Halmai Tamás – Az argentin kék

Villányi László: mondja édesanyám

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2009

         „és hogy állsz a szerelemmel / kérdezi halálos ágyán édesanyám” – indul Villányi László új verseskötete (5.). Megragadóan pontos fölütés: egyfelől rámutat a könyv tematikus középpontjaira (szerelem, halál, édesanya), másrészt megelőlegezi a párbeszédes jelleget, illetve a beszélői szólamváltások poétikáját. Mert amíg a költő előző – a vallomásos és a szerepjátékos megszólalást variáló – munkáiban a szerelem ontológiája adta a fő beszédtárgyat, a mondja édesanyám lapjain az anya és a fiú viszonyának kétszólamú megidézésén keresztül tárul föl egy család története – s egy évszázad történelme. Helyesen állapítja meg a fülszöveget jegyző Varga Mátyás, hogy az oral history hagyománya sejlik át e poézisen: „Ezeket a szövegeket a család történetének történelemként való átélése, ugyanakkor pedig az anya egész életen át folyó elbeszéléseiből építkező önértelmezés vágya hatja át. Az életére visszatekintő anya és az ő történeteit felidéző fiú alakjának egymásra vetülése, a női és férfi princípium szüntelen egymásba fordulása szinte mindvégig két elbeszélő szimultán jelenlétét sugallja”.

A nyolcvannyolc rövid, cím nélküli vers a verstani kötöttségeket és a központozás támaszát is elveti. (Ez utóbbiból fakad a cím üdvös kétértelműsége is: a „mondja édesanyám” egyszerre utal a függő beszéd és a megszólítás [’mondja, édesanyám’] kötetbéli jelenlétére.) A keresetlenül szikár versbeszéd így a lényegi tartalmakra összpontosító emlékezet legalkalmasabb eszközévé válhat, amely lényegi tartalmakat – mivel az talán lehetetlen volna – nem családregényes teljességet célzó szövegsorozat, hanem föl-fölvillanó epizódok és reflexiók lírai egymásutánja viszi színre. A múlt és a jelen, a valóság és az álom (és a képzelet) egymásba szervesülése hitelesen beszél a két világháborúról, 1956 és 1968 eseményeiről, a családfa és a kivándorlás földrajzi irányairól (Galíciától Új-Zélandig, Beregszásztól Ausztráliáig) – mindezt játékosan komoly kozmológiai és asztrológiai kitérőkkel.

Néhány példát idézünk csak arra, hogyan épül föl és miképpen hat ez a költői szövegvilág. Az alábbi, gyermekkori emlék korszakot jelöl emblematikusan (a „pilótakeksz” motívumával s az éjszakai műszakban dolgozó nő képével), miközben a testvéri ragaszkodást („nővérem kezét fogom”) hangsúlyozva a család megtartó erejét példázza: „nem tudok elaludni édesanyám keze nélkül / amikor éjszakára megy dolgozni / csomagolja a pilótakekszet / nővérem kezét fogom” (8.). Pár lappal arrébb a lehetséges világok képzetével játszik el néhány sor, ugyancsak históriai pillanatképet rögzítve: „’56-ban hívja Emma néni / ha édesanyám megfogja kezemet és nővéremét / s meg sem állunk az óceán túlpartjáig / lehet egy szerelmetes férfi várja ott / felülök a Buenos Aires-i villamosra / s lenne magyarázat arra miért szeretem az argentin kéket” (11.). Az egyik legfontosabb vers a jelenben álló beszélő múltakat összefogó tekintetével láttat kezdetet és véget; az „otthonom” itt ráadásul a nyelvre-költészetre érthető metaforaként is olvasható: „ha kinézek otthonom bármelyik ablakán / látom a kórházat ahol megszülettem / hajdanvolt házasságom albérletének fáit / a boldog versek tízemeletesét / a Szent Imre templom tornyát / tövében ott van porrá lett édesapám és édesanyám” (34.). A fiúi szemérem mélységét és a szerelem fölszabadító hatalmát egyidejűleg dicséri egy háromsoros: „évtizedekig arra várok hogy megcsókoljam / és amikor szerelemben élek / akkor csókolom meg édesanyám kezét” (64.). Nemzedékeket sorol egymás mellé egy következő szöveghely, az életet és a halált azonos rangon, ugyanazon természetességgel mutatva föl: „édesanyám áldott állapotban van velem / amikor halott nagyanyámat öltözteti” (83.). S a jóság mindentudó intelmévé nemesül az a végső biztatás, amelynek igazságára („utólag mosolyogtok”) éppen e verssorozat fájdalmas szépsége vall rá: „utólag mosolyogtok minden részleten / biztat halálos ágyán édesanyám” (92.).

„A boldogsághoz két ember nem elég, mert a boldogság sok békesség. A békesség: ismerni az embereket, de mégis szeretni őket. És úgy élni” – írja Kondor Béla. Ez a békesség terül szét, ez a boldogság bujkál a mondja édesanyám verseiben. A megengesztelődés békéje, az emlékezés már-már szenvtelen derűje. (Szenvtelennek hat, mert a gyász pátoszát bölcsen kerülő, eszköztelenné stilizált versnyelv hozza létre. Ekképp foglalhatja el a pátosz és a gyász helyét az emlékező és alkotó szeretet.)

Villányi László és az Orpheusz Kiadó együttműködése ismét nagyon szép könyvtárgyat eredményezett (a Kurcsis László tervezte borítón Szentgyörgyi József festménye látható). Jó kézbe venni, élmény elmerülni benne.

Halmai Tamás

Vigília, 2010/1