Komálovics Zoltán kritikája

Komálovics Zoltán

A vendéglét mint poétikai tapasztalat

Villányi László: mindenek előtt

A költői világukat olyan tudatossággal építő szerzők esetében, mint Villányi László nem lehet haszontalan egy-egy kötet poétikai valóságának feltérképezését a kötetcím vizsgálatával kezdeni. Ez a tájékozódási irány az 2020-ban a Kalligram Kiadónál megjelent mindenek előtt című kötet esetében is önmagán messze túlmutató következmények kirajzolódását teszi lehetővé. A lehetséges belátások közül talán a cím általi temporális pozicionálás lehet a legfontosabb. Véleményünk szerint a mai magyar költészetben Villányi László vonja be az időiséget a legrafináltabb, legösszetettebb módon a poétikateremtés költői praxisába. Ennek a praxisnak egy izgalmas esetével állunk szemben most is, amikor a pályája lezárása felé haladó költő új kötetének a mindenek előtt címet adja, hiszen a szintagma időhatározó szóként valamiféle előzmény nélküliséget fejez ki, és olyan időpozíciót jelöl, amihez logikailag csak az utániság jövő idejűsége rendelhető. Nyilvánvaló, hogy a szerző biográfiai énjének a mindenek után időhatározás adná a hiteles beszédpozíciót, ám Villányi költészetének már jó ideje egyik alaphorizontja éppen a biográfiai én esztétikai érvénytelenítése. A címben tetten érhető „felülírás” ilyen módon egyszerre leképezi és beígéri a versekben megjelenő én-alakzat megfoghatatlanságát és rögzíthetetlenségét. A címben kódolt temporális metabolé egyfelől a szerzői én saját idejéből való tudatos kiírásának trópusa, másfelől az egész kötetet az irónia sajátos jelentésrendjébe helyezi. Ezekkel a poétikai felfüggesztésekkel Villányi egyszerre le is mond a pozicionálisan szinte kínálkozó összegzés, szintézisteremtő visszatekintés költői magatartásformáiról, nagy hagyományú gesztusairól. Így a kötetben a nézőpontok összetett, egymást gyakran idézőjelbe tevő optikája nem a konvergencia törvényének engedelmeskedik, sőt mintha egyfajta szándékolt divergencia vagy heteronomitás szervezné az amúgy feszes, ismétlődő formaképet mutató darabokat. A kivetettség vagy felfüggesztettség alakzatait érvényesítő poétikai tér már a kötet nyitó versében hangsúlyosan megrajzolt koordinátákkal jelenik meg: „Mint amikor megmozdult a föld, s csak annyit érzékeltél, / hogy benned is bizonytalanná vált minden abban a / néhány másodpercben. Így élsz évek óta.” A Kosztolányi Szegény kisgyermekét poétikai játéktérbe hozó allúzió a lírai beszédnek arra az ősi funkciójára vonatkozó utalásként olvasható, melyben a lírai artikuláció a pillanat és az örökkévalóság keresztmetszetébe rögzül. Az „egy percre megfogom, ami örök” kosztolányis gondolata valójában a lírai beszéd poétikai alapgesztusa. A líra ugyanis, amennyiben érzelemartikuláció, eredendően kötődik a pillanathoz, az idő elemi részecskéihez, melyeket az ember időtudata ugyan összefüggő sorozattá rendez, a líra azonban újra és újra az élet kitüntetett, nagy pillanatainak önálló érvényességét mondja ki. A kitüntetett pillanat mindig kibillentett pillanat, az óra semleges idejének felfüggesztése – amikor megmozdul a föld. Az idő diszkrét elemekben történő elsajátítása és felmutatása Villányi költészetében már az időközben című kötet szövegeiben az önmegnyilatkozás képi-formai keretévé vált, s a mindenek előtt című kötet a szövegteremtésnek ezt a szerkezeti modelljét gondolja és építi tovább. A pillanatok sokaságát birtokló lét szimultán idejének reprezentálhatóságának, kimondhatóságának problematikája a könyv egyik leghangsúlyosabb kérdésköre.  „Pillanatok sokaságát birtokolta, a késésben ért időben / állomásról állomásra.” Kosztolányi alakjának, költészetének jelenléte és jelentése egyébként a kötet egészét illetően fokozatosan egyre több értelemsíkot mozgásba hozó önálló kóddá válik. Ez a kód elsősorban nem a Kosztolányi/Esti doppelganger-alakzat személyes újraírásában teljesül ki, hanem a kései Kosztolányi világ és- emberszemléletének motívum áthelyezéseken keresztüli folyamatos, játékos szövegbe íródásában. Ha a Kosztolányi-kódot a szövegek közelségében próbáljuk meg értelmezni, akkor a leginkább centrális összetevőként az emberlétnek mint vendéglétnek egy olyan tapasztalata mutatkozik meg benne, amelynek eredendő sajátossága a létnek poétikai móduszként történő interpretációja, s az ebből fakadó nyelvi felmutatás esztétikai természete. Villányi költészete szinte a kezdetektől ebben az értelmezési és megszólaltatási hagyományba gyökerezik, s e tekintetben talán csak a figyelem fókuszáltságának fokozatos elmélyülése mutatkozik meg látható történésként. A fokozatbeli különbség azonban a poétikai világ lassú de folyamatos átrendeződését hozta magával, míg ez a költészet eljutott az amúgy kitüntetettként felmutatott költői létnek valami nála nagyobb létérvényesség fennhatósága alá helyezéséig. Az életeden túlra című szöveg nyitó és záró versszakai feszes keretként rögzítik az önmagán kívüli/túli léttel szembesülő ember mindig elfelejtett és zárójelbe helyezett tapasztalatát: „Időnként nem árt figyelmeztetni: évtizedről évtizedre / ajándékok sokaságával halmozta el a Jóisten…..Nődögél a tavasszal ültetett diófacsemete. Mire dús / lombot növeszt, életeden túlra nyúlik árnyéka.” A szövegrészletbe megjelenő ajándék-motívum az egész kötet motívumvilágát mozgásba hozza, hiszen a verseket alkotó szókészlet meghatározó részét valójában legkülönbözőbb szinekdochikus helyettesítések által e motívum nagy részletességű szétírása alkotja meg. Ez a helyettesítéses eljárás legnyilvánvalóbb módon az önálló szövegalkotó ténnyé emelt növény-madár – és virágnevekben materializálódik szinte szűnni nem akaró felsorolások formájában. E tekintetben Villányinál nem textuális eljárással állunk szemben, melyen keresztül poétikusan hangzó, tematikus névkatalógusuk vállalnák át a szövegalkotás költői funkcióit, sokkal inkább az ajándékként adódó lét mindennapi realizmusa nyer tanúsítást a különböző életformák megnevezett konkrétságában: „Már csak kétszáztizenötöt kell aludnod, s virul a kert / szélére gondolt vérmogyoró, Carmen vérborbolya, / vérszilva, / kékszakáll, cserszömörce, puszpáng, / mályva, gyöngyvirágcserje, illatos lonc, rózsalonc, / szárnyas kecskerágó, / kikeleti bangita, aranyvessző, / seprűzanót, pompás jezsámen.” Ez a felsorolás és a fentebb idézett életeden túlra című szöveg is az egyedi életnek azt a minősített sajátosságát dramatizálja, melynek léttörvényeiben az egyén örökül kapja a természeti totalitást, és benne élve, benne állva saját élete munkájaként örökíti azt tovább, azaz a vendégség idejét tölti benne. Az ajándékként ültetett csemete-motívum ebben az értelemben a vendéglétben betöltött helyünk átadás-ceremóniájának archetípusos szimbolikáját hozza mozgásba Villányi nem az újonnan meghonosodott (meghonosított) bioetikai vagy biopoétikai esztétika konjunktúrájára csatlakozik a nyelvezet és a stilisztika ilyen típusú elaborálásával, hiszen ez a költészet mindig is idegenkedett az „idők szavának” kikiáltott irodalmi beszédmódok divatjától. A Kosztolányi-életmű világának beíródása a kötetbe a Villányi-féle költői reflexió természetéből fakad, melyben a megajándékozottság állapotának felismerése által egyfelől minden bizonyos bizonytalanná válik, másfelől minden