Kelemen Lajos: Szerelmes unió
augusztus 23, 2019Villányi László: valaki majd
Tapasztalat híján az ember csak feltételezheti, hogy aki háremet tart fenn, vagyis nemcsak egy-két nővel ápol közeli életviszonyt, az egyrészt nagy erejű személy, másrészt nagy természetét nyakra-főre kénytelen próbára tenni. Nem ugyanez áll-e egy szellemi szeráj gazdájára?
Villányi László, ki semmilyen értelemben, képzeletbélileg sem szegődött szultánnak, viszont mint költő izgalmas poétaötletre bukkant: fejébe vette, hogy ad interim nemet vált a költésben, s papírra veti hatvankilenc költött költőnő versét. Legalábbis e különös trouvaille sejlik a valaki majd hátterében, mindenesetre Villányi könyve bizonyos szemszögből valóságos szellemi hárem, a férfilélek hatalmas próbája. S annál csattanóbb, mivel a szerzőből kiszálló hatvankilenc ismeretlen leány vagy asszonyszemély más-más nemzeti jelleg szerint karakterizált egyéniség: Kínától Norvégiáig, Írországtól Mexikóig, Svájctól Indiáig, ahogy a költő keresztül-kasul végigpásztázta a világot.
„Ó, Istennek nagyszerű teremtményei a nők. Érdemes értük élni. De leginkább csak azokért, akiket még nem ismerünk.” Ady életes tapasztalata megszívlelendő (bár ambivalens) lecke, egyidejűleg pedig bevezető és program a nők természetrajzának kikutatásához – de hiszen épp ide, a kiszámíthatatlanság sűrűjébe kell bemerészkednie annak, aki a nőkről, vagy mint Villányi László, a nők nevében akar megszólalni.
Mihelyst az olvasó belemerül a valaki majd négysorosaiba (ugyanis a könyv mindenegyes darabja négy-négy sorra rúg), alighanem tüstént eszébe ötlik Villányi László Egy másik élet című kötete; és elsősorban nem is a mindkét könyvre egyformán jellemző prózaias intonáció és könnyű olvashatóság miatt. Hanem mert a valaki majd voltaképp úgyszintén: egy másik élet. Sőt: csupa átellenes élet; személyiséget halmoz személyiségre, méghozzá hatvankilencszeresen – noha valójában persze mindahányszor ugyanaz a habitus és szívverés emelkedik lírára; s milyen szépen bizonyítja: egyáltalán nem haszontalan fáradtság az ember számára, ha lelke töménységét olykor kész szétszedni és kiteríteni. És egy túlsó, telt élet azért is, mert a Villányi teremtette lányok, asszonyok a legtitokzatosabb, legmisztikusabb és egyúttal leghétköznapibb állapotukban rendeltetnek kibeszélni magukat: mint alanyi, első személyű vallomásaik elárulják, csaknem valamennyien szerelmesek. És aki szerelmes: sokéletű; vagy egy, és abból az egyből sóhajt, mint az ismeretlen izlandi költőnő, odaátra: „harmónia egy másik életben járt / volna nekünk”.
Akárhogy is, nem baj, ha a másik életért fohászkodó képzelet hullámzása közben érződik a szilárd árokszél is: a dolgok mindennapias, evilági rétege. Villányi László, miközben hangra fogja költőnőit, lám össze mer gyűjtetni velük jó nyalábnyit azokból a sokszor kimondott ismérvekből, amelyeket a közmeggyőződés egy-egy nemzet jellegzetességének vél. Vagy nem a köz-szólam tartja, hogy a cseh: sörívó nép? És tessék, hogyan kezdi Villányi Lászlónál a cseh költőnő: „Inkább sörtől habos szád…” Hasonló srófra: a német erős, bonyodalmas jellem. „nem is vesztegetem féltve őrzött férfias / erőm, bonyodalomnak elég maga a mű” – olvassuk az ismeretlen német költőnőt. S az, hogy lenge s szereti a szerelmet, kinek a tulajdonsága, ha nem a franciáé? Ennek jegyében nem is mondhatna egyebet: „meztelen combomra nyitotta ajtaját, / s maradtam lengén, fogja föl végre, / nedvdús lesz-e költészetem, rajta áll.”
