Jász Attila: Egy másik élet reménye
augusztus 23, 2019Villányi László prózaverseinek erotikus töltete
(Másik életem talán éppen a titok miatt teljesebb.)
(V. L.)
[A NEM MEGTANULHATÓ SZINTÉZIS]
Villányi László eddigi munkái sorából kiugrik, még a Felületes Olvasó számára is, egy sajátos prózavers forma, egy olyan szerkezet, amelyben a szerző maradék nélkül valósította meg önmagát.
Ezek egy sajátos szintézis eredményei, melyek válogatott kötetében is testet öltöttek, új minőséget hozva létre a költő addigi életművében. (Megjegyzendő, hogy a szigorúan szelektált-válogatott kötetben csupán két rövidke ciklus nem Villányi-féle prózavers.) Ez a fajta prózavers feltűnt már az Alázat kötet (ezzel kezdődik a válogatott kötet, noha már 3. verseskönyve Villányinak) oldalain is, bár még korántsem annyira karakteresen, mint a későbbiek folyamán. Vagyis az Alma íze, a Vivaldi naplójából és A szabadkai villamos kötetekben.
Szóval, az Alázat prózaversei már magukon hordták a későbbiekben oly jellemzővé váló stílusjegyeket. Jól érzékelhető szintéziskísérletek voltak ezek próza és vers között, egy önálló beszédmód kereséséhez és megtalálásához. Egyszerre korszerűen és vállaltan korszerűtlenül, egyszerre modern költészeti eszközökkel, ám a hagyományokhoz is erősen kötődve.
Villányi eddigi költészetének csúcsteljesítményeként üdvözölhetjük ezeket a próza-vers-kísérleteit. Nem kevesebb, mint tizenöt-húsz év költői anyagáról van szó, költői kibontakozásától teljes virágba borulásáig. (Az azóta született töredékes írásművekhez és a hatsoros szerelmes versekhez egyelőre hiányzik a megfelelő távlat, hogy azokat is ilyen egységben lehessen látni. Így mindenképpen megkerülhetők a prózaversek tekintetében.) Legegységesebb és egyben eddigi legizgalmasabb teljesítménye tehát ez a bizonyos vers és próza határán mozgó, tipográfiailag mégis versnek álcázott forma, mely tartalmi kivitelezésében A szabadkai villamosban és a Vivaldi naplójából kötetekben válik legérettebbé.
Villányi egy olyan verstípus-sorozatot kísérletezett, párolt le ezekben a köteteiben, melyekben a megélt élmény alapján olyan hatást sikerült keltenie, melyek közvetlenségük folytán maximálisan képesek hatni az Olvasóra. Borges ezt így magyarázza: „Az irodalom ügyes fortélyokkal fejti ki mágiáját, ha az olvasó rájön ezekre a trükkökre, azonmód el utasítja őket; ezért elengedhetetlen a minimális és a maximális variációk sokasága, melyek újra tudnak éleszteni egyfajta múltat vagy előre alakíthatnak egyfajta jövendőt.” Mert az Olvasónak erre (titokra, természetesen) szüksége, igénye van. Borges ezt tovább is boncolgatja, akárha Villányi egyik kötetéről beszélne (Az alma íze): „az alma íze (mondta Berkeley) a gyümölcs és a szájpadlás találkozásában van, nem magában a gyümölcsben; hasonlóképpen (mondanám én) a költészet a versnek az olvasóval való csereforgalmában van”.
Valami ilyen találkozás, jó értelemben vett csereforgalom van elkapva a Villányi-féle prózaversekben is, ám iszonyatosan nehéz őket vallatóra fogni, szövegként. Szövetként felfejteni a rétegződéseket. De egy biztos, valami egységes élményt hagynak maguk után, amelytől az Olvasó néhány percre legalább, megszédül…
Talán, mert saját élettörténetét úgy szintetizálja költészeti elképzeléseivel, hogy az az olvasója számára is meg- és átélhetővé váljék. (És ez mainapság hihetetlenül bátor cselekedet…)
Például, hogy konkrétumot is mutassak, a Borotválkozás után című versében figyelhető mindez meg:
Hosszú seb gyógyul számon. Nélkülem élnek
törvényei. Beszáguldja a konyhát, ütődik,
magábaroskad egy darázs. Mint
homlokomból ő, legalább annyit akarok
érinteni a délelőttből.