bizonytalan, elképzelhetetlen a lét–és öntapasztalat lehetőség kínálja fel. Teljesen félreértik Villányi kötetének természetét azok a kritikák, melyek a „Műveljük kertjeinket!” közhelyszerű bölcsességének rezignált belátását a költői elerőtlenedés allegóriájának tekintik, s ezt teszik meg a kötetben kirajzolódó jelentésvilág centrumának. Egyrészt Villányi szövegeiben a kert tematizálása a képi sík látszólagos üzeneteivel szemben a metaforikus, toposz-szerű jelentéskiépítés és jelentéskisajátítás ellenében történik, hiszen Villányi kertje nem válik összefüggő világgá, nem válik a valóság modelljévé. Az egyedi lét számára ez a kert nem az ideális, hanem az aktuális valóság, s ebből fakad az a jellemző is, hogy a kert-toposz a természet pillanatnyi felvillanásainak esetleges, a kötet szerkezeti viszonyít tekintve fragmentált sorozata marad (ennek az egyik nyilvánvaló eszköze a leíró, dekontextualizáló nevesítés). Tehát az a felismerés, hogy az ember vendégségben van nem megoldásként, vagy elérendő célként adódik, s nem is az életalakítás ideális módjának feltétele, hanem a poétikai értelemteremtés egy lehetséges útja. Másrészt a világ gondozó birtokbavételének poétikája a vendéglét éthoszának mindennapi praxisából teremtődik: „Addig örülj, míg katáng, hölgymál, varádics, boglárka, / cickafark, seprence, fecskefű közé visz utad.” A birtokbavétel ebben az esetben a névadás, pontosabban a névkimondás gesztusán keresztül történik meg. A Villányi-féle poétikai éthosz fontos része a valóság birtokbavételének időlegesség-tudata, az a belátás, hogy a vendégség nem örök, és nyelv mint ajándék éppen most van rábízva a beszélőre. A létező valóságelemek szövegbe írással történő birtokbavétele a működő logosz eseménytörténete, mely során a nyelv a funkcióteljesítés által létre hozza önmagát, miközben az embert beágyazza a megnevezéseken keresztül születő valóság viszonyrendszerébe. A valóságkonstituáló logosz a megnevezésben gyökerezik: „Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott…Az lett a nevük, amit az ember adott neki.” (Ter 2.20-21) A költészet megnevező funkciójában a nyelv által birtokba vett világ alapító eseményének emlékezete és tudata őrződik meg: „Honnan is tudhatnád, hogy egy mondatért indulsz el / a délutánba.” A kötet első ciklusának grammatikai-retorikai polifónáját az az osztott nyelvi regiszter adja, amelyben a fölülpoétizáló belletrizmus folyton fennakad a pőre megnevezések kierjedt szóbokrain. A kötetben felhangzó lírai szólamok tehát a kölcsönös tükröztetés viszonyrendszerét működtetve ugyanúgy folyamatos áramlásban vannak, mint magának a beszédnek az én-alakzatai. „Nap mint nap megigézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” Amikor Kosztolányi megbabonázva áll a Logodi utcai lakásának ablakában, akkor a megbabonázottság annak pillanatnak az erejéből fakad, amely a világértés új horizontjait nyitotta fel számára. Villányi versbeszélőjének megigézettsége a különböző variánsaiban újra és újra megismétlődő pillanatok korrespondenciáiból fakad, mintha a vendéglét megajándékozottsága, gazdagsága a pillanatok bőséges kínálatában mutatná meg leginkább valódi természetét. Villányi megigézettsége pontosan azáltal kerüli el a pátosz fenyegető veszélyét, hogy képei, megnevezései soha nem lépik át sajátos mikroviláguk vonatkozásrendszerét, s nem állnak össze olyanfajta nagy narratívává, amely valami felismert egész felől formálná a lírai beszédet. Poétikai értelemben tehát ebben a költészetben kimondhatatlanok Kosztolányi végső felismerései, melyek az életet „egy nagy, ismeretlen Úr” gazdag felajánlásaként teszik a világértés