Bende Tamás beszélgetése Villányi Lászlóval

Végigolvasva a költészetedet felsejlik valamiféle magánmitológia megteremtésének az igénye. A verseidben vissza-visszatérő alakok szerepelnek, akár valós személyek, szellemi elődök, családtagok. Ugyanígy beszélhetünk fontos helységnevekről, városokról, amik meghatározzák a költészeted világát. Mondok egy-egy személynevet vagy helységnevet, és megkérlek, hogy mesélj az adott személyhez vagy településhez kapcsoló élményeidről. Kezdjük Kormos Istvánnal.

Az ő személyisége meghatározó egész életemben. Kormos István vezetett be a magyar irodalomba, ő szerkesztette az első könyvemet. Egy alkalommal, amikor megmutattam neki az új verseimet, azt mondta, jó formában vagyok, állítsam össze a kötetemet. Tiltakoztam, de hát nekem nincs is annyi versem. Azt válaszolta, hogy nem baj, írok majd. Ez a nagy bizalom persze lelkesített, önbizalmat adott. Aztán 1978 tavaszán megjelent a könyv, sajnos csak Kormos halála után. Szokta mondogatni, hogy én leszek az ő hattyúdala. Persze nem a halálra gondolva, hanem arra, hogy az elsőkötetes sorozat szerkesztését átadja Nagy Gáspárnak. Kormos István Mosonszentmiklóson született, itt élt Mecséren és Károlymajorban, és innen került el aztán Budapestre, még gyerekkorában. Ez a világ természetesen nagyon erősen jelenik meg költészetében. Kormosnál, a Móra Kiadóban találkoztam először a kortársaim, pályatársaim zömével. Általa olvastam fontos könyveket. Tőle kaptam például Ottlik Géza: Iskola a határon című regényét. Megtapasztalhattam, hogy egyaránt jóban van Nemes Nagy Ágnessel és Nagy Lászlóval, tehát nem volt hajlandó egyfajta szekértábor-elméletet elfogadni. Ez is példa volt számomra, s fölidéződött, amikor a Műhely főszerkesztője lettem, akárcsak a fiatalok iránti figyelme. Mióta a Szigetközben élünk, még többet emlegetjük feleségemmel, biciklizve Ásványráróra vagy Lébénybe. Cicánk is Kormos István egyik verses meséje nyomán kapta nevét: Mörrenmorcogi Micó.

Kurcsis László.

A hetvenes évek elejétől létezett Győrben a Kassák Kollégium, ahol mindazok gyülekeztek, akik vers vagy prózaírással, grafikával próbálkoztak. Beszélgettünk, vitatkoztunk, keményen bíráltuk egymás munkáit, olvastuk a nevezetes „Bika” sorozat köteteit, s persze a kortárs magyar költők verseit. Ott jelent meg néha, hóna alatt hatalmas mappával, Kurcsis Laci. Később együtt voltunk katonák, akkor lettünk barátok. Leszerelésem után, 1974-ben az Ifjúsági Házban kezdtem el dolgozni népművelőként, feladatként pedig megkaptam, hogy ha már úgyis írok, vezessem én a Kassák Kollégiumot. Elhatároztam, hogy ez a társaság nem lesz belterjes, írásainkat mutassuk meg idősebb, elismert költőknek. Szerencsés módon, egy országos olvasótábori összejövetelen találkoztam Nagy Gáspárral, aki akkor volt induló költő. Gazsi beszélt arról, hogy Kormos István milyen szívesen foglalkozik fiatalokkal, hogy ő az az élő klasszikus, aki nem zárkózik el attól, hogy fiatalokat is olvasson, véleményezze munkáikat. 1974. október 17-én jött el Kormos István először a Kassák Kollégiumba. Később ő lektorálta Szeplőtelen ének című antológiánkat, írt hozzá előszót. A Műhely ma is aktív szerzői közül szerepelt benne Borbély János és Pátkai Tivadar is. Kurcsis Laci tervezte a borítót, akárcsak évekkel később számos könyvemét. Egyértelmű volt, hogy harminc évvel ezelőtt őt kértem fel, legyen a Műhely arculattervezője.

Beregszász.

