CSIPETNYI VÁROS, VILLÁNYI SZERELEM

Villányi László:
volna a szerelem
Orpheusz Kiadó, 2006


Egymásba olvasztani múltat–jelent–jövőt, városokat, nőket – aztán hűségesen újraönteni valamennyit. Mindvégig ugyanazt írni, mindig kicsit másképp. Villányi László 2006-ban megjelent kötete, volna a szerelem címmel, töredékessége révén is az állandóság versélményét kínálja. Ahogy azt korábban már több kritikusa megállapította (legutóbb Szalai Zsolt, a Szépirodalmi Figyelő 2006/6-os számában), Villányi ama költők közé tartozik, akik egész munkásságuk során lényegében egyazon könyvet írják tovább és tovább; verskötetei következetesen egymásra épülnek, spirális szerveződésük mindegyre újabb értelmezéseket nyújt. Így nagyon is indokolt lenne, hogy friss művét a korábbiakkal összhangban tárgyaljam – 1978-as bemutatkozó kötete, a Délibábünnep, de legalábbis a munkássága szempontjából mérföldkő értékű, 1990-ben megjelent Alázat verseit tekintve kezdőpontnak. Például hivatkozhatnék arra, hogy az Alázat rezdülő mellű, huncut postáskisasszonyai, a győri mindennapok e csábos figurái helyébe 2006-ra egy ósdi biciklin tekerő férfi postás lépett, aki „egyre könnyedebb kézzel ejti be a leveleket a ládába”. Vagy kifejthetném, hogy Villányi vezérmotívumai: a titokzatos lány, a suhanó bicikli, a bódult, ökörnyálas napfény a 2000-ben kiadott válogatott verseskönyv, az Egy másik élet borítójának fekete-fehér fényképén is szerepelnek. (Ezzel kapcsolatban jegyezte meg az Orpheusz Kiadót igazgató Deák László, a legutóbbi három Villányi-opusz gondozója, nem kimondottan irodalomtörténészi tudományossággal, ám annál tömörebben és igazabban: „Az ember arról ír, amit az élet a kezébe ad.”) Ismétlem, e nagyívű szintézisre számos okom lenne, most mégis elégedjünk meg azzal, hogy összehasonlításként csupán a 2003-ban napvilágot látott kis gyűjteménye, az időközben versprózáira figyelmezünk.
Azzal kezdem, hogy a volna a szerelem számomra leginkább a töredékesség krónikája. Sietve leszögezem: a töredékesség ténye egyáltalán nem méltatlan sem a mindennapi élethez, sem az irodalomhoz. Nem hitelteleníti a költőt, hanem kimeríthetetlen kincsesbányát nyújt számára. Ez a könyv az általánosan vett emberi lét töredékességét is rögzíti, az ezredforduló fragmentumokra hullott társadalmát, azt, hogy „most minden egész eltörött, minden csak dirib-darab”. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy már maga a cím is a hiányról szól. Szent Pál apostol ezerszer idézett szeretet-himnuszának (1Kor 13,1–13) első része a következő fordulatra épül: „ha szeretet nincs bennem”. Egyenértékűnek tekintve a szeretet és a szerelem fogalmát (ahogy az európai nyelvek többsége nem is tesz különbséget a kettő között!), jogosan állíthatjuk szembe e páli fordulattal Villányi ábrándját: volna a szerelem. Vagyis Pál apostol a teljesség felől közelít, a jelenkori szerző viszont a hiányból. Bár e hiány – gyorsan tegyük hozzá – földi értelemben örök. A páli példálódzás még tanulságosabb, ha tovább idézzük a szeretet-himnuszt, a kilencedik versétől: „Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.”
A formai töredékességet illetően: a kötet egy ötvenedik életévét betöltött férfi és egy huszonéves nő szerelmének jeleneteit tárja elénk. Ötvenegy vers-epizód (a férfi életéveinek száma!), hat prózai betéttel gazdagítva. A művet ilyenformán egyaránt tekinthetjük kötetversnek – ahogy voltaképp az időközben verstöredékei is egyetlen, egész kötetnyi verset alkotnak –, illetve helyenként prózában kidolgozott regényvázlatnak. A végig rímtelen, metrum és kötött szótagszám nélküli (az olykor bokorban fellelhető szótagszám azonosságokat, például az Üsse kő tizennyolc szótagos sorainál, jobbára költői érzék szülte, ösztönös véletleneknek gyanítom) versek-verstöredékek egyöntetűen hatsorosak, központozásuk szerint egyetlen mondatot alkotnak, ám a harmadik sorok végén álló pontosvessző révén két szakaszra tagolódnak. Ez alól csak a záró darab, az ötsoros Adria jelent – nyilvánvalóan tudatos – kivételt, írásjel nélküli befejezése azonban nem a töredékesség, ellenkezőleg, a beteljesülés irányába mutat: „mely igen szép vagy és mely kedves, / oh szerelem, a gyönyörűségek”.