alapjává. Villányi költészete a tárgystruktúrák, a jelentések, a konkrét értelemadások szintjén egy immanens világot konstituál, s ebben az immanenciában hatol előre a megajándékozottság, megvendégeltség tapasztalatához. A kötet első ciklusában hét megszólalás ad hangot a poétikai értelemadás immanencián túli horizontjának. Mind a hét mondat hangsúlyosan kérdő módban szólal meg. Az utolsó kérdés így hangzik: „Istenről beszélni sem szabadna, csupán megélni / ajándékait? A kötet egészébe ágyazódva a kérdés ebben az esetben nyilvánvalóan költői, hiszen jelentésszándéka egy lényegi belátást tartalmaz, tehát elsődlegesen az állítás móduszát artikulálja. Azonban ez a transzcendencia irányába történő „túllépés” rögtön érvénytelenül az állítás tartalmában. „Az Istenről beszélni sem szabad” a létnek egy olyan szférájával számol, amely kívül van a nyelviségen, azaz a nyelv szegmentumokba tagolódó lehetséges jelentésegységein, ezért tapasztalatának egyetlen hiteles formája a megélés nyelv előtti elsődlegessége. A wittgensteini episztemológiai formula („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”) Villányi költészetében szinte poétikai normává válik. Költői világában a poézis transzformáló ereje mindig konkrétumhoz kötött, s a lírai metamorfózis mindig a tapasztalható tárgyiságok megmunkálása: „Esztergálás közben tanultál legtöbbet a költészetről, / amikor még nem gondoltál versírásra, arányosan kell / közelíteni az anyaghoz, éppen annyit elvenni belőle, / hogy a kés nyomán szigorúan tekeredjen a fölösleg.” A Villányi-vers esztétikai rejtelmessége többek között éppen abból fakad, hogy a poiesis úgy emeli fel/ki a valóságot az esztétikai történés horizontjára, hogy az eljárásrendben kiinduló pontként szolgáló materialitások a lírai realizmus keretén belül tartják a szöveget. Ebből a szempontból nagyon érdekes, hogy Villányi versvilágának tárgyisága nemcsak az immanencián túlit, azaz a theos logost zárja ki lexikonjából, hanem a posztindusztriális-technicizált valóság tárgystruktúráit is. Ezek az elemek ugyanúgy azért nem tudnak részei lenni a versvilágnak, mert nem váltak a beszélő valóságtapasztalatának részévé, azaz nem konkrét, empirikus részei az életvalóságnak. Tehát nem lehet „esztergálni”, megmunkálni őket. Ebben az értelemben Villányi költészete mindig önmagára zárul, s minden autonóm alkotásra jellemzően folyamatos, jelöletlen leválasztódás és elhatárolódás a világ (az irodalom) aktuális eseményszerűségétől „Mint aki a világ idején kívül saját tempójában baktat / a hegyen, rejtelmes völgy felé ér, s úgy néz szemébe / egy tó, akárha minden reggelen.” A megteremtett költői világ így a reális vagy a reálisból fikcionált immanencia világa, melyben azonban a már birtokba vett (a poétika terébe emelt) elemek többé nem veszhetnek el, nem érhetnek véget, hiszen egy nagyon tudatos elaboráció teremtette őket. Villányinál ezért nem beszélhetünk tiszta elégikumról, vagy a tűnt idők felé forduló „érzelgős nosztalgiáról”, rezignációról. Versvilága nem veszíti el megteremtett elemeit, melyekre később tűnt időként vágyakozhatna: „Nap mint nap megigézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” Az idézet nagyon jól kifejezi a Villányi poétikum konstanciáját, állandó jelen idejűségét, más szóval a múlt idő folyamatos jelenbeli érvényesülését, hiszen az én-ben megképződő távolság (barna haj – fehér haj) pusztán fizikai eseményként felmutatva nem érinti annak lényegi valóságát: a megigézettséget. A megigézettség pedig a megajándékozottság tapasztalatára adott reakció, az a képesség, mely révén megélhetővé válnak a létezőre örökül hagyott ajándékok.