Akár az ismert vonások újrarajzolása, akár a mások (vagy a másik?) élete mögött rejtező titok kiszimatolása hajtja, a valaki majd szerzője a szabottan kicsiny verstérből, a mindenfajta nyelvi rikítástól való eltökélt tartózkodásból nem kicsiny és nem színtelen lírát von ki. Hovatovább csakis intim képek gyűjtőjének tetszik. De realisztikus valóságtöredékekbe ágyazott szerelmes, bizalmas festéseit nem igázza-e rengeteg vívódás? Íme: „Meddig áltatja magát ez a szerencsétlen, / hogy majd elkezdődik végre valódi élete” (végre valódi). Vagy: „Szőhettem bármennyi életfát (kedvenc / színeivel), egyik alatt se lett volna helye” (mielőtt indult). A vágyódó, szerelmes nők test-lelki ihletében nem pendül-e meg gyakorta a varázsűző irónia? „a koncerteken úgy néztem száját, s ujjait, / eljövendő hangokra gondolva, de arra nem, / hogy egy ingatag széken leszek a szeretője.” (széken leszek) Másutt: „kerülöd számat, folyton csak fintorogsz, / de kínálatomban van másfajta íz és illat is, / ott lent, gond nélkül, csókold összes ajkamat.” (ott lent) A szív állandó vedlésének és állandó újraöltöztetésének ez a szinte definitív váltakozása Villányinál sajátos belső ritmust eredményez. Komoly szenvedély az övé; színes, erotikus – s egy kicsit (vagy nem is annyira kicsit) nyers és bohózatos is. Erős, habzsoló, karakteres természetet kölcsönöz énjeinek, és csípős gúnnyal paprikázza nyelvezetét. Nem a szóömlésben éli ki magát; keveset írva is képes eljutni a vers készültségéig. S az ő kész verse: szigorúan megmunkált egység. Az, ahogy egy-egy nemzeti karakterrel eljátszik, nyilvánvalóan csupán ürügy; sokkal érdekesebb az internacionális élményekből hazahozott szereplíra végösszege. A közérzeti mozaik, amelynek összerakása közben széles spektrumát fedezi fel az emberi természetnek.
Szerepről szerepre szökken, ám anélkül, hogy megrekedne egy alkat puszta rekonstrukciójánál, még látszólagos alkalmiságában is bölcselet és valami sérthetetlen derű találkozik. Ami megérinti, az azonmód jelentőségre tesz szert nála. „Te mindennek jelentőséget tulajdonítasz” – írja az anonim ír költőnő modorában. Egy másik versben, a tőlem ne címűben meg így fakad ki: „Néha szereted játszani a drámai hőst”. Ha egy költő drámában él és a körülötte lélegző világból semmi sem érdektelen számára, az a falevelek zizegéséből vagy kedvese kisujjának görbületéből is filozófiát tud transzponálni. Villányi László annyira nem lobbanékony, hogy verseiből szinte kibuggyannának a lét sajogtató kérdései. Oda, ahova nincs miért, nem forszíroz túlos horderőt, puritán stílusába ugyanakkor bőven belefér a termékeny többértelműség. „hogy vagyunk, nem kérdezik, fölösleges lesz minden kérdés – mondatja például a bangladesi költőnővel. És ugyanilyen áthallásos módon fogalmaz a helyét is: „Félelmetes körülötted a rend, én még a szavak / helyét is nehezen találom, napi vendégem / a káosz”.
Lehet, hogy műhelyének felel, azonban Villányi László elegánsabb annál, semhogy a műhelyben történteket kifordítaná a közönség elé. Az igazi költő eleganciája épp abból a tartásból fakad, hogy ereje, üzeme kommandírozásához nem kér tanút. Ez a tanútlanság a befejezett műben nyeri el jutalmát; a tiszta, világos beszédben. Abban a manapság ritka, egészséges, kifinomult kedélyben, ami nem leple, hanem kontrasztja a belső ember apróbb-nagyobb gyötrelmeinek. A valaki majd mint megigézett unió nekiindul, hogy megannyi elütő lelkület szerepében és szomjával új titkokat és körülményeket fogjon föl a szerelem nevű végtelenségből. Nekiindul és bekerül a meg nem tévesztők közé, s ez nekünk kárpótlásunk és örömünk: mert a szerelmet illető legigazabb és legérvényesebb újságot hozza; tudniillik, hogy a szív hol bonyolult, hol szikár viszonyaiban minden a régi.
(Orpheusz Könyvek, 2008)
Forrás, 2009/4