Kitárom az ablakot. Mintha magamat
szabadítanám, s repülnék könnyedén a folyó
felé. Pók szövi hálóját a parton. Nem téved
a fák felől, nincs elvétett mozdulata.
Harminc év előtt gázolok, ujjaim közt kibuggyan az
iszap. Kagyló nyílik, sodródom különös
lebegéssel. Számban az alma íze: fölrobbant
csillagok üzenete. Ismer valaki.
A vers – címében prózai módon a keletkezés idejét határozza meg – a kötet/ciklus egyik legszebb darabja. A költő az egymásra helyezett jelentésrétegeket sorkiugratással jelzi, egyértelművé és tisztává téve az asszociációs láncolatot. A jelen – a seb gyógyulásától, a darázs homloknak csapódásáig, vagy az ablaknyitásig, és a pók megfigyelésétől a folyóparton – nyomon követhető, míg a következő pillanatban már a harminc évvel „ezelőttben” bolyong a költő, ám a hely ugyanez, és ez biztosítja az átvezetést. Megmagyarázhatatlan sorok tágítják váratlanul a mikrokozmoszt makrokozmosszá. Hogy a befejezés bizonytalanságát már kapisgálja, sejthesse az ember az előző sorokban, mégis. A verszárlat teljesen kitárja és – a lehető legszerencsésebb módon – nyitva is hagyja a verset.
[A VÁROS ÉS AZ EMLÉKEZET]
A Villányi-féle prózaversek leggyakoribb lakóhelye Győr, bár előfordul, hogy Szabadka (A szabadkai villamosban) vagy Velence (a Vivaldi naplójából kötetben).
A város (a városok) furcsa módon konkretizálódnak e prózaversek ciklusaiban, direkt módon megjelenik egy-egy jellegzetes város- vagy utcarészlet, ugyanakkor az egymásba torlasztott képek mégis szürrealisztikussá, lebegővé teszik a szöveget. Emlékekről van szó természetesen, az emlékezés mechanizmusáról. Például borotválkozás közben, mikor az agy „tudatos” része kikapcsol, és a tudatalattiból váratlanul rég elfelejtettnek hitt emlékek bukkannak fel. (Csak arra kell közben vigyáznunk, meg ne vágjuk magunkat!)
Természetesen nem egyszerű, álomszerű leírásokról vagy pszichoanalitikus elemzésekről van itt szó, hanem igazi költészetről, melynek csupán eszközei az említett lehetőségek. Villányi egyik legfőbb erénye azonban, hogy látszólagos vallomásossága ellenére mégis mindig „kidekázza” mondanivalóját. Csupán a legminimálisabb információt osztja meg velünk. Ugyanakkor ez az eljárás cseppet sem tűnik erőltetettnek vagy mesterkéltnek, inkább, mintha a vágások, elhallgatások egy spontán folyamat részei lennének. Vagyis, a költő pontosan tisztában van vele, mit is akar. (És mit tud megcsinálni…)
Rendszerint valami régi emlékhelyről indít konkrét képeken keresztül, s szépen, óvatosan úsztatja át a látványt az absztrakció felé. Az emlékezet „kihagyásos” működésének kitűnően megfelelnek ravasz és pontos „vágásai”. Rendszerint apró, lényegtelennek látszó dologból indul, például, seb a száj szélén, vagy a város egy jelentéktelen részletéből: „Hiányzott a fekete kutya Kassák Lajos kerítéséről.” Tudjuk meg a Dugonics utca című versből, és hogy a ház tulajdonosa természetesen nem is Kassák (ez csupán költői áthallás). A vers elkülönített három része három réteget bont fel, hogy a költő akár nagyanyja idejének Beregszászáig is eljuthasson, majd onnan vissza saját jelenébe és városába, Győrbe. Mintha a lehető legtermészetesebb dolgokat tudtuk volna meg, természetesen közli: „Tavasszal rendszerint ezen az utcán megyek a városba.” Miközben a téren már futnak a gimnazista lányok, a költő nagy örömére, de ő addigra már megint máshol jár képzeletben. És hol máshol is járhatna, mint a lányok öltözőjében, tornaóra után. És mivel költő, különös képességei is vannak. Például, a járdáról is hallja, „ahogy a lányok testére zúdul a víz”.