Szerkezetét tekintve a mindenek előtt című kötet két ciklusra tagolódik. Az első ciklus (nap mint nap) a kötet által megteremtődő kommunikatív térben látszólag a második ciklus (mondatai közé) beszélője számára szövegtanúsításként vagy a mondásának applikációjaként szolgál, amennyiben ennek beszélője szinte epikus személyiségalakzatként az első ciklusban megszólaló lírai beszélő felettes énjeként szituálódik. „Ma már hihetetlennek tűnik, de egy időben / összetévesztettek azzal a valakivel, / aki verseiben létezett, hetet-havat összehordott / rólam,” Tehát elsődleges olvasatban úgy tűnhet, hogy itt a biografikus én, a mindennapiság énje reflektál szatirikus, kritikus hangon az önnön poétikai valóságában megképződött én-alakzatra, tehát az életet a maga esetlegességében (gyakran esetlenségében) élő empirikus létező mintegy korrigálja a költői fantáziában, vágyakban otthonosan „szédelgő”, költőien lakozó (s e lakozást komolyan vevő) énképzet idealizált valóságát. Ha így értenénk a második ciklust, akkor az egy depoétizáló  „helyre állítás” műveletén keresztül a realitásban megképződő igazsághoz juttatja el a kötet olvasóját, legalábbis lehetővé teszi számára, hogy az első ciklusban kiépülő poétika terét egy ellenpont fényében tegye az értelmezés tárgyává: „Vénségére talán majd beismeri, valójában nekem / köszönhet mindent, ennyi szerénytelenséget / igazán megengedhetek magamnak, mert nem esett / ugyan nehezemre, de végül is miatta lakoztam / költőien,” Ebben a dialógusszerkezetben nem nehéz felismernünk a Kosztolányi/Esti Kornél-féle önkettőző alakzatot, ahol az életet poétikusan élő, de nem író Esti figura áll szemben az élni nem tudó, de folyton az életről író narrátori énnel. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Kosztolányi novellaciklusában ezek a szerepek folyamatosan átáramlanak egymásba, s a szembenállásuk valójában nem igazolható különállásként: „Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.” – mondja Esti Kornél radikálisan felszámolva a valóság és a vágy/képzelet élettörténet-alakító (azaz valóságképző) szerepe közti határokat. Véleményünk szerint Villányi kötetében is összetettebb viszonyok alakulnak ki a két ciklusban annál, hogy a sorrendiségből fakadóan (az én önkritikai / önreflexív szelleme a második ciklusban tűnik fel) azt mondhassuk, a Villányi versek beszélője a megélt/megírt évtizedek után eljut oda, hogy új perspektívába helyezze lírai énjének korábbi létmódját. A két beszélő viszonya kapcsán középpontba kerül a Kosztolányinál megjelenő, fent említett igazságproblematika. E kérdéskört tematizálja a kötet egyik legszebb verse, a Vétkek című szöveg, melynek nyitása és zárása pontosa világít rá Villányi költészetének alapsajátosságára: „A vétkeimről bezzeg mélyen hallgatott, / bizonyára úgy vélte, egyik sem versbe való, / pedig számolatlanul sötétlenek, mint kertben / a vakondtúrások, hiába száműzném őket / emlékeim közül,….hiába hirdeti önhitten, ő már mindent megírt, / ha varjakká változnának vétkeim, versében / ott gubbasztanának az almafa összes ágán.” Az idézetben hangsúlyosan jelenik meg a hallgatás/elhallgatás világkonstituáló attitűdje, melynek automatikus következménye a valóság idealizálása, eufemizálása. Az