Édesanyám szülővárosa, ahol 1927-ben született. Akkor Beregszász éppen Csehszlovákiához tartozott. Aztán Magyarországhoz, majd a Szovjetunióhoz, most pedig Ukrajna része. Számomra az ukrán-orosz konfliktus azért is rettenetes, mert kárpátaljai magyar fiúk is meghalnak. Belegondolok, mi lett volna akkor, ha édesanyám nem jön férjhez Győrbe, hanem ott marad, és én Beregszászban születek, s fiaimat elviszik Kelet-Ukrajnába harcolni. Édesanyámat 1944-ben hozta Győrbe apám, aki korábban Beregszászban volt katona. A szüleim esküvőjén már hallatszottak az ágyúlövések, közeledett a front. Győrből a hadiüzemet, ahol apám dolgozott, kitelepítették Németországba, a munkásokkal és családtagjaikkal együtt. A bombatámadások miatt a vonat gyakorta állt, menedéket kerestek az utasok. Apám egyébként korábban átélte a Vagongyár hírhedt bombázását is. El lehet képzelni édesanyám, a tizenhét éves lányka rémületét, hogy elkerül egy teljesen idegen világba, ráadásul dúl a háború, és akkor egy még idegenebb földre kell mennie. Szüleim Németországban élték meg a háború végét. Édesanyám egészen 1955-ig nem láthatta a szüleit, le volt zárva a határ, tehát a baráti Szovjetunió addig nem engedte haza édesanyámat. Kétévesen jártam először Beregszászban, és végül is ott kezdtem el beszélni. Apám, aki nem kapott vízumot, csodálkozott, amikor visszajöttünk Győrbe, hogy már nem csak mutogatok. Amíg a nagyszüleim éltek, minden nyáron elutaztunk egy hónapra. Ezért is van bennem az otthonosság érzése, ha Erdélyben, a Vajdaságban vagy Felvidéken járok. Rettentően sok gyerekkori élményem fűződik Beregszászhoz. Az első szerelmi érzés is. Pontosan előttem van az az utca, ahol csak álltam megbűvölten a járdán, s néztük egymást egy kislánnyal. Ötéves lehettem.

Deák Laci.

Amikor megismertem Deák Lacit, úgy éreztem, hogy akár Kormos fia vagy unokaöccse lehetne. Nagyon hasonló mentalitása és humora volt, hihetetlen empátiával fordult az emberek felé. Szinte egy pillanat alatt összebarátkoztunk. Képzőművészként indult, de 1979-ben megjelent az első könyve, Parancs János szerkesztésében, aki szintén meghatározó ember az életemben, több könyvemet szerkesztette. Pesten gyakorta beszélgettünk hármasban vagy nagyobb társaságban a Grinzingiben. Deák Lacival rengeteg közös pont volt az életünkben. Sok-sok könyvet azért olvastam el, mert ő beszélt róla, ajánlotta, sűrűn leveleztünk, telefonáltunk egymásnak. Szigligeten együtt építettünk homokvárat kisfiainknak, vonatoztunk együtt Sopronba, Szabadkára. Visszatérő álmom, hogy valamiképpen megjelenik Deák Laci.

A Folyótól folyóig című versesköteted címéből és a kötetben szereplő versekből is egyértelműen kitűnik a folyóhoz való vonzódás. Ez egyébként az egész költészetedet uralja. Valahogy mindig ott van a háttérben a folyó. Néhány hónappal ezelőtt Kemsei István a könyvbemutatóján arról beszélt, hogy negyven évig táborozott a Dunán, jól ismeri a vizet, és a Duna-élmény kapcsán azt a meditatív állapotot említette, amikor alkonyatkor kint ül az ember a parton és nézi a vizet. Neked mi a folyó-élményed? Hogyan tudnád megfogalmazni a folyóval való kapcsolatodat?

Amikor Beregszászba utaztunk, a vonat lépésben haladt a Tisza fölött, s nővéremmel mindig figyeltük, meddig vagyunk még Magyarországon, a folyó közepétől pedig egy idegen országban, ahol nagyszüleink, édesanyánk testvérei, unokatestvéreink élnek, tehát valamiképpen otthon vagyunk. A városon a Vérke folyik keresztül, sokat fürödtem benne, édesanyám ebben patakban tanult meg úszni. Győrben a Lomb utcában laktunk, viszonylag közel a Rábához. Többnyire alacsony volt a vízállás, ezért felgyalogoltunk egy-két kilométerre, ahol már mély volt a víz, és elkezdtünk lefelé ereszkedni. Le-leálltam, de amikor jött egy gödör, muszáj volt tempózni. Mostani életem egyik gyönyörűsége, hogy otthonomtól néhány percre úszhatom a Mosoni-Dunában. A világban számos folyó partján sétálhattam Kínától Chicagóig, s egyik sem volt idegen.

