VILLÁNYI LÁSZLÓ ZELK-DÍJÁRA

Kántor Péter


                                   „Avagy csak azt mondd meg, hol lesz maradásod,
                                    Vagy mely felé vagyon te lakóvárosod,
                                    Megkereslek téged bizonnyal, meglátod,
                                    Avagy megtalállak, vagy érted meghalok.”

                                                        Gergei Albert: Árgirus széphistóriája

                                   „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel
                                     piros biciklimre, mintha várt volna valaki
                                     a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen;
                                     álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok,
                                     szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem,
                                     mint egy majdani májusban, arcodra várva.”

                                                         Villányi László: A helyszín 

Az erdélyi születésű Nadányi Zoltánt, a Nyugat első nemzedékének tagját nevezték kortársai, s még az utánuk jövők is, kissé irigykedve még maga Kormos István is, a szerelem költőjének. (Persze csak ha nem jutott eszükbe az „átkozott költő”, Somlyó Zoltán, aki nem kevesebb joggal viselhette e címet.).Ha nem is írásmódjuk hasonlósága okán, de költészetük vezérmotívuma alapján bizton mondhatjuk, hogy Nadányi Zoltán mai leghívebb örököse Villányi László. Ő csakugyan ízig-vérig a szerelem költője, mit sem törődve azzal, hogy manapság jellemzően inkább a nő-költők ’uralják’ e témát. Villányi ráadásul még halk szavú költő is, ami így együtt igazi anakronizmusnak számít – s mint ilyen, bátor cselekedet: sokkal bátrabb, mint futni valamilyen kordivat után. Villányi László szájszegletében és verseiben évtizedek óta konok következetességgel viseli és képviseli a maga tűnődő-ámuló, sosem erőszakos, sosem mesterkélt, utánozhatatlan félmosolyát, mely mára jól felismerhető tájékozódási ponttá vált a kortárs költészet tarka terepén. Szép ez a következetesség! S miközben a szerelemről ír – kell-e mondanom? –, egyúttal természetesen az élet számtalan halálosan fontos lényeges-lényegtelenjéről is egyben.

Jó ideje rendszeresen kis formátumú, 16x12cm-es, finom kiállítású, karcsú, elegáns könyveket hoz nekem a postás, s én már a formájukból rögtön tudom, hogy ezek Győrből jönnek, sehonnan máshonnan: Villányi Lászlótól. A finom papír, az olykor felbukkanó belső illusztrációk, és a rövid szövegek miatt ezek a kiadványok engem régi korok becses emlékkönyveire emlékeztetnek, bennük kalligrafikus betűkkel versidézetek, szentenciák, jókívánságok a barátoktól, barátnőktől, esetleg híres emberektől. Ilyen a köntös; bévül pedig egy könyveken edzett városlakó pásztori versei – dísztelen, minden sallangtól mentes, arányos és rövidségében feszes versprózában. Ez a dísztelen, arányos és feszes verspróza teszi Villányi bukolikáját egyértelműen maivá. A tartalom pedig hol Vivaldi képzelt (próza-töredékekből álló) naplója, hol ismeretlen (kameruni, norvég, kirgiz, kubai, brazil stb.) költőnők rímtelen négysorosai, hol egy szerelmes férfi feljegyzései: egy-egy múló pillanat kiragadása az időből. S e pillanatok különös becsét az adja meg, hogy – a feljegyző akaratából – mintha egy időben két nap sütne rájuk párhuzamosan: a múlt (a gyerekkor vagy a tegnap) napja, s a jelené. Ettől egyszerre nosztalgikussá és hétköznapiságuk ellenére is ünnepélyessé válnak. Apró, szinte lepkesúlyú cserépdarabkák, melyek, ha kézbe vesszük őket, mégis nyomot hagynak a tenyerünkben (Volna a szerelem). S előfordul – most, a legújabb kötetben – hogy egy egész élet a ’téma’: az édesanya életének átlapozása, benne a huszadik századdal – innen, a Duna-Tisza-Rába felől nézve. „mondja édesanyám” – ez a könyv címe, és ez is annyira jellemzően ’villányis’ cím (mint valamikor régen Az alma íze) – a mindenkori harsányság antinómiája, szöges ellentéte. De hát amit mond, azt sem harsányan mondja, alig poentírozva, szinte fel sem emelve a hangját. De mit mond az édesanya?

Valamikor régen, Az alma íze című kötetben ezt olvashattuk: „Nem tudok elég lassan úszni // élvezve az összes zöldet // egyenként a folyó cseppjeit.”
Az „összes zöldben” ezúttal, ha fel is bukkannak, mégsem az idill képei dominálnak. Íme pár részlet: „apám a fal tövében fekszik // angol gépek bombázzák a Vagongyárat // találat éri a légópincét is // a Duna felé menekülő embereket // géppuskával lövik az alászálló repülők”. „a téglagyár közelében laknak // egy este sárga csillagos embereket terelnek az úton // édesanyám beszalad kenyérért // nyújtaná valakinek // de rászegeződik a géppisztoly csöve”. „Beregszászban vannak vidám esték // nagyapám a katonaládára huppan // térdére ülteti nagyanyámat // nevet a két fiú s édesanyám // alig bírják abbahagyni az éneklést”.  „kórházba kerülése előtt néhány nappal // órákig hiába keresem édesanyámat // utóbb kiderül sógoromnál nézi a számítógépen // milyen a világűrből Beregszász”. „és hogy állsz a szerelemmel // kérdezi halálos ágyán édesanyám”. És egy zárócserép, valahonnan a kötet közepéből: „valószínűleg egyetlen sejtből származunk // amelyet egy villámcsapás termékenyített meg // miközben lehűlt a Föld // mesélem édesanyámnak // húszféle aminosav építi fel a fehérjéket // ez a húsz aminosav azonos az egész élővilágban // belőlük épülnek fel a mikroorganizmusok és a vírusok // a cserebogár a szürke gém és a rózsa // s belőlük mi is”.

Közben ellátogattunk a németországi Walkertshofen faluba, az üzemmel együtt kivagonírozott édesanyát (és édesapát) ott érte a háború vége; a csapi állomásról átnéztünk Beregszászra (odaát álltak az édesanya testvérei) – ha átmentünk volna (1955 előtt), lelőtt volna a testvéri Szovjetunió; futólag megfordultunk a Varasdi állomáson a hosszú bajuszú Meszarics nagyapa kedvéért, és eltűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha 56-ban Emma néni hívására kimegy a család Buenos Airesba. Nem ment ki, de maradt a vonzódás az argentin kékhez. Mindez persze nem a mi konkrét történetünk, előtörténetünk, hanem a Villányi Lászlóé. De most már, végigolvasva a könyvet, egy kicsit a miénk is: egy hiteles történet-mozaik, mely mégis az egészet idézi fel, egy lehetséges olvasata a Közös Történetnek, melynek innen-onnan ismerős részletei, s az ismeretlenek is, közelebb hoztak minket önmagunkhoz.

(Elhangzott 2009. december 10-én a Zelk-díj átadásakor.)

Élet és irodalom, 2009. december 11.