elhallgatás olyan szelekciós mechanizmus, amely valamiféle teleologikus szándékoltság jegyében rendezi be/át a tapasztalati valóságot. Villányi költészetében -vállaltan provokatív módon- már korábban megjelent az „öröm-költészet” tematikája, stilisztikája. A 2006-os volna a szerelem című kötetnek ez a központi esztétikai-szemléleti horizontja: „Micsoda, boldog verseket, meghibbant, ez az / ember, időérzéke a nullával egyenlő, mintha / nem ebben a siralomvölgyben verné a jégeső” Az idézetben található kérdés azt a „korszerű” állítást implikálja, hogy nem lehet boldogság-verset írni, hiszen a tapasztalati valóság nem igazolja a benne megszólaló beszédmódot, sőt kifejezetten elutasítja a boldogságról való költői beszéd retorikáját, mint anakronisztikus, romantikus exhortációt. Villányi költészete kötetről kötetre merészen száll szembe ezekkel a teoretikus természetű előfeltevésekkel (elvárásokkal), vállalva az elhallgatás, a versbe be nem írás poétikai szelekciójának szemléleti következményeit. Szövegei éppen ily módon hangsúlyozzák esztétikai-nyelvi konstrukció mivoltukat, azaz szövegszerűségüket, melyek lényegileg nem íródnak vissza semmiféle empirikus valóságba. Mintha ez a költészet azt demonstrálná, hogy a valóságban nemcsak boldogság van, de van boldogság, s ez az a létregiszter ahová ez a poézis el akar jutni, hogy -vállalva az időszerűtlenség kockázatát-a megszólaltatás révén legitimálja azt. Villányi finom hangú bölcsessége kötetek óta azt hangsúlyozza, hogy a megtalált, megélt boldogság mindig időszerű, mert nem a kordivatok mentén teremtődik vagy nem teremtődik meg. Mindebből fakadóan véleményünk szerint a második ciklusban hangsúlyosan megjelenő önirónia, önkorrekció nem értelmezhető az első ciklus poétikai világának tiszta felülírásaként. Már csak azért sem, mert ha megvizsgáljuk az első ciklusban működő esztétikai mechanizmusokat, akkor azonnal látható, hogy közel sem homogén, monologikus és koherens szövedékkel van dolgunk. Már a ciklus első darabja (bizonytalanná vált) a bizonytalanná válás állapotának megfelelően szinte prizmaként szórja szét megszólalók és a megszólalásmódok lehetséges variációit. „Mint amikor megmozdult a föld, s csak annyit érzékeltél,” kötetkezdő sor az aposztrophé alakzatán keresztül teremti meg a retorikai valóságot, tehát egy dialogikus poétikai tér koordinátáit fekteti le. A második mondat: „Július elején még nem vettem őszibarackot a piacon,” E/1-ben, az előző szólamot kitérítve a konfesszionális beszéd grammatikáját hozza működésbe, hogy a harmadik szövegegység majd ezt modifikálja az epikus E/3 narratíva megjelenése révén: „Pillanatok sokaságát birtokolta, a késésben ért időben / állomásról állomásra.”. A kötet intonációja tehát eleve három beszédmedret nyit meg, s ez a három szólam az egész ciklusban párhuzamosan építi a szövegvilágot. A szólamok viszonya azonban jelöletlen, s bizonyos szempontból valóban párhuzamosan futnak egymás mellett, olyannyira, hogy az egyes versek esetében a szövegintegritás vagy a szemantikai koherencia technikai elemei szinte hiányoznak. Ez a szerkezeti heterogenitás különösen akkor válik hangsúlyossá, ha a második ciklus nagyon koherens, egyetlen (hosszú) versmondatból álló szövegszerkezeteivel vetjük össze. Mintha ez a rész az előző ciklus szerkezeti szintézise lenne, egybetereli a regiszterekre osztott én-integritás polifon szólamait, s ezen az eljáráson keresztül azonnal kezelhetővé, egyszerűsített „képletté” redukálná az ént szólásra késztető, széttartó érzelmi tartalmait.  