Juhász Attila: “folyton szerelmet”

Villányi László: valaki majd
ismeretlen költőnők versei

Hányféle tartalma lehet a férfi-nő kapcsolatnak, a szerelemnek a „szaturnuszi korban”? Hányféle leírható tartalma – hangulata, érzelme, gondolata – lehet egyáltalán a férfi-nő kapcsolatnak, a szerelemnek? Mennyit kívánhat, mennyit lehet képes szavakba foglalni mindebből három évezred alatt a költő, a költői nyelv? Mennyi teret hagyhat mindezeknek három évezred múltán egy kortárs versciklus?
Annyi biztos, hogy Villányi László 69 négysorosában ott munkál a teljességvágy legalább két értelemben: egyrészt meglelni és feltárni a teljességet a szerelemben és a szerelem által, másrészt erről – a mindenség-magunk megszólaltatott titkaiba való beavatás által – a lehető legárnyaltabban képet is adni a költészet segítségével.
Ha mindezeknek csak a magyar lírahagyomány szerinti vonatkozásait nézzük is, gazdag és értékes példatárra lelhetünk Balassitól Kisfaludy Sándorig, Csokonaitól Petőfiig, Szabó Lőrinctől Weöres Sándorig, akár a közvetlen megéltség, akár a szerepjátékos, rejtőzködő feltárulkozás adta is az ihletet Erósz tartományainak felkutatásához. A valaki majd nem az első kapcsolódási pontja Villányi László költészetének e hagyományhoz. A pályaképi előzmények közül legközvetlenebb módon a Vivaldi naplójából és a volna a szerelem ciklusköteteihez kapcsolható a legújabb szerelmeskönyv, ötvözvén a maszk(ok) mögül szólás, a fiktív életrajzisághoz rendelt és egységes formába tömörített versbeszéd poétikai lehetőségeit, melyeket e szintézisalkotás során költőnk újabb tartalmi-formai eszközökkel alakított egyedivé.
Miközben a szaturnuszi kor nem tolerálja (ld. volna nekünk – ismeretlen izlandi költőnő verse), sőt elfojtja a harmóniaigényünket, teljességvágyunk megéléséhez (kiéléséhez) pedig anyagias értékrendet, tárgyiasult manifesztációt sugalmaz, sőt harsányan propagálja azt, Villányi László és költészete következetesen hű marad az érzelemgazdagság-elvhez, az esztétikumhoz, a halkságában is határozott, könnyedségében is szenvedélyes, játékosságában is komoly lélekóváshoz, lélekerősítéshez. A szaturnuszi korban is vállalt bizonyosság mellett persze ott van a bizonytalanság. Vajon a reményteli önerősítés vagy éppen a kétes tétovaság jelzése például a kötetcím és a nyitó opus címe (vö.: valaki majd; ha eljön – határozatlan névmás, bizonytalan időpontra utaló módosítószó; a feltételes alárendelés hangsúlyossá tett kötőszava)? Ha a sajátos címadástechnika – egy-egy kétszavas kiemelt szerkezet kontextusfüggetlen vagy nagyon is kontextusteremtő – további jelzéseit szemléljük, azok is demonstrálják ezt a kettősséget. Talán nem véletlen azonban, hogy amíg a sorozat elején a címek inkább cáfolják, vagy legalább is lebegtetik a beteljesedés ígéretét (ld.: alig jutott, óta mindhiába, biztatást ne, még nem, sem lehetek, nem hagy, bizony nem, többé nem), addig a kötet vége felé közeledve egyre nagyobb arányban fordulnak elő a pozitív megerősítést tartalmazó utalások (pl.: van erőm, viszont egész, végre valódi, lelkesen első, örökké arra, jön velem, velem nézi). Hasonló dualitás mutatkozik a versszövegek többségének (hatvankilencből harminckilenc) „de-szerkezetre” alapozott konstrukciójában is: a fordulatot hozó hangulat- és szemléletváltások egyaránt eredményezhetnek könnyebbítő-felszabadító, máskor meg éppen illúzióvesztő végkifejletet. Ezért is tűnik úgy sokszor, hogy a rövid terjedelem mellett megjelenő poentírozás epigrammai karaktert kölcsönöz a szövegeknek. (Nyilvánvalóan ez lehet a legdirektebb műfai áthallás, ugyanakkor a négy-négy sorba alkalom adtán egy-egy dráma, regény, ballada sűrűsödik bele, máskor pedig az anekdotikusság vagy éppen az életképi, helyzetdalszerű műfaji arculat, illetve a vallomás- vagy portréjelleg dominál.)