A verseidből kirajzolódik egy olyan lírai én, aki az urbánus létbe ágyazott, de aki mégis csak ragaszkodik a folyóhoz, amely a városnak viszont szerves részét képezi. Az urbánus közeg és a természeti közeg kettősségére kérdeznék rá. A folyóhoz tartás valójában a természetbe való kivonulás gesztusa ezekben a versekben?

Felnőttként is, amikor csak tehettem, biciklire ültem, tekertem a Rábához, aztán végig a töltésen. A folyó mellett biciklizve tűnődhettem kedvemre. Tolsztoj írta, hogy „az emberek olyanok, mint a folyók”. Más időt él a folyó, s más időt a bicikliző ember. Fölöttébb izgatott, hogy mindezt miként lehet a költészetben megragadni. Ráadásul ott vannak a folyóparti fák, a madarak, a növények. Egy szürke gém, egy jégmadár, egy szitakötő röpte. Még fekete gólyát is láttam az ártérben. Tavasszal Ásványráró határában feleségemmel hátrafelé repülő kócsagra lettünk figyelmesek. Bármennyire is hihetetlen, de hosszan így szállt a fejünk fölött. Egész életemben, folyamatosan bennem volt a nyugalom iránti vágy, a harmóniára való törekvés. És ezt a harmóniát a folyó mellett találtam meg. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna, amikor a világ különböző tájain kószálhattam izgalmas városok utcáin.

Nem kerülhetjük el, hogy a szerelemről is beszéljünk a Villányi-költészet kapcsán. A szerelem vagy az arra való vágyakozás érzése az egyik olyan irodalmi téma, amelyről valamiképpen mindenki szükségszerűen ír. Így talán itt a legnagyobb az újat mondás kényszere. Szerinted mitől jó egy szerelmesvers? Ezt elsősorban a szerkesztőtől kérdezem, aki több évtizedig szerkesztett egy irodalmi folyóiratot, és akinek bizonyára számolatlanul küldték a fiatalok a szerelmes verseket. Mit keresel ezekben az írásokban?

Mindig a költészetet kerestem, bármilyen verset is küldtek a lapba. Lehet, hogy ez fiataloknál csak egy-egy sor erejéig mutatkozott meg, akkor már érdemes volt biztatni. Természetesen sosem fogadtam el azt a költészetelméleti vonulatot, hogy az érzelmeket ki kell zárni. Van egy nagyon neves irodalomtörténész, aki meg is fogalmazta, hogy szerelmes verset már nem lehet írni. Nem fogadom el az ilyen kategorikus kijelentéseket. József Attilának van egy fontos levele Halász Gáborhoz, melyben kifejti, hogy számára a külváros csak forma. Ebben az összefüggésben számomra a szabadkai villamos, Vivaldi, a szerelem „csak” forma. Az idézőjel többszörösen értendő. A szerelemben összeadódik két élet, tágabbá válik a világ, a világegyetem, gazdagabb a természet, többet lát a szem, kifinomultabb a hallás, szárnyal a szellem, megsokszorozódnak a költészet pillanatai. Ha megteremtődik a hiteles forma, akkor mindezt miért ne lehetne versbe emelni?

Az Ámulat című köteted pont ebbe a tematikába illeszkedik, mert a versek kiindulópontja a beteljesült szerelem. Rendkívül érdekes az az írástechnika, amit ezekben a versekben alkalmazol. Van ugyanis egy megszólított, akinek a lírai én elmesél egy-egy történetet – akár a családi vagy a történelmi múlttal kapcsolatos történetet –, hogy az az én-te viszonyrendszerébe kerül át. Azaz a lírai én úgy meséli a történetet, hogy hozzátoldja azt a feltételezését, hogy a megszólított hogyan és miként reagált volna az adott szituációban, ha ott lett volna. A szerelmes versek kapcsán mindig felmerül a referenciális olvasat kérdése. Hol a határ a költészet és a saját magamnak való mondás között? Ez már csak azért is érdekes, mert a mondja édesanyám című köteted versei pedig egy másik nagyon személyes témáról, az anya elvesztéséről és annak utóhatásairól szólnak.