Véleményünk szerint ennek a szerkezeti-formai játéknak nagyon fontos poétikai üzenete van. Az első ciklus minden darabja öt mondásból áll, s mindegyik a fent bemutatott hármas tagolású meder valamelyikébe tartozik. a kétszeres sortávolsággal elválasztott egységek megbontják az kontinuus szövegfelületet, s ebből (is) fakadóan nem jön létre összefüggő szemantikai tér, azaz olyan tartalomegység, ami a versalakzatban nyerne formát. Úgy érezhetjük, hogy a mondások egy nekik rendelt keretben szabadon járnak-kelnek – távolságuk mértékétől függően hol érintve, hol elkerülve egymást. Ezt a „szabadmozgás-képletet” erősíti az a textuális tény is, hogy több szöveg egymással konfrontálódó, sőt egymást cáfoló szövegegységet is bent tart a terében. A már többször idézett megigézve áll című vers második egységének állítása: „Már csak dereng, ki is volt az a valaki, aki a másik / életemet élte.” nyilvánvalóan szemben áll a szöveget záró mondással: „Nap nap után megigézve áll, csak időközben fehér haja / lett a barna fiúnak.” A grammatikai-retorikai parallelizmus azt a szemléleti belátást formalizálja, hogy az öröm vagy bánat, a szépség, a boldogság, a szomorúság, s a léleknek mindazok az érzelmi tónusai, amelyeket Augustinus distentio animi-ként nevez meg, nem állandósíthatók, nem kiterjeszthetők az életidő nagyobb szakaszaira, hiszen egy-egy pillanat vagy pillantás hozza létre őket. Ebben az értelemben az első ciklus szövegegységeinek többsége valójában egy sajátos pillantás-sorozat önálló pillanattá rendeződött diszkrét eleme. A szövegegységek között ily módon megképződő hiány, textuális szakadás döntő jelentőséggel bír, hiszen a forma szintjén a poétika terébe vont életvalóság hiányainak, szakadásainak a reprezentációjaként értelmezhető. „Hatalmas evezőcsapásokkal vitt a vízen, de hiányzott / a csónak, s két karja volt az evező.” – az ugyanúgy talált című szöveg negyedik pillanata jól megjeleníti az egész kötet valóságérzékelésének ezt a sajátosságát amennyiben képi világában hordozó nélkül (fundamentális hiányban) születik meg a cselekvés pillanatának extázisa. Még összetettebbé válik a hiányérzet különössége azáltal, hogy a képben megjelenő cselekvés ágánse jelöletlen, kimond(hat)atlan. Tehát a csak a szövegértésnek felületes szintje érzékelheti a nap mint nap ciklus poétikáját reflektálatlan és túlzó érzelemvallomásnak, melyeket a második ciklus felülír, és a mindig ironikus utólagosságból fakadóan a valódiság depoétizált nézőpontjába ágyaz. Ezekben a szövegekben eleve nem a falusi-természeti létidill romantikus organikussága képződik meg, hiszen a beszélők kölcsönös egymáson kívülisége, párhuzamossága ezt a világtételezést eleve lehetetlenné teszi. A koherencia hiánya a képi, szerkezeti, tartalmi elemek közt a létezésnek azt a tapasztalati tényét „viszi színre”, ami leginkább a lírai beszédben tud kifejezést nyerni, hogy az élet mindennapiságában, tagolatlan