És még mindig a töredék-létről. Az ötvenedik életév bizony már túlesik az emberélet útjának felén, és a kötet első negyedében minduntalan számvetésbe botlunk. Ötven felé, írja a költő, „nagy mélység önmagának az ember”, és csak „zuhan óráról órára, napról napra, / hónapról hónapra, évről évre, neki- / nekiütődve önmagának, s vége nincs” (Ötven felé). Ám hová zuhan? Leltárba veszi, hogy a művészettörténet, az irodalom nagyjai közül ki hol tartott ötvenévesen (ki mindenki volt már halott), majd azzal ellenpontoz: „én meg zuhanok, végre zuhanok, zuhanok a szerelembe.” Az összkép mégsem ennyire – a szerző egyik eklatáns szavával – gyönyörűséges, és ez pontosan így van rendjén: „egy másik / vonatot értünk el az ellenkező irányba, / a mi óráinkból se tökéletes mindegyik” (Tokaj). A nyitó vers (Most életlen) szerint „most életlen vagyok, magamra alig ismerek.” Az ellenversnek szánt, önironikusan csipkelődő Szemérmetlen szerint „a Szakadék Szálló vendége minden nyomorult.” A helyszín című kis remeket hadd idézzem teljes egészében, annál is inkább, mert Villányi költészetének több vezérlő motívuma megtalálható benne: „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen; / álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok, / szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem, / mint egy majdani májusban, arcodra várva.” Igen, ez az arc belép a férfi életébe, és sodró lendülettel megadja a pontos válaszokat, egyszeriben átírva minden korábbi részletet: „hiszen hiába léteznek alapvető fogalmak, / történetünkkel újra kell teremtenünk őket” (Kulcsszavaink). Ugyanez másképpen, a Szavak című töredékben: „Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom / az eddig néma szavakat, vagy egyszerűen csak / más jelentése lesz hangodon a köznapi szónak; / az utca már sétánkról mesél, szádról az eső, a fű / ruhánktól hajladozik, áll a Napban a bicikli, / mert mondjuk, mondanunk kell közös szavainkat.”
Csakugyan spirálisan építkező, szerves egészet alkotó költészet ez. Remek időtöltés, irodalmi móka párhuzamosan olvasni a volna a szerelem, illetve az időközben oldalait, és sűrűn felfigyelni az egybecsengésre. Most csak néhány közös szálat pendítek meg: „hányadik éve araszolhat a hernyó a konyha kövén” (időközben, 16. old.) – „Szegény hernyónak fogalma se lehetett arról, / észrevétlenül hová is araszol” (volna a szerelem, Hernyó). „biciklimről mindig odapillantok a kertbe, hátha meglátom a lányt, akit gyerekkoromban” (időközben, 6. old.) – „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a folyónál” (volna a szerelem, A helyszín). „a folyó szagában, valahol ott létezem. Szeplős kisfiú” (időközben, 6. old.) – „s virulna az összes hajdani szeplőm” (volna a szerelem, Károlyi-kert).
A versanyag legvégén Villányi László felsorolja, hogy munkája során mely szerzőktől merített-idézett. Többek között Epiktétosz, Szent Ágoston, Rainer Maria Rilke, Ady Endre, Simone Weil, Szerb Antal, Albert Camus szerepel e névsorban. Bővelkedő, vonzó ősgaléria. Mutasd meg ihletőidet, s megmondom, ki vagy... A lista csattanójaként ott áll a Biblia – lám csak, nem alaptalanul hivatkoztam Szent Pál szeretet-himnuszára. Villányi biblikus utalásainak egyikét-másikát könnyen beazonosíthatjuk. Így a harmincadik oldal prózabetétjében olvasható kitétel: „ideje van az életnek és ideje van az életről való tanúskodásnak”, nyilvánvalóan a Prédikátor könyvének szép tanítására hajaz. Egy másik sor: „aki a fürt után kap, földre veri a szemeket” (Ötven év) pedig Jézus egyik ismert, Lukács evangéliumában megörökített mondatának parafrázisa: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” (Lk 17,33). Nem mellékesen, az időközben kötetet is átszövik a szentírási citátumok, idézőjelekkel kiemelve. Továbbá Szent Ágoston is mindkét kötetben színre lép, méghozzá az idő kapcsán. Az időközben nyitó, majd később búvópatakként fel-felbukkanó kijelentései: „minden időben van”, „kitelik időd”, „ő változtatja meg az időket és az időknek részeit”, mind-mind Szent Ágoston Vallomásainak tizenegyedik könyvéből származtathatók. Abból a könyvből, amelyben Ágoston húsz fejezeten keresztül próbálja megfejteni időbe ágyazottságunk titkát. Ez az időhöz rendeltség, időkutatás a volna a szerelem gondolatiságát is meghatározza (Éjről éjre, Kálvária, Rajz).
Az ősgaléria természetesen sokkal gazdagabb, mint ahogy azt a megadott lista mutatja. Példának okáért hiányzik belőle Pilinszky János neve. Pedig a Fantázia című töredék felütésének olvastán – „Mindent csak azért tanultam eddig, hogy téged / tudjalak” (Fantázia) – önkéntelenül Pilinszky korszakos remeke, az Apokrif felkiáltása jut eszünkbe: „Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért.”
Lezárásként még néhány szót Villányi megbecsült fogalmáról, a városról, mely a kezdetektől oly hangsúlyos a lírájában. A legfőbb város számára Győr, születésétől mindmáig. Ám számtalan más nevet is kaphat: olykor Szabadkának hívják, máskor Prágának, Velencének, Beregszásznak vagy akár Budapestnek. E soknevűség a volna a szerelem földrajzára is érvényes, kiegészítve persze egy másik állandó vers-színtérrel, a vonattal. Egyik korai verse (A polgár esti meditációja) szerint „Ha az embernek szerencséje van, megadatik egy város, ahol nem csupán ismerős.” Ám gondolkodtam e dolgon, s tovább is van, mondom még: ha a szellemi ember felfrissülésre vágyik, haladéktalanul kerít magának egy másik várost. Tamási Áron után szabadon: azért vagyunk a világon, hogy több helyen legyünk otthon benne. Villányi Lászlónak ez is, és a szerelem is megadatott.

Zsille Gábor