G. Komoróczy Emőke: Álom – élet

A retrospektív kötet mintegy átrendezi s új fényszögbe állítja Villányi korábbi költészetét. Viszonylag kevés friss keletkezésű verset találunk benne, de a rostálás annyira szigorú és igényes, hogy belőle egy megújult, átváltozott, érett – mondhatnánk: bölcs – költőarc tekint ránk. Két korai kötetéből (Délibábünnep, 1978; Falovak, 1982) alig néhány darab kerül be, s a későbbiekből is (Alázat, 1990; Az alma íze, 1994) megszűrten válogat; viszont két utolsó kötete anyagát (Vivaldi naplójából, 1997; A szabadkai villamos, 1998) sorrendcserével teljes egészében átemeli. Ezeket tehát már tökéletesen magáénak vallja, mintegy jelezve: maga is érzékeli, hogy költői személyisége (“álom-élete") az utóbbi években teljesedett ki igazán. Kialakult belső biztonsága, a lélek derűje s a formák harmóniája. A válogatásból így egy öneszmélési folyamat bontakozik ki, hátterében persze egyfajta sorstörténet – majd' félszázadnyi élet.
Villányi nem tartozik azok közé az alkotók közé, akik ontják magukból a verseket. Eredendően meditatív hajlamú, rejtekező alkatú – sokkal visszafogottabb annál, hogysem érzelmi túláradásaival terhelné olvasóit. A vágyak-sejtelmek szintjén lebegtetett szövegei szinte semmit nem árulnak el önmagáról konkrét síkon, áttételesen mégis mindazt megsejthetjük belőlük, ami számára lényegbevágóan fontos. Versprózáiba érzés- és tudatállapotokat transzponál. A konceptuális költészetnek egy különös változatáról van itt szó: az alkotóban magában zajlik a közvetlen élmény érzelmi feldolgozása, absztrahálása – magáról az élményről a szövegbe semmi sem kerül, viszont intellektualizált tapasztalatait érzéki-érzékletes, konkrét nyelvi eszközökkel formálja verssé. Biztonságos formakezelése, a motívumok előre-hátra utaló hálója – amely a szövegösszefüggés rendszerét biztosítja – olyan intenzív műgondra, erős fokú tudatosságra vall, ami (Határ Győző kifejezésével élve) “versmenéses" korunkban egészen kivételes önfegyelemről tanúskodik.
A köteten végigpásztázva úgy tűnik: egy szellemi beavatási folyamat tanúi vagyunk. Az empirikus valóságérzékeléstől spirálisan felfelé haladva mind mélyebb “léttitkok" tárulnak fel előttünk. A beavatás mélyen személyes jellegű egzisztenciális történés. Villányi erről sem szavakkal beszél, hanem úgy csoportosítja-rendezi folyamatba verseit, hogy általuk rálátást nyerjünk életének azon mozzanataira, amelyek ráébresztették rendeltetésére, amelyek során megtalálta élete értelmét. Hamvas Béla szerint az “ébredés" / “éberség" – a zárt élet áttörése, megnyitása a nyílt élet, a lét felé – a tisztánlátás felső foka. Ebben az értelemben rajzolódik itt ki a szövegösszefüggésből a “felébredés", a szellemi “letisztulás" folyamata, amelynek hozadéka az elért nyugalmi állapot – egyfajta leszűrt életbölcsesség.
Valójában csak az szabad, aki tudatában van lehetőségei határainak – bölcsessége tehát belülről vállalt életforma. Nem lázad már és nem ostromolja a lehetetlent, hisz megértette József Attila szavait: “rab vagy, amíg a szíved lázad" (Eszmélet). Villányi ebben az értelemben szabad. Túljutva ifjúkori lázadásain, a világgal való konfrontálódásán (amiről még első kötetei tanúskodtak), sikerült kibontania költészetében magasabb Én-jét, rátalálnia az ősi igazságra: “a betű öl, a lélek megelevenít". Személyes életét, líráját a lélek (szó szerint: az “anima") formálja – belőle meríti benső ihletettségét.