ismétlődéseiben az ezekből ki/felvillanó „erőteljes pillanat” felforgató hozadéka válhat maradandóvá, életszervező múlttá (emlékké) és jelent alakító tapasztalattá (élménnyé). Valójában ezek a különálló nyomok, jelek a korábban tárgyalt vendéglét/vendégség érzékelhető üzenetei, ajánlatai, s ezek észrevételezése, felismerése pedig a magának az életidőnek a ritmizálása. Az idő kitöltése. Érdemes kissé részletesebben kitérni a két szintaxisának poétikai szerepére is. A második ciklus minden verse nagy gonddal szerkesztett egyetlen versmondatból áll. Ezek mindegyike kijelentő mondat, valamiféle utólagosság, felülpozicionáltság bizonyossága szólal meg bennük. Ezt az érzetet erősíti a mondatok grammatikai koherenciája is. Ezzel szemben az első ciklus szövegei gyakran tartalmaznak befejezetlen, csonka mondatokat. A saját életedbe című szöveg tematizálja is ezt a (Villányinál már korábban megjelenő) grammatikai sajátosságot: „Ezúttal nem téveszted el a peront, évekig bolyongtál, / de most saját életedbe érkezel, kiegészülnek időről időre / félbehagyott mondataid.” A félbehagyott mondatokból történő építkezés a szöveg ígérete ellenére („kiegészülnek félbehagyott mondataid”) mindvégig megmarad a ciklusban jelezve a nyitó szövegben rögzített „bizonytalanná vált minden”-érzés következetes jelenlétét. A lezáratlan mondat Villányinál olyan nyelvi redukció, ami többnyire hiányteremtő funkciót lát el, s a világban tapasztalható összerendezhetetlenség nyelvi képleteként áll elő, hiszen a nyelvi egység nem teremti meg a maga kontextusával a konnektorait. Így a szövegbe tagolódás helyett önmagába zárul. Véleményünk szerint ez a struktúra is a pillanatot/ pillantás reprezentálni szándékozó poétika eszközeként érvényesül: „Mint aki a világ idején kívül saját tempójában baktat / a hegyen, rejtelmes völgy felé ér, s úgy néz szemébe / egy tó, akárha minden reggelen.”

Mondhatnánk, hogy kötetben szinte önálló tematikát képviselnek az elmúlás-versek, de a fent bemutatott szerkezeti párhuzamosság miatt nem lennénk pontosak a kötettel szemben, de hangsúlyoznunk kell, hogy Villányi nagyon finoman építi ki azt a beszédmedret, melyben az elmúlás-érzettel születő hang megszólalhat. Ez a szólam nem válik dominánssá, nem él az érzelmi hatáskeltés eszközeivel. Úgy szólal meg, minta a beszélő belebolyongana a neki rendelt elmúlásba, és azt mint a vendéglét oly sok felkínált tartalmának egyikekét fogadja. A veri álmodat című versben a kötet egyik legszebb mondásegysége -e poétika praxisához hűen-epikus álomképként láttatja és teszi történéssé az elmúlás egyszeri, jövőbeli pillanatát: „Hiába megyek át a túloldalra, kanyarodom egy másik / utcába, hallom a csörgést mögöttem, egyre közelebb. A / kereszteződésnél utolér, hátrafordulok: egy ember övén / töméntelen mennyiségű kulcs billeg. Vajon melyiket / nyújtja majd felém. Milyen ajtót nyit?” Ez a sokfelől és sokfelé olvasható szövegbravúrosan modellezi Villányi mindenek előtt című kötetének finom váltásokban realizálódó polifóniáját, s a szemlélet szintjén ragadja meg a vendéglét emberének a felé érkezővel szembeni bizalmát és nyitottságát. De Villányi új verseskönyve mindenekelőtt: igazi, poézist érvényesítő költészet.

Forrás, 2021/11.