A krónika sérthetetlen hitele

Tönköl József

Villányi László új könyve: mondja édesanyám
Mit tagadjuk, ha eddigi legfontosabb könyvének tartja a József Attila-díjas szerző legújabb verskötetét (mondja édesanyám), akkor (a könyv elolvasása után) igazat adunk neki. Már az ötödik oldalon a világ kellős közepében vagyunk: " és hogy állsz a szerelemmel / kérdezi halálos ágyán édesanyám / várakozom felelem / mintha valami megnyugtatót mondanék". Izgalmas szellemi vállalkozás, magas hozadékú az Orpheusz Kiadónál megjelent munka, elegáns külsővel és belsővel, a létezés tényeivel, borítóján Szentgyörgyi József festményével.
Elindul egymás felé egy emberpár, fiúk is születik, aki évtizedekkel később versek szövetébe illeszti ismereteit, emlékeit, elmondja a család krónikáját, mintha még mindig ott lenne mellette az édesanyja. A megrajzolt képekben nyilvánvaló a krónika sérthetetlen hitele. Hogy mennyire fontos a történések lejegyzése, mozdulatok, szavak, roppant tapasztalatok megőrzése, akárcsak fényképeké és egyéb dokumentumoké, erről sokszor hallhatunk, olvashatunk. Ezek az események hétköznapiak, reálisak. Villányi László kivételes erővel hagy nyomot az életesemények felidézésével, megörökítésével. Nemcsak az nyilvánvaló, hogy a család mennyire ott van az életében, hanem az is, hogyan válnak a részletek, az élet eseményei történetekké, történelemmé. Például: "'56-ban hívja Emma néni / ha édesanyám megfogja kezemet és nővéremét / s meg sem állunk az óceán túlpartjáig / lehet egy szerelmes férfi várja ott / felülök a Buenos Aires-i villamosra / s lenne magyarázat arra miért szeretem az argentin kéket".  Bizonyosságnak tetszik, hogy Villányi a legfontosabb kötetét tette az asztalunkra. Arcok sokasága merül föl, változatos helyzetekbe kerül az olvasó, éli egy másik család életét, megismer rokonokat, érzékletes képek formájában válik nyilvánvalóvá előtte, hogy a felidézés, a közös múlt elmondása arra szolgál, hogy a belső és a külsővilágban tájékozódást találjunk. Az egyszerűség és az összetettség szövedékében rendet. Erkölcsi rendet is. Örömöt. "mikor Győrből megérkezik az újabb levél / a cigányasszony jóslata jár édesanyám fejében / egy férfi messzire viszi / fiút szül és öröme telik benne". A fiú azután kiír magából sok mindent, sorsát és reményét az teszi biztossá, hogy képes folytatni azt, amit a nagyapja, aki házat épített Pesten és Prágában, Olomoucban és Kassán, mint a szavakat az unokája, egymáshoz illesztette a téglákat, a köveket. A könyvet hitelesítik az ősök, akik - sokszor értetlenül állva a világban -megértik és elfogadják az életet, kirajzolják a kort. Újra és újra bebizonyosodik, hogy az élet értelme nem ott van, ahol a sikerek, a pozíciók, hanem ott, hogy elkezdjük visszakeresni az életünket, kiderítünk körülményeket, legfőképp azért, hogy tisztába jöjjünk saját magunkkal is, hogy megtaláljuk azokat a szálakat, amelyek minket erősen anyánkhoz, rokonokhoz, a helyhez kötnek.
A cím nélküli emlékek a tények tárgyilagos megidézésén túl nem alakulnak elmélkedéssé. A mondja édesanyám olyan, mint egy zenemű, a fő motívum végigvonul a részeken. Az édesanya: kérdez, levelet vár, rossz álma van, úszni tanul, mondja, retteg, sóhajt, büszkén mesél, dolgozni megy, fölfedez, verseket olvas, lassít, meg-megáll, énekel, hallja, szomorú, szül, nyaral, nehezen kap vízumot, megmakacsolja magát, meglátja testvéreit, ebéddel kínál, tűnődik hosszasan, reszkető kezét arcához emeli, a győri állomáson éjszakázik, kórházba kerül, Beregszász borából iszik, Ungvárra utazik, halott anyját öltözteti, gombát szed álmában, csak a sírásra emlékszik.
Villányi László mindent megtalál abból, amit örökségének tudhat, mindezekből gazdagodik, nem riad meg az őszinteségtől, nem ölt maszkot magára, rokonait se rejti álorca mögé. A múlt közös jelentésű családot teremt, emlékezetükben tényeket őrző embereket, közösséget, miközben az érzékelő és láttató költő erényei erőteljesen megmutatkoznak: nemes tisztaság és emelkedett egyszerűség.