Csehy Zoltán kritikája

Csehy Zoltán

A villamos hangja májusban

Villányi László: mindenek előtt. Kalligram, Budapest, 2020. 88 oldal, 2990 Ft.

Villányi László költészetét a finom elegancia költészetének látom, a szelíd mozgások lírájának, amikor az önéletrajziság tökéletesnek látszó illúziója versről versre hiteti el magát, hogy aztán az olvasó a képébe kapja a kérlelhetetlen, öndefiníciónak (is) ható mondatot: „visszaeső életrajzszédelgő vagy”. Az „életrajzszédelgés” egyik oka a mindenek előtt verseiben alighanem a szerelemérzés dinamikájából fakad, a másik a nyelvi megragadhatóság szokásos bizonytalanságából, mely lépten-nyomon tematizálódik. Ehhez harmadik okként társíthatnánk azt a speciális természethez való viszonyt, mely feloldja a növényi, az állati és az emberi lét közti átjárhatatlanságot, ugyanis Villányi új kötetének egyik legjellegzetesebb vonása, hogy szövegeit olykor benövik a (természetesen gyönyörű) virágok, besurrogja a (magától értetődően csodálatos) madarak szinte katalógusszerű jelenléte.  Pl.: „Addig örülj, míg katáng, hölgymál, varádics, boglárka, / cickafark, seprence, fecskefű közé visz biciklid”. Természetesen ezek a növények nem pusztán a költői botanika szókincsét gyarapítják: időt, érzelmet, világlátást, a minden bosszantó körülmény ellenére megőrzött, szinte naiv létcsodálatot és szorongást is kifejeznek, a költői leltárkészítés ilyen apró gesztusa az idősödő elbeszélői én létösszegző gesztusait, a kísértő szentimantalizmust éppúgy játékba hozza, mint az örök megújhodás mítoszait. Új tavaszokat, áltavaszokat teremt és régieket modellál, s a régi-új évszakok koordinátarendszereiben minduntalan önmeghatározásra készteti a tettetett naivitásig kiürített ént is, mely a  „szerelem özvegyeként” kerekezik át a létezés új útvonalán a metafizikus biciklin.

Villányi életrajzokat próbálgat, ahogy minden szerelmes, miközben nem találja az autentikusat, a kényelmeset, a rászabottat, mert az életrajz a látszat ellenére nem egyéni, hanem interakciós műfaj. Az életrajzot mindig hozzá kell igazítani az új viszonyponthoz, az új kezdethez, a Másikhoz, ahonnan minden másként látszik, mint eddig, ahol új, vállaltan rózsaszín definíciós keretek között jutunk konklúziókig („A boldogság az, ha szerelmed holmiját is vasalhatod”).  Az életrajzhoz „idő” kell, hozzá kell szoktatni magunkat a folytonosan alakuló szervességhez: „nyolc évvel a második világháború, harmincöttel az első, /száznéggyel Világos, négyszázharminchéttel Mohács / után született. Melyik a legszerencsésebb egy életrajz kezdetének?”. Ezek az egzakt viszonyítási pontok találkoznak a versekben a növényi és természeti lények által képviselt körkörös-újjászületéses modell meg-megújuló vitalitásával. A természeti térbe berobbanó hiány Villányinál gyakran válik szennyezéssé: „Ördögszekér helyett sörösdobozt gurít a szél”. Ez a „szennyeződés” a szövegszerveződésre is kihat, hiszen lehetetlen nem hallani a sor mögött József Attilát („Ördögszekéren hord a szél”) vagy mindkettő mögött Arany Jánost („Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában”): ez a rétegződés az egymáson és egymásból élő növényi lét sémáját viszi át a szövegalkotás dimenzióira.

„Veri a bádogot a fakopáncs. Nem hernyóra, hangszerre talált”– írja a költő.  A hangszer jelentésének kiszélesítése a verskötet motívumrendszerének egyik jellegzetes jegye: a muzikalitás, illetve Vivaldi muzsikájának, karakterének, életrajzának szegmensei szintén átszüremlenek a szövegvilágon. A természeti folyamatok önelvűsége és a zenei harmónia olykor dramaturgiailag kiélezett helyzetben küzd meg egymással: „A zenemű közepén csendesen megszólal az eső.”  Máskor nemcsak idilli vagy kedvesen harmonikus a találkozás, hanem a struktúrák átrendezésének záloga is: „A júliusi délutánban egy vörösbegy egészíti ki Vivaldi / nyarát”.  Vivaldi kottába kalibrált nyarában élve a művészi fikció elevensége követeli ki magának a tényleges vörösbegy jelenlétét.  Látszatra megint ott vagyunk, ahol Oscar Wilde, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet utánozza a művészetet.   Villányi ennél természetesen messzebbre megy: nem lehet tudni, hogy ki kit utánoz, az egyik nem létezhet a másik bevatkozása nélkül, mihelyt az egyik szegmens a maga „tisztaságába” révedne, belepiszkít a másik, és ez se nem jó, se nem rossz, hanem helyzet. A fakopáncs észreveszi a hangszert és falatozás helyett komponálni kezd. A hol kerttervező, hol magányos biciklis költő „egy mondatért” indul el a délutánba. Innentől már csak az a költői kérdés, hogy megkésett-e ez a délután, vagy se, hogy beletáncol-e egy faun vagy se, hogy Mallarménál találja-e meg a mondatot vagy Debussynél, saját magában, a gyerekkorában fedezi-e fel, vagy épp a családtörténetben harcolja ki magának. A döntő az a stratégia, ahogy Villányi a létezés „mondatai közé” férkőzik.

