Kelemen Lajos recenziója

Villányi László: volna a szerelem

Tulajdonképpen minden költő abból él, hogy minduntalan szerelmes. Szeret egy embert, egy hazát, egy eszmét, egy nyelvet… Vagy éppen: szeret szeretni. Aki szeret, hisz. (A rosszmájúak szerint: tartósan részeg.) Mindenesetre: a hit csaknem ugyanolyan elengedhetetlen része az írásnak, akár a betű. Semmi nélküled e nagy egyetem – mondja Shakespeare a CIX. szonettben. S előtte-utána hány poétában lángol ilyesféle hívő rajongás!

 Íme, például a volna a szerelem szerzője, akiben az örök érzés úgyszintén valami egyetemes meggyőződést generál. „én, aki énekelni sem tudtam – írja –, szerelmi  / áriákat rögtönzök, és tétova kérdések /  nélkül is kimondom a pontos válaszokat.” (Könnyű) Villányi László gáláns vallomása valóban nemcsak személyre szólóan sokatmondó; hiszen miről, ha nem az elérhetetlen (de a csak azért is elérni akart) teljességről beszél itt? Szerelmi áriákat rögtönözni, kimondani a pontos válaszokat – nem a szív és az ész egyszeregyén alapszik-e az az összesség, amelynek ki így, ki úgy próbál formát adni. Villányi László momentán anélkül, hogy a jelentőségteljes megszólalást összetévesztené a nagyzolással. Ugyanis az a hétköznapokba leszállt, szerelmes férfi, akitől a volna a szerelem prózához közelálló szavait halljuk, egyaránt ura önmagának és anyagának.  Ő nem hajkurássza, hanem kerüli a kirívót. Úgy közvetíti élményeit, ahogy vannak; és majdnem mindig egy csepp bonhómiával. És okosan. A Kút című vers nyugalmas racionalizmusa szerint „nyilvánvaló, / előbb-utóbb minden megnevezés kihívja sorsát.” 

Villányi Lászlónál az írásfátum a szemlélődéssel kezdődik, tetőzni pedig abban a fegyelmezett költői kultúrában tetőzik, amely a mindenáron való rikítás és feltűnés helyett az ész által kontrolálva adja mély hangjait. Az ember, meglehet, semmilyen más állapotban sem méri annyira önnön világán a létet, mint szerelmesen. A szerelem: élet a tudat rejtett és világos felén; külső és belső élet egyszerre. Villányi e nem kevéssé bonyolult hogylét szálazása közepette is őrzi verseiben a külvilág színét, illatát, intim rezzenéseit – az övé földhöz kötött szerelmi történet, földhöz kötött líra, amely azonban át s át van szőve a végtelen hitével.

A szerelemben megsejtett határtalanság elévülhetetlen költői szüzsé. S persze ezerszer elővett tárgy. Villányi erről a tárgyról nem a lant végsőkig feszített húrján, hanem a hangszert egyénien megpendítve játszik: műve szerep és vallomás. Egyrészt csupa érzés és hangulat, csupa szenvedély, másrészt maga a kompozíciós kötöttség; az észember uralma azon az érzelmi övön, ahová különben behullania nem kis gyönyör. Mennyire jellemző, hogy a ciklusmű tán legmámorosabb szavai („zuhanok, végre zuhanok, zuhanok a szerelembe”) épp a hat közbeiktatott szövegcímke egyikében, vagyis a legprózaibb környezetben hangzanak el.

S bizonnyal az sem véletlen, hogy a könyv befejezetlen befejezése egy elharapott mondat; igaz is, a volna a szerelem olyan könyv, amit csak abbahagyni lehet. S akármikor folytatni – nem a végtelenig; a végtelenért.

Kelemen Lajos

(Orpheusz Könyvek, Budapest, 2006, 64 oldal, 1200,- Ft)