Fekete J. József recenziója

úgy szólalj meg, ahogyan elered

az eső

Beteljesült szerelemből ritkán születik irodalmi alkotás. Talán azért, mert az érzelmek állandó magas hőfoka szertelenné és érzelgőssé teszi az embert, e kettőnek pedig nincs helye az irodalomban. A szerelmi költemény sokkal könnyebben szólhat vágyakozásról, elutasításról, a pillanat gyönyöréről, széptevésről és udvarlásról, mint a beteljesülés érett fejjel megért, hosszan tartó boldogságáról, arról, amiről Villányi László ír volna szerelem című kötetében.

          A címadás azonban gyanút keltő: Villányi költészetében sajátos módon vetül ugyan egymásra a múlt és a jövő, de a kötet címében szereplő feltételes módú igealak eleve bizonytalanságot kelt a szerelem beteljesülését, még inkább folytonosságát illetően, a verseket elolvasva pedig megerősíti a bizonyosságot, hogy bármennyire boldog, becéző és simogató volt az egymásra találás története – persze az is különös, hogy Villányi versei történetet beszélnek el –, szóval a szerelmi beteljesülés nem tetőpontja ennek a könyvecskének: arról szól, hogy volt, és jó lenne, ha volna.

          Minden esetre nem árt, ha ezt a könyvecskét az előző kötet felől közelítjük meg. Nem az átszüremlő motívumok nyomon követése mutatkozhat izgalmas feladatnak, hanem inkább az idővel való bánásmód, a versben beszélő megszólalása és önmegszólítása, a létfelfogás folyamatossága, az önismeret kialakítása képez folytonosságot a két kötet között.

          Az időközben cím utalhatna arra is, hogy két esemény között, vagy akár egyetlen esemény kezdete és vége között is történik valami, esetleg a prédikátor Salamon bölcsességére, miszerint mindennek rendelt ideje van, ám akkor mi lehet időközben, kérdeznénk nyomban tovább, de itt inkább afelé terelgeti gondolatainkat a költő, hogy „minden időben van”, vagyis létünk elemi meghatározója az idő, időn kívül semmi se történik, és fordítva: minden időben történik, s annak elfogadása, hogy ami történik, az időben történik, már valamiféle keleti bölcsességre utal. A vers azonban nem bölcselet, ebben a kötetben, meg még csak nem is vers, hanem töredék csupán, az idő töredékeinek emotív lenyomata, ami a kötet szintjén áll össze verssé. E vers tanulsága szerint Villányi meggyőződése, hogy az emberi lét az árnyékhoz, vagy a földre loccsantott vízhez hasonlatos – hiányzik belőle az állandóság. Ami pedig hiányzik, arra vágyakozunk, sóvárgunk. A költő az állandóság vágyától ösztökélve lelassítja maga körött az időt, s úgy szemlélődik „miként a magányos cseppek las- / sú esővé fordulnak át, s köröcs- / kéik remegése szétárad a vízen”. Megfigyeléseivel töredékeket ragad ki az időből, ezek a töredékek pedig tárgyakhoz, személyekhez, eseményekhez kötődnek – a versek frekventált szavai: vonat, szag, idő, bicikli, álom, érintés, kéz, lányok, víz, csönd, kavics, híd, fa, borotva, ablak, orgona, tavasz… – amelyek verssorokba merevítve a költő önképének vázát adják. A versírás Villányi számára az önmegismerés eszköze és módszere, ennek érdekében „emlékeket gondolt el, s átírta / őket jövő időbe” – ami nem egyéb, mint a későbbi, volna szerelem című kötet poétikája. A két verssorba szorított költői magatartás az időközben verseiben azonban nem a múltat megidéző módszer, hiszen az emlékeket (a múltat) is kitalálja és vágyképek kivetülését a jövőbe írja a hol első, hol harmadik személyben szóló költő, ezért sok ebben a kötetben a befejezetlen mozdulat, a ki nem mondott szó, az elmaradt simogatás, a félbeszakadt mondat.  Ám a gondolat, s a kép soha nem marad csonka. Példaként íme egy gondolatilag, s ha úgy tetszik, pszichológiailag is megterhelt, pazar kép: „esténként kiment a folyópart- / ra, belefeküdt a lánytestek le- / nyomatába”. A vers formájával való látszólagos nem törődés közben formailag és tartalmilag is tökéletes haikuk is születnek, csak a tördelési képük más: „messzi vonatfütty. Az esőverte / síron leánykökörcsin”, vagy „sárgás fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél”. Villányit nem különösebben érdekli, hogy a versbe kívánkozó gondolat a sajátja vagy másé, ebben a kötetben ugyan még jelölten idéz, bár nem tünteti fel a forrást, a következőben már nem is jelöli az idézéseket, ellenben a kötet végén megadja a szerzők vagy a forrás nevét. Az utolsóként idézett mondat – „nem a ti dolgotok tudni az / időket” – pedig egyenesen átvezet a következő kötetbe.