El kell hinnünk neki, hogy ez egy ilyen város. Amihez fogható csak Szabadka lehet, esetleg a Vivaldi korabeli Velence. Villányi költészetében legalábbis, hiszen egyszerre lehet konkrét és metaforikus is városa, egy jól összehangolt, prózavers formátumú szintézisben.
[Az erő, az erósz és a költészet]
Nietzsche mondja egy ízben pszichologizálva, hogy ugyanazt az erőt fejtjük ki a műalkotásban és a nemi aktusban: azaz csak egyfajta erő van. Ez a megállapítás hihetőnek tűnik, még akkor is, ha elgondolkozva Nietzsche általunk vélt és ismert tapasztalatain kissé elbizonytalanodunk. De ha jobban belegondolunk, Freud majdnem ugyanezt hirdeti. Sajnos kicsit primitívebben, az erószt, az erotikát puszta szexszé alacsonyítja, megfosztja a szerelmet gyógyító erejétől, csupán a psziché elferdüléseinek lehetőségeit látja benne. (Hívja fel figyelmünket Erich Fromm.)
Villányi prózaverseiben inkább a gyógyulásra való vágyat érezhetjük elementáris igénnyel, illetve hiányként. Ahogy a szexnél többet akar, az erotikát akarja, a Másikat, a másik lénnyel való, vagy inkább abban való feloldódást. Ezért tűnhetnek folytonos menekülésnek az Alma íze kötet versei. Ezért is idézheti egyik verse mottójában Vladimir Holant: „Költészet az is, hogy létezel”, jelezve, hogy számára a költészet metafizikus szinten (is) azonosítható a szerelemmel. (Egyébként majdnem ugyanezt állítja Nietzsche is, kicsit nyersebben.) De mások is így gondolják, például a költő létére filozófiai szövegeknek álcázott vallomásaiban Kierkegaard: a költőhöz a nőbe vetett hit lényegileg hozzátartozik. Nos, állapíthatjuk meg ezek alapján, Villányi igazi költő.
E prózaversekben a beteljesületlen szerelem költője.
És a ki nem mondott dolgoké, a korábbi, pillanatnyi beteljesülésekre emlékezve. Hisz a Villányi-versek ereje és erénye egyben, hogy az Olvasó kénytelen a sorok között olvasni, avagy kiegészíteni saját fantáziája alapján az elhallgatott dolgokat. Melyekre azonban nem felejt el utalni:
Elképzeltem: majdan unokájával játszik a
karácsonyfa alatt. Az új terepjáró ügyességét
próbálgatják, s könyvekből épülnek kusza
akadályok. Az egyikről ránézek, de nem kell
szégyenkeznie, mert egykor el semmi sem
maradt.
Fromm véleménye szerint a szeretetet is tanulni kell. Villányi, akár egy örök tanítvány tűnik fel prózaverseiben, mint aki tudja és elfogadja, hogy a szerelem, a szeretet nem tárgy, hanem képesség kérdése, s hogy ehhez bizony nemcsak bátorságra és hitre, hanem óriási alázatra (ld. a válogatás első kötetét) is szükség van. Egyik legszebb szerelmes versében, A Múzsa természetéről címűben így vall erről: „Elgondoltam hibáit. Lába vastagra sikeredett, hogy a tömegben könnyen ráakadjak.” Ehhez a vallomáshoz egy csipetnyi, kedves humor is jár: „Karácsonykor tartottuk születésnapunkat. Mákos tésztát főzött. Lassan kortyolt. (Igen, Villányit is.)” Hogy aztán elmondhassa, hogyan is tartozik számára össze a nőbe vetett hit a költészettel:
Számmal bőrére írtam egy új mondatot. (Nyelvemmel
zárójeleibe.) Hangja lett a pont, a vessző, s a
csend a gondolatjel. Benne remegett végig a
tökéletes vers.