A kötet két ciklusra oszlik: az első (nap mint nap) egy közös, bár sokszólamú, a párkapcsolati energiaáradás dinamikája szerint kirajzolódó és át-átstrukturálódó „életrajzszédelgő” életnarratíva megképződésén alapszik,  a másik (mondatai közé) fotóalbumszerűen elrendezett, határozottabb körvonalú és egyenesebb narrációjú, koncentráltabban anekdotikus  versek gyűjteménye. A két egység két egymással szemben álló poétikai technikát valósít meg, s ez a feszítés két „idegen” territóriumra osztja a kötetet.

Az első sorozat matematikailag precíz „strófatagolása” lehetővé teszi akár a sorozat szövegeinek kombinatorikus olvasását is: nem egyszer hasonló vagy folytatodó, kibontott vagy kibomlás előtt álló motívumok kötik össze a szövegek egyes „anatómiailag” elhatárolható részeit. Érdemes kísérletezni azzal is, hogy a rendszeresen öt egységre tagolt versek elkülönített részeiből, a „délutánokban” megtalált mondatokból saját magunk által tervezett szöveget hozzunk létre: Villányi könyvének ez a nyitottsága a költői mondat szabadságáról és jelentésmegkötő képességéről is vall.

Ez a második térfél szövegtömbjeiben lehetetlen vállalkozásnak tűnne: itt a lecsiszoltság és a kohézió az úr. A ciklus (Gyerekkora folyója) az emlékezés idődimenzióit nyitja meg, vele vonszolja a hérakleitoszi bizonytalanságot is, a kétszer ugyanabba lehetetlenségét. „Nyugodtan ültesse mondatai közé a bársonyvirágot” (tagetes lucida) – tanácsolja a költő, hasonlóképpen az „égőszerelmet” (lychnis chalcedonica), hiszen a botanika nevezéktanába beleírtuk az emberi sorsot is, csak ki kell bontakoztatni. A versek ágyások, cserepek, agyagedények, kiszuperált hordók, melyekbe az emlékezet és a vágy egymással versengve ültet el különféle növényeket. Minden mozzanat, minden tervezési elem, minden kertformáló gondolat egyre összetettebbé válik, s egyre pontosabban képezi le részint a Villányi-vers születésének, alakulásának genezisét, részint a társas kapcsolatok „drámáját”: „Kicseréltem egy szót valamelyik versében, / igen, néha vakmerővé válik az ember”.  A költészet kertészet és a kertészet költészet: „kézírásom olvashatatlan, / mégis tökéletes versként nyílik mindegyik virág”.  Ebben a költészetben a rózsa „szemérmes szemérmetlensége” a legnagyobb természetességgel válik arcpirítóvá a „szépségétől szemérmes nő” számára, aki előtt, ha a főkertész úgy akarja, a költői botanikában minden virág erotikus verssé válik. Az ember ebben a speciális gonddal kiképzett és kialakított kertben eleve szemérmetlenül szemérmes versekkel él együtt, a másik versével és verseiben, a másik fantáziáját kiegészítő helyeken, a másik „mondatai közé” helyezi be önmagát. A „nem-írásban” is el lehet lenni, amennyiben a kert, az extatikus idill költészetére hangolódik az ember, ha a botanikai, kertészeti, madártani katalógusok közé képes beszúrni a maga boldog, kontemplatív tehetetlenségének mondatait, a túltelítettséggé édesülő verbális hiányt: „azonosítjuk a tavacskára / érkező madarakat, eddig tizenháromfélét / vettünk számba, a papír fehérsége helyett / mintha elegendőnek vélné a kert földjét”.

A legveszélyesebb kerti évszak a május. A május féktelen buzgalma a városig terjed: „Még a villamosnak is más hangja van májusban”. Május mindent áthangol, a májusok emlékezete, időkezelése, asszociativitása, vitalitása, sőt vállalt romantikája hatja át Villányi új verskötetét.

Élet és Irodalom, 2020. július 3.