Karafiáth Orsolya interjúja Villányi Lászlóval

Töredéket teremteni
Beszélgetés Villányi Lászlóval

Az már nem újdonság, hogy parkokba műromokat építenek, esti romantikus légyottok helyszínének. Az sem újdonság, hogy régi szobroknak, verseknek csak apró darabjait, részleteit találják meg. Az a kísérlet viszont, amit Villányi a legutóbbi, Orpheusz kiadónál megjelent kötetében, az időközben végrehajt – példa nélküli. Erről a merész vállalkozásról kérdeztem őt, valamint eddigi pályáról, és lapjáról, a győri Műhelyről.

Az első kötetem 1978-ban jelent meg, a Kormos István által szerkesztett Kozmosz könyvek sorozatban. Egyébként is elmondható: Kormos vezetett be a magyar irodalomba. Létezett akkortájt Győrben a Kassák Kollégium nevű társaság, ahová mindazok jártak, akik írni, rajzolni, festeni – egyszóval alkotni – próbáltak. A “hasonszőrűek” nagy viták közepette igyekeztek valamit előhozni egymásból. Egyik ilyen alkalomra meghívtuk Kormost magunkhoz. Ő néhányunkat megdicsért, ami inspirálóan hatott ránk. Mikor összeállítottunk egy antológiát, a Szeplőtelen ének-et 1976-ban akkor ő írt hozzá bevezetőt, ami olvasható is a prózakötetében. Sokszor jött aztán Győrbe vagy én kerestem meg Pesten, s mindig megmutattam neki az új verseimet. Végül az ő javaslatára állt össze belőlük első kötetem, a Délibábünnep, melyet még ő szerkesztett, de sajnos a megjelenést már nem érte meg. Kormos halála után ismertem meg Parancs Jánost, aki a későbbi könyveimet szerkesztette. Kormos mintha átadott volna engem meg a barátaimat neki. Mindkettőjüktől rendkívül sokat kaptam, tanultam, önbizalmat adott figyelmük, Kormos nyitottsága, derűje, Parancs szigorúsága mind a mai napig meghatározó. Barátságuk mindmáig mérce, sokszor eszembe jut, mit mondanának az új verseimre, mit az aktuális kötetemre.

Nem csak költő, de szerkesztő is, a győri Műhelyt igazgatja már hosszú évek óta…

1989-ben többen úgy gondolták, hogy meg kell újítani a megye folyóiratát, a néhány bizonytalan év után. Ebben a változásban az is benne állt, hogy a lap főszerkesztőjét főállásba helyezzék. Megpályáztam, és el is nyertem ezt a munkát, 1990 óta vagyok a Műhely főszerkesztője. A lapnak az irodalom az egyik legfontosabb területe, de kezdetektől gondom volt rá, hogy ez egy igazi kulturális folyóirat legyen, bölcselettel, társadalomtudományos írásokkal, a természettudományos gondolkodásmóddal fűszerezve. Formátumát pedig azért változtattuk meg, hogy közölhessünk kortárs fotót és grafikát is. Évről évre bővül a szerzői kör, határok nélkül, a világ bármelyik részéről vannak magyar szerzőink, de sokat fordítattunk is. Elsősorban a kortárs gondolkodóktól, másrészt olyan szerzőktől, akik régebben éltek, de olyan kérdéseket fogalmaztak meg, amik ma is aktuálisak. Nagy sikere volt tematikus számainknak, legutóbb a Tenger trilógiának. Szívesen közlünk fiatalokat, és a megyében egyfajta szellemi műhelyként is funkcionálunk. Létezik a Műhely Baráti Kör irodalmi estekkel, beszélgetésekkel, ahol a szerzőinkkel találkozhatnak az olvasók. Fontosnak gondolom, hogy folyamatosan ápoljuk a kapcsolatot a gimnazistákkal is, hiszen a fiatalok ebben a korban a legfogékonyabbak az irodalomra.

Új könyve különös kötet, merő töredék. Eddigi munkásságától nem idegen ez, de ilyen egyértelműen még soha nem fejezte ki érdeklődését a befejezetlen iránt.

Ez a kötet egy folyamatnak a végeredménye, ami valamiképpen a Szabadkai villamos ciklus idején indult el. Azután továbblépés lett efelé a Vivaldi naplójából, ahol többszörös fikcióba vannak beágyazva a szövegek. A töredékesség valamiképpen mindkét ciklus jellemzője volt. Amikor ezek megjelentek, egy ideig csönd volt bennem, és aztán radikálisan a töredék felé fordultam, a töredék izgatott. A töredék alatt jelen esetben nem azt értem, hogy elkezdek egy verset, aztán félbehagyom, mert nem tudom befejezni, hanem azt, hogy eleve töredéket teremtek, azzal a szándékkal, hogy a töredékben ott lehet a teljesség. Egy mondattöredék is lehet épp olyan sokrétű, mint egy véglegesre csiszolt vers.
Ebből a kötetből – a Vivaldival ellentétben – hiányzik a keret. Nincs egy fogódzó, nincs egy tér, ahová elhelyezhetnénk a fragmentumokat. Ez szándékos volt?
Minden töredéknek magában is meg kell állnia. Az olvasó ellehet egy-egy töredékkel, nem kell ehhez semmi kapaszkodó. Az is nyilván inspiratív lehet a befogadónak, ha önmaga talál rá arra, hogy ezek a töredékek hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz. Vagy éppen figyelhet arra, hogyan tér vissza egy-egy motívum, miként módosul. Vagy ő maga folytathat egy megkezdett hasonlatot. Az alkotás folyamán mindvégig valamiféle zenei kompozíciót képzeltem, pontosabban mondva az formálódott a négy év alatt. Az munkált bennem, hogy amikor összeáll a sokféle töredék, annak zenei íve legyen. Minden töredék képvisel egyfajta zeneiséget. Ahogy meghalljuk őket, rövidebben vagy hosszabban, abban már működik valamiféle zene. Mindebből logikusan következett, hogy éppen időben találtam rá Bálványos Juditra, és Varga Zsoltra, akik improvizatív zenét játszottak mind a győri, mind a budapesti (Ludwig Múzeumban tartott) kötetbemutatón. Rendhagyó módon együtt, egymásba játszva működött a szöveg és a zene.
Időközben.

Egyszerre nagyon egyszerű, és nagyon elgondolkodtató a cím…

Két lényeges tényező miatt adtam ezt a címet. Először is az idő az egyik legfontosabb fonala a kötetnek. Az idővel való bíbelődés állandóan jelen van, ezt szerettem volna jelölni a címben is. Másrészt pedig régóta érdekel bizonyos köznapi szavak működése. Ha teljesen hétköznapi kifejezéseket kiemelünk a környezetükből, többletjelentést kapnak, mint jelen esetben is. Az időközben szót milliószor leírjuk, kimondjuk, anélkül, hogy belegondolnánk, milyen mélyebb értelme is lehet. Rendkívül izgalmas számomra, hogy a költészet közegében miként lehet visszaadni a köznyelv szavainak összetettségét.

Karafiáth Orsolya