Nem egyedi, egyszeri esetről van szó. Máshol, például a Költészettan című versében egyszerre konkrét és elvont, nagyon is félreérthetően, amivel igen jót tesz a versnek: „a szabadság, ahogy magadba fogadsz”.
Egyébiránt Villányi nagyon is igyekszik nyelvileg legalább konkrét lenni, szándékosan kerüli az elvont megfogalmazásokat. Látszólag semmiségekről ír – miként egyik mestere, Tolnai Ottó –, de az neki minden. Ugyanakkor örök platonista, hiszen számára is összeér a gyönyör és a szenvedés, egyetlen pontba, amibe verseit fókuszálja. Ezt a pontot Az alma íze prózaversei határsávvá szélesítik.
[EGY MÁSIK ÉLET]
Mindenkinek van egy másik élete, egy titkos, amit senki nem ismer. Természetesen Villányinak is. Talán egy kicsit kevésbé titkos, de nagyon másik.
Kevésbé titkos, mert verseiben megrajzolja ezt az általa megélt, elképzelt másik életlehetőséget. Válogatott verseinek is ezt a főcímet adta szándéka megnyilvánulásaként: Egy másik élet. És legyünk őszinték, ki ne szeretne egy ilyen másik életet, sétákkal a folyóparton, lányokkal, hol Vivaldiként, hol meg önmagaként. De mielőtt túlzottan megirigyelnénk költőnket, nem árt elgondolkozni rajta, miben is áll valójában ez a verses, másik élet. És főleg mibe is kerül.
„…a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik – érzelmeink elég korán jelentkeznek –, hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként röpülnek a madarak és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait.”
Mindezt Rilke írja egy levelében, és nem Villányi, de rá is maximálisan igaz, az ő tudására, tapasztalatára. És ha még azt is hozzátesszük, hogy ezek korántsem a boldog beteljesülés versei, hanem az örök vágyakozás megtestesülései, nem biztos, hogy feltétlenül irigyelnünk kell. Bár ki tudja. Amikor Vivaldi bőrébe-szerepébe(?) bújik, nagyon is irigylésre méltó, hiszen az erotika legmagasabb fokát valósítja meg. Egy cselló kecses nyakának (vagy egy lánytanítványáénak) finom érintésein keresztül. Például.
Ne felejtsem megjegyezni, Villányi első költői periódusának a csúcsáról, a Vivaldi naplójából című kötetről beszélek. Mely nem véletlenül áll a válogatott másik élet legvégén. Az alma íze című kötete kapcsán a szintézis megtalálásáról volt szó, a környezet, a mindennapiság és az irracionalitás poétikus, jófajta elegyéről. Mégis, ennek ellenére igen keveset tudhattunk meg valós életéről. (Hiszen csupán az általa versbe emelt mozaikdarabokat ismerhettük meg, melyeket éppen láttatni akart.) Villányi rejtőzködő alkat, keveset lehet tudni az életéről-gondolkodásáról még a vele személyesen érintkezők számára is, ezért izgalmas feladat a versek szövegkapujának megnyitása. Verseiből zárkózott személyiségén túl elsősorban poétikai tapasztalata süt át, ahogy elmondhatóvá teszi nehezen kimondható érzéseit-gondolatait és emlékeit. Ehhez például Vivaldi személyiségét és életét kölcsönzi önmagának. Mégis, ezekből a versekből többet ismerhetünk meg valódi lényéből, mint korábbi verseiből.
Ezt ő is érzi, érzékeli, ezért szándékosan összekeveri a két életet, valóságot és fikciót, amelyből kitűnő prózadarabok születnek, és aminek egyik legkézzelfoghatóbb kísérlete a Vivaldi naplójából-hoz írott (kötetbe még nem került) játékos utószava, Egy másik évszak címmel:
Az ember oly sok mindenre képes, ha versről van szó. Bizonyára így gondolták azok is, akik ravasz kérdéseket tettek fel a könyv keletkezését illetően, bonyolult magyarázatot várva. Ki kell ábrándítanom őket. Az egész sokkal hétköznapibb, mégha kevéske regényesség keveredik is a történetbe.
