Kemsei István recenziója

VILLÁNYI LÁSZLÓ: VOLNA A SZERELEM

 (Orpheusz Könyvek, 2006)

     Villányi László költészetének lényege a lélek különös majdnem-állapotának világa. Vagy ahogyan az 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából kötet egy sora mondja, részben megelőlegezve az új kötet címének magva-jelentését: „A volna szomorú szabadsága”. Kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ez a térben és időben sehogyan sem kirajzolható köztes tartomány Villányi László lírájának kizárólagos birodalmává vált az eltelt tizenvalahány esztendőben. A költő sorsa, élményei által kitaposott keserves ösvényen lehet elindulni a meghatározott kiinduló pontból egy, előzőleg szintén pontosan kirajzolhatónak tűnő cél felé, majd megállni a gondosan kimért útközépen, azon a helyen, ahonnan mintha elég volna a célt csupán szemrevételezni is ahhoz, hogy a történet egyazon pillanatban elkezdődjön, és befejeződjön. Kissé kinyújtani a kezet, s aztán elképzelni azt az otthonos érintést, simogatást, ami különböző okokból kifolyólag sohasem következik be, sem egyik részről, sem a másikról, és mégis érezni, sőt, át- és megélni ezt a soha el nem ért gyengédséget, s mindezt a líra világába áttranszponálni, hogy az a továbbiakban élőként, eleven élményként hathasson: a legvakmerőbb költői vállalkozások egyike. Ugyanakkor a költészet egyik sajátos létezési formája már évszázadok óta. Sajátos alkat kell a megformálásához, sajátos világlátás. 

     Igen, olyan, abszurd világba torkolló szabadság ez – és mivel abszurd, megszületésétől kezdve csakis „szomorú” lehet –, amit csak a benső-béli, szinte szerzetesi alapállásba kényszerítettség, a köznapi boldogság megéléséről történő kötelező érvényű eleve lemondás hozhat létre. A lélek és lélek között feszülő feltéphetetlen csend megtörésének tilalma. A hely, ahol a Villányi-versvilágban billegő talpakkal megállunk, egyik oldalán az elképzelhető legsötétebb, legvadabb szerelmi csatározások, a másikán az idealizálható legtisztább ártatlanság határvidéke. Az elsőt tagadja a költő morálja, „tiltja a Múzsa szemérme” – ahogyan azt a Nézőpont zárlata mondja –, a második tagadja a költőt. Vigaszul az örök elérhetetlenségért egyetlen birtokul miénk marad a boldogság elgondolásának pengevékony, de ugyanakkor végtelen hosszúságúra nőtt pusztasága, amelyen versben végigaraszolva csak kötéltáncosi képességekkel felvértezve lehet egyensúlyozni.

     Úgy vagyunk mindannyian, hogy megtörténnek, ugyanakkor pedig valójában mégsem történnek meg velünk a lélek életének annyira vágyott, gondolatban számtalanszor előre megrajzolt eseményei. Ugyanis, ami a képzeletvilág által megszőtt eseménysorból a keserves körülmények közepette megvalósulni képes, már korántsem lehet azonos az előzményekből logikusan várható eredménnyel. A kikerülhetetlen akadályok módosító hatására a végzetesen bekövetkező végeredmény alig hasonlít az eredeti elképzeléshez. A költőember valósága ez által sokszorosan az álom foglyává válik a kiismerhetetlen folyamatban: „Álmomban keresésedre indultam, egy vidám / táncjelenet után, s valamiféle fürdőkabin ajtó / alatti résén fedeztem fel meztelen lábikrádat;” – s nem törhet ki onnan, legfeljebb szétrombolódva, összerakhatatlan darabjainak képében, emlékezetének bizonytalanul lebegő impresszióiban. Ezt az álomba merevült világot térképezi fel a Villányi-vers, már az 1994-es, Az alma íze kötet jó néhány verse óta, s ez teljesedik ki a Vivaldi naplójából, majd a 2003-ban megjelent Időközben szövegeiben, s nagyjából ennek a kilátástalan küzdelemnek folytatása az új könyv.

     A Volna a szerelem címének második szava szerint szerelmes verskötet. Az első szó azonban a létige feltételes módú jelen idejű alakja, ami egyenesen kétségbe vonja ennek a szerelmes kötetségnek hipotézisét. Mert a szerelem valójában úgy van, úgy teljesedik ki, ahogyan „volna”: „meghalt álmomban. Virággá ment.” – mondja az időközben könyvecske fájdalmasan ötletes kis szövegdarabja. Pontosan sugallja a Villányi-költészet, hogy a létezés ambivalenciájának megragadásához a szerelmi folyamat ábrázolása a legalkalmasabb médium, ugyanis minden megtalálható benne: mérhetetlen gazdagság és sajgó hiány, öröm és szenvedés, élet és halál, vagyis mindaz, ami a költészetben kimeríthetetlen.