Minden időben óhatatlanul arra törekedtem, hogy költészetté formáljam az életet. Nem szeretem a magánmitológia kifejezést. Ugyanis itt nem magánügyekről van szó. Van valaki, aki érzékeny a világban megmutatkozó költészetre, és szerencsés esetben fel tudja mutatni verseiben, azaz a megélt költészetet költészetté tudja formálni. Innentől mindez már nem magánügy, mert mások által is élhető képek, helyzetek, történetek keletkeznek, amelyekhez mindenki hozzákapcsolhatja a saját emlékeit és álmait, a versekkel való időzés közben az olvasó újra tudja élni a saját élményeit. A mondja édesanyám című kötetemben megidéződnek a tágabb család figurái, történetei, de gyakorta szembesültem azzal, hogy valaki azt mondta, az ő családjában is volt hasonló figura, vagy hasonló esemény. Vagyis elindítottam egy olyan szellemi folyamatot, ami már túl van a könyvön vagy a versen. És ez a lényeg. Hogy tudok-e olyan verset teremteni, ami mások számára költészetté válik. Ódzkodom attól, hogy rutinszerűen írjak. Ha úgy érzem, kiteljesedett egy ciklus, egy könyv, mindig kegyetlenül lezárom, nem működtetem tovább a formát, nehogy az írás rutinná váljon. És türelmesen várok arra, hogy teremtődjön egy másik forma, amit többnyire egy új élethelyzet hív elő. Ezt persze sosem lehet szabályozni. Ha valaki szereti, olvassa a verseimet, teljesen lényegtelen, hogy én mit éltem meg, vagy mi a nevem, a hétköznapokban mit csinálok, hogyan élek. Tök mindegy. Csak a versek léteznek, általa is megélhető költészetként. Ezért nem magánmitológia és nem magánügy. A személyesség persze számomra nagyon fontos, de ilyen összefüggésben.

Tehát a hitelesség szempontjából.

Igen, pontosan. Hogy a versek mögött legyen ember, legyen élet. Ez hitelesíti a verseket. Amikor felolvasom verseimet, szembesülök azzal, hogy azokat én írtam, mindig meglepődöm. Az ember sokkal több, mint a hétköznapi énje, amikor verset ír. Abban a koncentrált állapotban ezerszer többre képes, mint egyébként.

Lezárul az életedben egy korszak. A Műhely főszerkesztői posztjáról leköszönsz az év végével. Min dolgozol most, hogyan tovább a szerkesztés nélkül? Ha jól tudom, hamarosan az új könyved is megjelenik.

Az utóbbi két-három év versei valóban könyvvé álltak össze. A versírást nem lehet tervezni, balgaság lenne azt hinni, rajtam múlik. Egyet ígérhetek: nem fogok öregségverseket írni. Nem fogom megírni, hogy itt fáj, ott fáj, miféle testi nyavalyák kínoznak. Ebbe a csapdába nem szeretnék beleesni. Irtózom az önsajnálattól, a panaszkodástól. Tegnap beszélgettem bensőséges barátommal, Karátson Endrével, aki Párizsban él, de gyakorta felhív, folyamatosan figyel rám, érdekli mindaz, amit csinálok, ha öröm ér, velem örül, ha nehéz élethelyzetben voltam, bátorított, a Retúrjegy című könyve egyik fejezetében szépen ír barátságunkról. Évente kétszer találkozunk Pesten, s akkor több órán keresztül megvitatjuk az irodalom és a világ dolgait. Nálam húsz évvel idősebb, tehát nyolcvanhat éves, borzasztó nehezen tud járni, egy fiatalkori síbaleset miatt a csigolyái összecsúsztak, emiatt alaposan meggörnyedt. De sohasem panaszkodik. A mások számára kínos helyzeteket kedélyesen meséli el. Például azt, hogy igen, még tud úszni, még bele tud menni a tengerbe, de onnan már csak a felesége húzza ki, egyedül képtelen lenne kijönni. Mások ebből tragédiát csinálnának, messze elkerülnék a hullámokat. Ő ebben a tekintetben példa számomra. Az ember létezhet akkor is költőként, ha nem ír, ha nem jelenik meg. Nagyon sok olyan publikációt látunk, ami azért születik, hogy a szerző jelen legyen. Sokkal fontosabb az, hogy az ember megőrizze érzékenységét a világban megnyilvánuló költészetre, és ha szerencséje van, verssé tudja azt formálni. Erőltetni nem szabad. Néha azt gondolom, hogy már mindent megírtam. A kertben figyelhetem, miként növekednek az elültetett fák, cserjék, hoz-e termést a szőlő, kigondolom, mit, hova lehetne ültetni ősszel, tavasszal. Elég, ha csak megélem a költészetet, nem kell írnom. De időközben novembertől áprilisig mégiscsak jött egy sorozat, sikerült magamat is meglepnem. Annyi bizonyos, a rám kimért költészet döntő részét már valóban megírtam, túl sokat ezen bővíteni nem lehet, meg nem is érdemes.