És ezután számos verziót lehet olvasni, hogyan is keletkezett a könyv. Ki inspirálta, kitől kapott üres füzetet ajándékba, mit látott, hogyan is lett, lehet ő Vivaldi reinkarnációja stb. Ám a jegyzetek – rendkívül ügyesen és szórakoztatóan – egymást írják fölül, hogy a végén azt kelljen írnia:
Bevallom mindegyik variáció igaz. Legalábbis egy-egy részlet mindegyikben fedi a valóságot. Így ha a kíváncsi olvasó aláhúzza a megfelelő mondatokat, összeállhat a könyv keletkezésének története.
Jó vicc, nevethetünk rajta, de mégis… Mégis a munkamódszerét írja le itt Villányi, szándékosan elhallgatva az egészen konkrét dolgokat. De a lényeg mégis ki van mondva: a valóság egy-egy rá jellemző részletét emeli ki, és mintegy filmkockánként rakja össze saját történetét. Tulajdonképpen – mint minden igazi költő – mindig ugyanazt a történetet, ami – mint ahogy a könyv készülésének történetei-verziói is – mindig egy kicsit másként hangzik, más tűnik fontosnak ugyanazon dolog/érzés kapcsán.
Korábbi verseiben ezek a vágások érzékelhetőbbek voltak, tehát a finom átmeneteket nem tudta mindig láthatatlanná oldani valóság és fikció között. A Vivaldi-versekben viszont annyira profi vágástechnikával dolgozik, hogy nem érzékelhetőek a különbségek. Mindegyik variáció igaz lesz/lehet. Valószínűleg azért, mert ő maga is igazán hisz, hinni akar ebben a másik élet(lehetőség)ben.
[VISSZAFELÉ OLVASVA]
Utólag minden sokkal egyértelműbb(nek tűnik). Mindig. Ugyanis ki sejtette volna, hogy Az alma íze beszédes című Villányi-kötet utolsó, negyedik ciklusa, Négy évszak címmel majdan egészen más jelentőséget kap, mint azt az akkori olvasáskor gondolni lehetett volna.
Négy évszak, szokványos cím, és még csak nem is volt kötelező Vivaldira gondolni. Ráadásul a szerelmes versek gyűjtőhelye is lett e ciklus. A tartalmiakon kívül érdekesek a formai azonosságok is. A Villányi által megteremtett prózaverstípus, azonkívül a zárójelek kiemelt fontosságú használata (A szabadkai villamos kötetre is érvényesen) jellemzi. Visszafelé olvasva tehát, akár a válogatott kötetben is, e két rendkívül egységes kötet előképszerű előzményei megtalálhatóak már a Négy évszak ciklus verseiben. A zápor dicsérete, A múzsa természetéről, Üdv néked mozi című darabok a Vivaldi-ciklust előlegezik, míg a többi vers a villamos-ciklust, hiszen többnyire utazós-vonatos versekről van szó.
E ciklus folytatásaként olvasva a Vivaldi-versek az eszményi szerelemről, Erósz megénekléséről, az égi és a földi szerelem dilemmáiról, testiségről és érzékiségről – Villányi ars poeticájáról – meditálnak és vallanak. Igen érdekes, ahogy egy alkalmi jellegű szövegben, egy Pázmány-idézetet kommentál Vivaldi nevében:
Amivel a szivünk bévelkedik, az a zene, csupán a zenéből tudhatjuk, mi vagyon az emberben. Hajlamosak valánk elfeledni a szűv hangjait, de kérdezzenek csak meg egy szerelmetes leányt vagy ifjút, mily gyönyörűséggel hallgatták egymás szűvének ritmusát. Alitom, a világi férfiak azért lelék örömüket a női kebel íveinek látványában, azért gerjedének utána, mert egy tekéletes hangszert vélnek felfedezni benne, amihez ha odahajtják fejöket, hallhatóvá válik a szűv legbensőbb muzsikája.