Így, retrospektíve, átértékelődik a múlt. A tárgyaknak, jelenségeknek, történéseknek új perspektívát kínál a – prousti értelemben vett – “eltűnt idő", amely a kronológiai előrehaladást az események láncolatából személyes történelemmé, sorssá formálja. A korai versek szorongásos életérzése, a Városhoz (szülővárosához: Győrhöz) fűződő ambivalens viszonya most, visszatekintve a bölcs humor, szeretet, megértés forrása lesz (A vetkőzés mozdulatai című ciklus). Ennél jóval többet árulnak el a költő életérzéséről, világhoz való viszonyáról a következő – mélyen személyes, ugyanakkor mégis átszűrten személytelen, áttételes – ciklusok (Alázat, A hal hangja, Az alma íze), amelyek mintha a “szerelmes" verseket fognák össze, valójában azonban létösszegző jellegűek. Ugyanis Villányinak nincsenek szerelmes versei a szó megszokott, konvencionális értelmében, viszont egész lényét, költészetét áthatja az a szoros életszimbiózis, amelynek kötelékében immáron majd' harminc esztendeje él, s amely nála az érzékeken keresztül megismert, megértett lét – “lélekházasság"-gá (Hamvas Béla kifejezése) finomulva. Az ember érzékei által éli át a létet legintenzívebben, s ha érzéki tapasztalatait képes szellemileg feldolgozni, a Megismerés mind magasabb lépcsőfokaira léphet. Ezt Villányi költői pályája ékesen igazolja.
Nála valójában nem is a leírt szavak, hanem a szöveg alatti rétegek, a megélt élmények, szellemi tapasztalatok elektromos vibrálása adja a versek különös belső feszültségét. Az “alma íze" egyre édesebb az évek múlásával – így lesz a test “lélekvezető". Mindig újra- s újraélve e kapcsolat mélységeit, fokozatosan megtanulja értelmezni saját lét-tapasztalatait az emberi sors dimenzióiban, így mind többet képes számunkra is érzékelhetővé tenni a lét esszenciális törvényeiből (Négy évszak című ciklus).
S ahogy mélységben, úgy tágul ki térben-időben (azaz a téridőben) is ez a költészet. A szabadkai villamos című kötet darabjai változtatás nélkül, mintegy belső logikával illeszkednek e táguló szerkezetbe: Győr – Szabadka – Közép-Európa – Párizs (Európa “szíve", művészeti centruma) a költő életének színterei – s egyúttal a mi “Európába-menetünk" szimbolikus állomásai. A szabadkai “ikercsillag" – unokatestvér-pár (Kosztolányi, Csáth) a századfordulón Európa felé tájékozódott; a szabadkai villamos kisfiú utasában most az ő emlékük ködlik fel, s válik iránymutató jelzéssé. Ők szállnak-keringenek az óceán fölött, a felhők között, az ő idő-villamosuk döcög velünk a Jövő terei, Európa felé.
A kitágult Idő is a Múltból építkezik tehát! A 28 darabból álló prózaköltemény-ciklus (Vivaldi naplójából) életösszegzés-szerűen zárja le a kötetet. Költőnk szellem-elődje a XVIII. századból örökifjú mosollyal lép elénk, Villányi arcával és tekintetével (aki az öröklődés rejtelmes testi-lelki ösvényein a zeneszerző leszármazottjának – “újratestesülésének"? – sejti magát). Spirituális ihletettségű miniatűr zenei kompozíciók, polarizált fény-árny áttűnések, elhallgatások-síkváltások, apró etűd jellegű pillanatképek sugallják: a művészlét esszenciális sajátosságai a muzsikában érzékelhetők a legtisztábban (sorsdallam). Az 1710-37 között született “napló" valójában a költő utód “sors-szimfóniája". Minden “miniatúra" egy-egy év atmoszféráját örökíti meg, attól az áldott pillanattól fogva, amikor egy emberpár elindult egymás felé. Villányi-Vivaldi számára ez az egyszerre érzéki s szellemi kapcsolat az individuáció forrása-ösztönzője, az önmagát meghaladni képes transzcendálódás lehetősége, életforma, amelynek révén a magasabb “Lét-struktúrák" működésébe nyer bepillantást (ezért írja: “Ha befelé figyelek, zenéd szól, s hallom Istent" – 1714).