi. Ez az izgalmas játék, mármint a verskötet fragmentumainak potenciális elregényesítése Villányi László poétikájának egyik csapdája: az olvasó kénytelen szembesülni a feladat megoldhatatlanságával, a hiányzó láncszemek sokkoló hiányával. Mert a hiány, az elhallgatás, az elmondhatatlanság szintén részét képezi a projektnek, s ezzel a költő maximálisan számol: mert melyik családi mitológia nem tartalmaz homályos pontokat, szégyenfoltokat és kimondhatatlan vagy sötét titkokat?
A verskötet szerelmi szálai (a szerelem sokféle alakváltozatának árnyalt megjelenítése Villányi egyik költői specialitása) sokszor bonyolódnak össze, illetve válnak központi jelentőségűvé, lévén, hogy épp a szerelem, a vágy a záloga a családi mitológia átörökíthetőségének: „a tréfa kedvéért / hogy próbára tegyék apámat / vagy egyszerűen csak az esküvőt akarták megakadályozni / keresztmama és Ica néni levelet írnak apámnak / hogy édesanyának van valakije”. Az utód visszahelyezkedése a központi tudatba, mely egy-egy család retorikai beágyazottságáért felelős, csak úgy képes szövegeket kreálni, hogy felszámolja önnön biológiai meghatározottságát, és létén átengedi e tudat mechanizmusait. A családi tudat azonban hódító természetű: a világ belakására tör, ha kell mitikus összefüggéseket teremt, beemel és szelektál, nosztalgikussá tesz, és a feledés mechanizmusai mentén is aktív. Ezt a mozgáskomplexumot mindenki megörökli, de nem mindenki képes elmondani, láttatni és általános érvényű költészetté nemesíteni. Villányinak ez sikerült.
(Villányi László: Mondja édesanyám, Budapest, Orpheusz, 2009.)

Alföld, 2011/4