Susan Sontag írja az értelmezés értelmetlenségéről, illetve lehetetlenségéről fogalmazott dolgozatában: „Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk.”
Így van, érthetünk egyet. És íme…
Villányi, gondolom, szintén készségesen igazat ad Sontagnak, hiszen könyvei ezt a fajta „erotikát” a gyakorlatban is igyekszenek megvalósítani, igazolni.
[A VÁGY VILLAMOSA ÉS AZ ÁLMOK TÜKRE]
A villamos-versek kissé földközelibbek, kevésbé éteriek, de ugyanúgy a szerelemről szólnak, és – talán legtöbbször – az álom működéséről, mechanizmusáról, amit a verscímek is, mintegy az álomfejtés kulcsszavai, egyértelműen jeleznek (A piros esernyő, A kék pulóver, A fűfoltos bugyi, A szemüveg stb.). Villányi módszere hasonló lehet Marcel Proustéhoz, gondolom – a kutatás-keresés közben Álmok című írását böngészgetve. Hasonló tehát, miként Proust alvás közben egy lányt képzel maga mellé, „álombéli lányt, mintha valódi kedvesem lett volna”, vagy ahogy álmában gyerekkora színhelyén sétálgat, felidézve kellemes és kellemetlen élményeket.
Az ilyen és hasonló élményeit Villányi is a nappali ráció fényében mosdatja. Meséli el, és maximálisan kontrollálja. És hiába tolódnak, csúsznak el az események és az okok az álomban, Villányi kihagyásos és időnként meglepő részletekkel tarkított, de nagyon is kerek és valóságos, összefüggő (rövid) történeteket ad elő.
A szabadkai villamos keletkezését ismét egy utószójellegű írásban fikcionálja, amelynek csak az utolsó bejegyzését idézem (a szöveg hosszúsága miatt):
Álmomban Szabadkán bolyongtunk Kormos Istvánnal. Miután megmutatta a varázsló kertjét, kezembe nyomott hetvennégy villamosjegyet, s magamra hagyott. Kapaszkodtam órákon át, hallgatva az utasok beszélgetéseit. Már kilyukasztottam az utolsó jegyet is, amikor egy éles kanyarban kirepültem a nyitott kocsiból, éppen Kormos előtt huppanva földre. Sóvárogva néztem a villamos után, s mormoltam. ’Látod, ez az én formám’.
Csáth az álomról írott tanulmányában elmesél egy Freud praxisából való példát. A példa úgy szól, hogy egy huszonéves lány azt álmodta, az öccsét halva látta. Freud szerint ez nem azt jelenti, hogy a testvére halálát kívánná, az okot mélyebben találta meg. A lány kishúgának halála alkalmával találkozott egy férfival, aki nagyon tetszett neki. Az újraláthatás vágya hajtotta szemére ezt a kegyetlennek tűnő álmot.
Villányi A bordó kalap című verse mögött hasonló élményt lehet sejteni. A vers feszes és kihagyásos szerkezete miatt csak egészében idézhető, idemásolom:
Álmomban egy liftre nyílt szobám. Mezítelenül vártalak
Újra és újra szétgördült az ajtó, ismerős vagy kevésbé
ismerős arcok bukkantak fel, mint itt a villamoson.
Tévelyegtem az idegen város házai között. Láttam, ahogy
lassanként befagy a parányi tó, s a szűkülő vízre
zsúfolódnak a madarak. Aztán kiderült nem is
hattyúk, hanem a Mama hajdani macskái, az én
tanítómestereim gubbasztanak ott.
Követtem Nagymamát a jól ismert házba. Fejemről leemelte
bordó kalapomat, s homlokon csókolt. És mindvégig
tudatában voltam annak, hogy már eltemettük. Kérte,
hagyjam őt, éljek.
(Tudod, ha nem hal meg a Mama, talán nem is szeretek beléd.)