     A téma tehát nem véletlenül tér vissza színeiben és hangulataiban kötetről kötetre újra és újrakomponálva egyes megismétlődő mozzanatait, szinte ciklikusan önmagába: az a szimbólummá emelkedett általános léttapasztalat – hiszen nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy itt egy nagyon is fontos fejezet kifejtésének ürügyén az ember „egész” életéről beszél Villányi! –, ami a szerelem tragikus álarcát magára öltve költészetté válik a volna a szerelem könyvben, egyike a legegyetemesebb és legfájdalmasabb létszimbólumoknak is. S ugyanígy, ez a léttapasztalás – mint ahogyan egyik sem – nem mondhatja ki az ember lehetséges boldogságának reményét, csakis a logikus gondolkodásnak gyökeresen ellentmondó, az oksági törvények meghazudtoltságára vonatkozó kérdéseket sorakoztathatja egymás után. Olyan világban járunk, ahol a miért kínzó kérdésére soha nem érkezik kielégítő válasz:

Áthatott? teljesen?a megelégedés érzésétől?

sorsával?körülményeivel? való? a teljes

megelégedettség? ilyen lelkiállapotra? valló?;

vminek boldogító volta? időlegesen? legesen?

a hiány hiánya? arcátlan? mert nem hurcol

elgyötört képet? értelmezhető? értelmez? ő?.

     Csupa csonkított kérdő mondat ez a vers, a kötet egyik kulcsszövege, lélekmélyből felszakadó gondolatfoszlány. Avagy: minden, ami az egyes ember életéhez érték gyanánt tartozik, csakis a maga összeilleszthetetlen és kiegészíthetetlen töredékeiben nyilvánulhat meg. Minden, ami valaha természetes formájában létezhetett volna, villámgyorsan emlékezetté avul, s mint ilyen, megszületése pillanatától kezdve múlt idejű. Befejezett és visszafordíthatatlan. Távoli és magára tárgyilagosságot erőltető.

     A könyv hatsorosai rendkívül fegyelmezett és zárt kompozíciót alkotnak. Együtt, mind az ötvenegy strófa (nyilvánvalóan összefüggésben a költő akkoriban volt éveinek számával), és darabonként, külön-külön: rendszerint az első három sor tartalmazza a pontosvesszővel lezárt témakijelölést, ebből következően a következő sorok hordozzák a sokszor mozzanatnyi idejű kifejtő részt, létfilozófiai gondolatsort vagy csak egyszerűen az impressziót, és az epigrammatikusságot kerülendő, az általában erős csattanó nélküli, nem egy esetben közhelyessé tompított zárlatot. Jó példája ennek a versépítési technikának A helyszín című vers: „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen; / álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok, / szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem, / mint egy majdani májusban, arcodra várva.”

     Ennyiben nagyon közel áll a Volna a szerelem verse a klasszikus kötött versszakok szerkezeti felépítéséhez. Ebből következően – és az egyes versegységek epikus (balladás) kapcsolódásai okán – lehetne akár egyetlen versépítmény is az egész kötet, hasonlatosan az Időközben-füzet szövegszövedékéhez, vagy a Vivaldi-naplófüzérhez. Az elhatároló címek azonban kétségkívül meggyőzőbbek afelől, hogy itt valójában egy, az emlékezetben szétrobbant égitest darabjai keringenek meteoritként tétován az őket körülvevő ürességben.

     Akárhogy is igyekszünk, a fentiekből következően az egész „szerelmet”, életet többé nem láthatjuk, nem rakhatjuk össze. Villányi szándékosan nem vezeti be olvasóját az érzelmek felvillanásának, azok virágzásának, hanyatlásának titkaiba, hiszen nem erről akar beszélni, hanem az ember „általában-életéről”. Valamiféle „után” állapotban létezünk, amikor már minden nagyon régen befejeződött, az eseményeket belepi a finom melankólia pora, ezért nem is lehetne, de nem is volna fontos és illendő felidézni a hajdan volt ünnep pillanatait. Úgy olvasunk a versekből, ahogyan az asztal maradékaiból következtethetünk egy családi ünnep hangulatára, intimitására. A fogkefék erotikus összesimulására a pohárban (Fogkefék), a közös otthonteremtés átvillanó lehetőségére (Otthon), a kedves derekára simuló kék pulóverre (Pulóver), tokaji borozgatás közben a furmint fényére (Tokaj), a kezdet sokat ígérő harmóniájára (Kezdetek), a közös utazásokra (Szabadkai kollázs, Palicsi kollázs, Kanizsai kollázs, Lillafüred). Sejtünk valamit, de ezt meghagyja Villányi az olyan sejtetés szintjén, hogy mintha már magunk is lettünk volna hasonló helyzetben. Vagy vagyunk. De ez egyáltalán nem biztos. Vagy biztos. Attól függ, hogy a verset olvassuk, vagy a versből figyelünk kifelé a világra. Nézőpont és helyzet kérdése az egész.

     A vékonyka kötetet belengi valami, a dolgok megmásíthatatlanságának tudomásul vételéből fakadó elegáns elégikusság, amely már szintén régóta tulajdona Villányinak. A versek sóhajtás-szerű zárlatai csak felerősítik ezt a hangulatot: „s most életlen vagyok, magamra alig ismerek.” – írja a Most életlen-ben; vagy: „hogyan is lehetünk mi egymásnak otthona.” – zárja az Otthon című verset. Valljuk be, annyira nincs is miért örülnünk, s nemcsak ezért, mert Villányi versei ezt sugallnák. Az élet ilyen, önmagában. A folyamatos hiábavaló küzdelem közben lassan elfogynak az illúziók. Marad a szomorúság. Ami jó jön ki az életből, az is olyan, mint Az alma íze: a fanyarság pillanata – Berkeley püspök nyomán szólva – a gyümölcs és a szájpadlás találkozásában.