          Az előző kötet által felvezetett tanulságot is már itt olvashatjuk:

Rosszul kerestél, egyáltalán, mi a bánatnak

kerestél kamaszkorod óta, lásd, a sóvárgás,

az átkozott vágyakozás mindent megrontott;

képzelődéssel telt el életed, becsaptad magad

unos-untalan, ötven év kellett, hogy elhidd,

aki a fürt után kap, földre veri a szemeket.

                                       (Ötven év)

A könyv hat prózarésszel elválasztva ötvenegy verset tartalmaz, ebből ötvennek azonos a formája, cím, hat sor, középen a pontosvessző cezúrája. Az utolsó, az ötvenegyedik is hasonlóan indul, de hiányzik a hatodik sora, egyszerűen megszakadt a mondat, és ezáltal nyomatékosul, hogy semmi se lehet se túl kerek, se túl egész, az ötven esztendő nem végső állapot, a szerelem nem örökre adott, s végső soron „nem a ti dolgotok tudni az / időtöket” – a dolgok ugyanolyan hirtelenséggel érnek véget, mint ahogy szinte észrevétlenül megképződnek a semmiből.

          Az állandósult versforma, a kerek versmondatok, a prózai elválasztó függönyök egy szerelem történetének töredékei, múlt és jelen időben elbeszélt mikrotörténetek, megjelenített képek, ezekből egy újabb, immár költői történetet épített fel Villányi László, s ebben a történetben elszámol életének eddigi ötven esztendejével, és kendőzetlenül vall gyönyörű ívű zuhanásáról a szerelembe, amit ritka tehetséggel fordít át a szerelem elbeszélésének gyönyörűségébe. Az előző kötet bennszakadt szavait, kettétört mozdulatait itt a szavak felszabadulása váltja fel: „… hiába léteznek alapvető fogalmak, / történetünkkel újra kell teremtenünk őket…”, s ehhez az újrateremtéshez a beteljesült szerelemre volt szüksége a költőnek, ami nyomán mondja: „Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom / az eddig néma szavakat…”

          Beteljesült szerelemből ritkán születik irodalmi alkotás. Jól tudja ezt Villányi László, nem is titkolja: „Micsoda, boldog verseket, meghibbant ez az / ember, időérzéke a nullával egyenlő, mintha / nem ebben a siralomvölgyben verné a jégeső; / kedélye egészségtelen, pimaszul naiv, nincs / benne egy csöppnyi belátás, pedig tudnia kell: / a Szakadék Szálló vendége minden nyomorult.” Éppen ez a Szemérmetlen című verse tanúskodik róla, hogy nem hibbant meg, hanem tudatában van megszállottságának és az érett szerelem összes kihívását magában hordozva vállalta annak kihívását is, hogy a jelenkori költészet fehér hollójaként a szerelmi boldogságot, önképét, emberi sorsokat érvényes, giccstől, érzelgősségtől mentes, ugyanakkor érzelemmel teli, mélyen lírai költészetbe fordítsa, s a szerelmes férfi szertelenségéből rendszert építsen. Volna a szerelem, de van költészet. (Bár e kettő nem mindenki számára helyettesíthető egymással.)