[MASZK ÉS MÓDSZERTAN]
A metamorfózis-játék és a „mintha”-cselekvés kapcsán írja a kötet egyik kritikusa, hogy „szívesen ragad meg a költő olyan élethelyzeteket, amelyekben (…) a gyermeki fantázia és a felnőtt TUDÁS sokértelműsége, a legtermészetesebb módon jelen időben fókuszálódó összes idővonal úgy szerveződik költészetté, hogy a valóságosság élményét és a tudat működésének kedves vagy groteszk fintorait egyszerre tapasztalhatja meg az olvasó”.
Igen, lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy a dolog ennyire bonyolult, leckeszerű. A költő, jelen esetben Villányi László mindezt nem láthatja át mindig előre, valószínűleg nem is tudatos választásról van szó, hogy akkor most ezt az utat vagy módszert fogja követni. (A vers akkor jó, ha csak úgy magától, minden szándék nélkül – természetesen – kihajt a költőből, mint faágból a levelek, mondja valamelyik levelében John Keats, Villányi másik nagy kedvence.) És hozzátehetjük, mindegy, hogy csak így érezzük, vagy valójában így is keletkezett a mű…
Villányi prózába burkolt véleménye ez esetben is érdekes, még akkor is, ha ismét nem ad konkrét megoldást, és éppen ezzel hívja fel a figyelmet valami másra (ismét a Vivaldiutószóban):
Tévedés, ha valaki azt állítja, hogy felvettem Vivaldi maszkját, vagy más szokásos magyarázatot keres. Egyszerű reinkarnációról van szó. Vivaldi én vagyok. Én Vivaldi vagyok. Tegnap kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam, pedig sohasem tanultam zenélni.
Szerintem, ha nagyon kell valami kézzelfogható módszertant alkotni e versek kapcsán, sokkal inkább az álom lehetne a keresett mechanizmus. Az ember az álom és ébrenlét határán kerül olyan állapotba, hogy hirtelen nem tudja eldönteni, tényleg megtörtént-e, amit álmodott vagy sem. Amikor összekeveri önmagát álombeli alteregójával. Például az éjszaka olvasott Vivaldi-monográfia hatására Velencébe képzeli/álmodja magát, a zeneszerző helyébe.
De azért ez az állapot nem nevezhető szerepjátéknak. Vannak költők, akik imádják a szerepverseket és a maszkos bújócskát, ám Villányi (az eddigiekből is jól láthatóan) nem ilyen. Ő halál komolyan veszi a naplóírást, és tényleg úgy írja meg, mintha Vivaldi lenne. És itt az említett kritikus példáját, Weöres Pszichéjére való hivatkozását elhibázottnak vélem. A problémát inkább Csuang-ce pillangó-története vagy Szabó Lőrinc – eléggé didaktikus – feldolgozása (Dsuang Dszi álma) világíthatja meg. Az eredetiben, Szabó Lőrincnél és a Vivaldi-versekben is, az élmény a közös és a lényeges, és nem az, hogy ki mondja. Vagyis, éppen hogy mindegy.
E két kötet egyik legnagyobb újítása, hogy a szövegben megszólaló éneket bátran összekeveri, s legtöbbször csak sejteni (sem) lehet, hogy ki beszél. Ugyanakkor mégis mindig Villányi érzéseit véljük visszacsengeni, akár Vivaldiként, akár valamelyik leánynövendékeként, vagy a konkrét (már nem működő szabadkai) villamos utasainak hangján vagy azok szólamaira reflektálva szólal meg lírai énje.
[A NAPLÓ ÉS A FORMA]
„(Mintha csak azért teremtődött volna bennem zene, / hogy közel kerüljek a lányokhoz.)” Ezekkel a zárójelbe illesztett sorokkal indul a Vivaldi naplójából. Mintha… Mintha a naplóforma teremtené meg Villányi számára a megszólalás lehetőségét egy ilyen tipikus felütéssel, amelyben már az egész kötet tematikája benne van.
Nevezzük tételmondatnak.
A verskezdő tételmondatok rendszerint ilyen funkcióval találhatóak a zárójelekben, míg a zárósorok inkább összegző jellegűek. Másként is fogalmazhatnék a versek felépítését figyelembe véve. Mert a versek zenei szerkezetűek, ötös tagolásúak, így a nyitány után minden esetben három tétel következik – amit sorkiugratás jelez –, majd a zárlat.