Kettős természetű jelenségekből bőven akad még a versekben, habár a kötetegészt tekintve alapvetően a sokszínűség a meghatározó. Nem is lehet ez másként hatvankilenc nőalak megszólaltatásakor, akik több égtájat, sokféle kultúrát, életkort, temperamentumot, érzés- és gondolatvilágot képviselnek, bár összességében, együtt-egészben nemcsak nemüket jelenítik meg, hanem az ember belső végtelenét egyáltalán, beleértve természetesen a női maszkulin vonásokat csakúgy, mint a férfi alkotó – s vele mindnyájunk – lelkében ott szunnyadó feminin ősjellemvonásokat is, melyeknek folyamatos egymásba játszása, egymásba játszatása rendre érzékelhetővé válik a kötet szövegeiben. Ez olykor formai rásegítéssel történik, mint például a szabad függő beszéd alkalmazásával, a megszólító és elbeszélő dikció nexus- és személyváltásai következtében, a monológforma többé-kevésbé rejtett dialogizálása által vagy az írásjelhasználat stilizáló egyszerűsítésének segítségével.
A nyelvhasználat sokszínűsége a megszólalók sokféleségéhez idomul. Ahány domináns jellemvonás, annyi jellegzetes nyelvi gesztus: a motivikus kulcsszók gazdag kínálata, játékos (jön majd, amikor éppen), bújtatott (mielőtt még, ennyi sem) vagy vaskosabb (fogja föl, hegyén se, úgy meredt) erotika; gördülő ritmikusság (mielőtt még) vagy darabos szaggatottság (csóválta fejét), finom líraiság (még nem, ébredés után) vagy nyers köznyelv-közeliség („mielőtt / még itt ábrándozni kezd nekem, / gyorsan orra alá fújom a füstöt”, „Szerfölött körülményesek randevúink, / integetésben viszont jók vagyunk”, „Narcisztikus állat, diagnosztizálta (kapásból) / egy pszichiáternő”, „bizonyosan feldobta a helyzet / rendhagyó volta”). Ez utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az alkotói koncepcióban bizonyára fontosabb szerep jutott a megszólalók nő-mivoltának, mint költő létének – ezt tanúsítja a relatíve gyakori ál-költőietlenség mellett az is, hogy a szövegeknek csupán alig ötöde utal valamely kontextuális jelzéssel a megszólaló poétai avatottságára. A nyelv sokszólamúsága ugyanakkor hatásos poétikai ellensúly a forma  egyöntetűségével (négy sor, egy mondat) szemben, de annak monotóniáját mikrostruktúra-képző jelleggel is tudatosan oldja szerzőnk – például a zárójeles közbeékeléssel variált szövegformációk által vagy a kötetvégi sorhossz-növeléses verscsoport beépítésével. (A Kurcsis László tervezte igényes külsőségek legfontosabbika, a borítót díszítő Bornemisza Eszter-textilkép játékos sokszínűsége, formagazdagsága indirekten meg is előlegezi a nyelvi polifóniát.)
Vajon ebben a sokféleségben megtalálhatjuk-e valamely jelét az alkotó elfogultságának bármelyik „hősnője” (alteregója?) iránt? A felvetés annál inkább is jogos, mert két költemény egyaránt fontosnak tartja keresetlen egyértelműséggel hangsúlyozni, hogy az ideálkeresésnek – talán nem csupán a szerelemben és nem csupán a szaturnuszi korban – aligha van értelme: „Csak a jót akarod látni, még bennem is, / a horoszkóptól folyton szerelmet vársz, / de nem hiába tanultam karakterológiát, / hogy én ideál legyek, abból te nem eszel” (folyton szerelmet); „Gyönge vagy, már édesanyád is megmondta, / elgyöngülsz a nőktől, rajongásod rémisztő, / tökéletes legszebb álmodban sem lehetek, / ne magasztalj, s bennem megváltót ne keress” (sem lehetek). Ezzel szemben nyilvánvalónak tűnik, hogy a cikluskezdő és –záró pozíció által kiemelt opusok (ha eljön; ébredés után, velem nézi, szó nélkül) szenvedélyes-romantikus költőnő-lelkülete a szerzői szimpátia, azonosulás révén kap nagyobb hangsúlyt. A legsajátosabb módon azonban a nepáli költőnő verse kerül a középpontba – s talán az abszolút középpontba is. Ezt minden egyéb szövegtől megkülönbözteti, hogy kötetbeli pozíciója számmisztikus összefüggést is sejtet (a vers éppen a 69. oldalon van), s az, hogy a mindenütt máshol vesszőkkel egységesített mondatközi írásjelhasználatot itt csupa kérdőjel váltja fel, melyek által olyan költőikérdés-sor szerveződik szöveggé, melynek reményteli tételei mégiscsak azt szemléltetik, sugallják, hogy hiszünk, vagy legalább is hinnünk kéne az ideálközeli, de mégis földközeli, igazi kedvesben, a nagy találkozásban, a beteljesítő szerelemben – s talán ezért is vált át a versnyelv éppen itt az addig általános elbeszélő múltidejűségről a jelen- és jövőorientált beszédmódra:

            jön velem

Vajon reggelente elmereng álmain? biciklijével megáll,
ha a fák mögé ér a Nap? szeret-e lassan járni, hallgatni?
milyen lehet a hangja? kedvelni fogja az enyémet?
megszólít-e végre, ha majd szembe jön velem az utcán?

S ha már pozíció és 69, akkor Villányi László játékos-erotikus utalásai közé is besorolhatjuk ezt az indirekt jelzést, még akkor is, ha a vershelyzet tanúsága szerint az itt megszólaló éppen csak plátói fantáziálásba merül. S ha már a 69-es szám jegyében a játékos erotikánál tartunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a pajzán mókázást sem, amely éppen a francia költőnő versében hivatkozik a poézis, a szerelempoézis humorosságának-nedvdússágának fontosságára.
Ötletes, érdekes kapcsolatok másutt is jelen vannak az alcím szerinti nemzetiségi hivatkozás és a versszövegbeli utalások között, azonban a kapcsolat nyilvánvalóságáról nem mindig beszélhetünk. Sokféle lokális, kulturális inspirációnak találjuk nyomát a különböző opusokban. Előfordul, hogy motivikus összejátszásokra lehetünk figyelmesek (pl. sör említése a cseh költőnő által, fügefára utalás az olasz, lavinára a svájci, kívánságzászlóra a tibeti, rizsföldre a laoszi verselő szövegében), másutt a nyelvhasználat módjában, a stílusban megmutatkozó temperamentum, habitus tükrözi a megszólaló nemzetkarakterbeli kötődését (ld. angolos önmérséklet, közép- és dél-amerikai rámenős szenvedélyesség)
A couleur locale kisebb hangsúlya, alkalmankénti hiánya valószínűleg azzal magyarázható, hogy a női lélek sokfélesége csak részben függ az égtájak, kultúrák szerinti hovatartozástól, s hogy végeredményben külön-külön is, együtt is ugyanarról a megfejthetetlenül összetett lelkületről, folytonosan változó-újuló nőiségről van szó a versekben. Ezért is oldható fel könnyen a félig-ismeretlenség paradoxona (tudjuk, hová való a költőnő, de nevét nem ismerjük – ld. még Júlia örök érévnyű erkélymonológját a név fontosságáról), s ez a kavargó sokárnyalatúság hitelesíti a kötetstruktúra sajátos, alig szerkesztett lazaságát (semmi földrajzi – legfeljebb kalandos János vitézi – logika, semmi érzelemárnyalat-alakulási haladásrend, csupán alkalmi motivikus szomszédságok, s a „szép összekuszálódás” rendje – ld. a hivatkozásokat mindjárt a nyitóvers szövegében), valamint a szemléletes hangulatiságot eredményező, a szövegek többségénél a pillanat kinagyításában jelen levő impresszionisztikus ábrázolásmódot.
Ez a hatvankilenc arcú „dáma-bibliothéka” (Csokonai után, szabadon) képviselheti a Messze…, messze… vagy a színes tintákról álmodozó, a teremtő (nőteremtő, költőnőteremtő) alkotói fantáziaképek – akár casanovai – mindenségvágyó véges végtelenségét is, melynek bölcseleti igényű motivációjaként éppúgy azonosíthatjuk a pillanat önfeledtségének szerelemélmény általi megragadását (még nem), mint az időből való kilépés szándékát (lelkesen első).
A valaki majd mindemellett mégsem az a könyv, amelyben a rövid szövegterjedelembe sűrített lírai bölcselet lassú haladásra, megfontolt újraolvasásra késztet. Nagy erénye, hogy egy-egy darabjába is bele lehet feledkeznünk, de könnyen ébreszti bennünk is a vágyat a teljesség, a teljes kötet áttekintése-befogadása iránt, így aztán sokféleképpen olvasható, s egyébként kecses-szép formátumának köszönhetően is rendre kezeink közé, megérintő lelki intimitások felé kívánkozik. (Orpheusz Könyvek, 2008)

Új Forrás, 2009/ 3