A napló egy mai, érvényes megszólalási formát is jelent, elég csak Oravecz Kedves Johnjára vagy hatalmas Szajla-ciklusára gondolni. Nem is beszélve Závada naplószerkezetű sikerregényéről, a Jadviga párnájáról. De akár Kukorelly H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-jét is ide sorolhatnánk, noha egy egész más megoldása a vázolt problémának, nála sem szerepjátszásról vagy álarc felvételéről van szó. A naplóforma – talán e néhány példa felsorolásából is érzékelhető – egy (poszt)mondern gesztusnak vagy poétikai megoldásnak is tekinthető. Egy megszólalási lehetőségnek, mintha valaki más nevében tenné.
De. Akár egy régebbi kötetet, Tolnai Ottó árvacsáthját is említhetnénk. (És nem is teljesen véletlenül, hiszen Villányi villamos-adalékai között többek között ez is olvasható: „Csáth Gézáról írtam szakdolgozatomat. Érthetetlennek tűnt, hogy egyetlen novellája sem játszódik villamoson.”) A hasonlóság az árvacsáth és a Villányi-naplók között rendkívül sokrétű és árnyalt, Szabadkától kezdve akár Palicsig, de. Alapvetően két autentikus és önálló, egymástól független poétikai világot mutat be egyik is, másik is. Ugyanakkor nyilván az árvacsáth felől olvassuk Villányi versszövegeit. (Feltételes módban persze, mert nem árt, ha óvatos az ember.)
Elfelejtettem, hogy Szabadkán azért jártam. De ott végül is otthon vagyok. A palicsi tó partján mondta Tolnai Ottó, hogy irigyel Vivaldi miatt. A meglepetéstől meg sem kérdeztem, miért. Magam próbáltam kitalálni, megírni a titkot, sejtve, mit is rejt a szabadkai levéltár.
[SZÉPSÉG-ÉS SZERELEMMÁNIA]
Villányiból (említett/elemzett prózaverseiben) a szerelem, a gyönyör érzését nagyon sok esetben a fájdalom váltja ki. Amelyből nem erényt, hanem szépséget „kovácsol”. Nem új dolog ez, már Szókratész is felhívta rá a figyelmet, hogy a fájdalom és a gyönyör érzése nagyon közel van egymáshoz. (Amikor halála előtt levették róla a bilincset, kezeit-lábait dörzsölgetve értekezett a fájdalom és a gyönyör közelségéről, legalábbis Platón szerint.) Nem is beszélve más költőkről. Trubadúrokról és romantikusokról. Akik ezt szintén tudták és meg is dalolták.
Miként ezt Keats is megfogalmazza egyik levelében: „…a Szerelem, mint minden szenvedélyünk, legfennköltebb alakjában képes formát adni az Eszményi Szépségnek.” S ahogy az ember tovább olvasgatja Keats leveleit, rájöhet, hogy Villányi akár az angol romantikus költő „reinkarnációja” is lehetne. „…igazi költőben a Szépség minden más megfontolást megelőz….”
Villányi szépségeszménye meglehetősen rokon Keats-ével, meglehetősen romantikus, azaz eszményített (idealizált), ám van egy-két apró különbség, ami nagyon is maivá, sőt jó értelemben vett hétköznapivá, azaz aktuálissá teszi. Ugyanis a tökéletlenségek szépségét dicsőíti, ami nem új jelenség nála, hisz felbukkant már Az alma ízében is (A múzsa természetéről), ám a Vivaldi-ciklusban jóval átgondoltabban, következetesebben érvényesítve ezt a szemléletet.
„(A szépség valamely tökéletlensége újra meg újra ámulatba ejt.)”
Hát igen, a szépség-, illetve szerelemmániákusoktól mindig van mit tanulnunk…
Ha mást nem, az állandó reményre való hangolódást mindenképpen, hogy mindenkinek lehet egy másik élete (is). A költészetben, és által legalábbis.