Komálovics Zoltán recenziója

A közös idő szavai

Villányi László: volna a szerelem

Orpheusz Könyvek

2006.

Villányi László költészetét már korábban figyelemmel kísérő olvasók számára bizonyára nyilvánvaló volt, hogy a lírai beszéd kiteljesedésének lehetséges szemléleti kereteként ez a költészet fenntart sőt mozgásban tart egy látens szerelemszemantikát. A volna a szerelem c. kötettől visszaolvasva mintha a korábbi kötetek szövegeinek iránytalan vágya realizálódna ebben a könyvben. Mintha a Villányi – versek mindenkori tudattalanja kapna szisztematizált formát, alakot és hangot. A kötet szövegei egy szerelem arhiválását végzik el, egy szerelem történetének adnak hangot, a történet arisztotelészi értelmében, miszerint a történetnek van eleje, közepe és vége. Ez a temporális szerkezet adja a kötet poétikai architechtúráját is.

Véleményem szerint merész vállalkozásként értelmezhetjük a kötetet, hisz az a szerelemnek mint történetnek és a poézis tárgyának egy olyan koherenciáját tételezi, amely manapság a lírai fősodor problémavilágán kívül esik. Nem divatos. Ezt a kontextus a szerző maga is érzi, ám az ellenszegülés poétikai alakzata helyett egyfajta ironikus gesztussal belehelyezi saját szövegvilágába, a kontextust saját textusa  részévé, regiszterévé teszi. „Micsoda, boldog verseket, meghibbant ez az ember, időérzéke a nullával egyenlő.” Azt gondolom a reflexivitásnak ez a gesztusa nagyon hangsúlyos, hiszen úgy teremti meg szövegeinek legitimitását, hogy felülírja a konszenzuális kódot. Igen az időérzékem a nullával egyenlő, mert van szerelem – mert szerelem van. Tehát az érzékvesztés egy másik érzék / érzés elnyerésének létfeltételévé válik, ahelyett, hogy megsemmisítené azt. Az időélménynek ezt a sajátossága –kizökkent idő tapasztalata – több szövegben is  szervező alapként jelenik meg pl. egyik kiinduló prózai darab zárásában: zuhanok, végre zuhanok, zuhanok a szerelembe.

Ez a személyes időtlenségérzet jellemzője a szerelmi líra hagyománytörténetére is, hiszen a vallomásos beszéd egyik legősibb formája a szerelemből fakadó vallomás – és megnyilatkozáskényszer. Ez a hagyomány azonban nehéz örökség és teher is egyben, az érzelem nyelvi megjelenítése, poétikai tárggyá rendezése éppen a tradíció nyomasztó gazdagsága miatt mindig megköveteli az intimitás uralkodó kódjától való elmozdulást, azaz az egyéni érzés nyelvi individualizálását.

A szerelmi költészet hitelessége tehát a nyelvvel szembeni kettős viszony belátásán és feldolgozásán múlik. Hiszen a nyelv az az eszköz, ami közvetítheti az individuális érzést, de egyszerre az is a nyelv, ami tolakodó módon az individuum és az érzés közé áll. A szerelem és a verbalitás közt legalább akkora a feszültség, mint az egymásra utaltság. (Petőfi).

Villányi László kötetének egyik legizgalmasabb sajátossága az állandó szembenézés ezzel a problémával. A probléma az intimitás kódolhatósága, hiszen a vers esetében ez a kódolás egyszerre az intimitás zárt szerkezetének a lebontása. Hogyan jelenik meg az Én-Te viszony a kötetben? A megjelenítő, elbeszélő, leíró nyelv használhatatlanságának belátása Villányi számára kezdő feltétel: Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom az eddig néma szavakat,-írja a szerző, hiszen  hiába léteznek alapvető fogalmak, történetünkkel újra kell teremtenünk őket– látja be másutt. E belátásból fakadóan a  kötet nyelvformálásának elsődleges iránya a lemondás, az én nyelvének kivonása az intimitás nyelvéből. Ennek jegyében Villányi lemond az szerelmi beszéd domináns alakzatáról, az aposztrophéról, a megszólításról, ami a tradícióban a másik versbevonásának –így a vallomástétel lehetőségének- a retorikai szerkezetét biztosította. A Másik így nem a vallomástétel puszta tárgya, hanem ettől a kiszolgáltatottságból és egydimenziós létezésből felszabadított mozgó cselekvő lény. A másiknak ez a mozgás – jellegű léte nemcsak a versekben rögzített történéssort alakítja, hanem mint ilyen a lírai beszéd alakító, formáló tényezője is, s ezzel megszünteti az én-t mondó beszélő nyelvi hegemóniáját.

Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a szerelem kölcsönössége úgy képes megjelenni, mint az azt mondó nyelvek kölcsönössége, azaz Én és Te nyelvi közössége. Az Én szólamában a Másik szavai kapnak hangot.

Egy másik kitérés a hagyományos szerelemszemantika bűvköréből az az elbeszélésmód, ahogy a szövegekben a szerelem mint történet felépül és kiépül. Itt egy újabb kihívással kell a szerzőnek szembenézni, ha a szerelmet mint történéssort próbálja archiválni, hiszen a lírai közlés alapvetően szituatív és jelen idejű, a szerelem pedig történet –és mint ilyen narratív szerkezet. A kötet nem úgy próbál felülemelkedni e feszültségen, hogy narrativizálja a lírai formát vagy poétizálja a narratívumot, hanem úgy hogy megkeresi a két beszédmód köztes területeit, időközeit. A közös idő mozzanatai és mozdulatai nem az elbeszélés-szerkezetbe találják meg rögzíthetőségük formáját, hanem a közös idő-a közös történet metaforáiként az önreferencialitás tükörszerű képei lesznek. Az éppen kibomlani, mondódni akaró történet rögtön elveszíti a temporalitás kibontakozási irányait, és egy emblematikus képi szerkezetbe rögzül. A versek tehát a szerelmi tematizációt az idő lepárolásában, idő esszenciájának kinyerésében érdekelt poétikai konstrukciókba ágyazzák bele. „

A kalauz kívül a nyitott kocsik oldalába 

kapaszkodva araszol, szinte az erdőből

hajol be hozzánk elkérni a jegyeket,

mintha egy távoli kontinensen hallanánk

 az éles tülkölést, döcögve a völgy fölött, 

a kanyar után már érezzük a tenger illatát.”

A kiemelés és visszahelyezés retorikája a fentebb már említett kölcsönösség, cserélhetőség móduszában alakítja ki az intimitás verstereit. A tematizáció tárgyaként megjelenített szerelem a bensőségesség hordozójaként a kötetben újra és – újra kiteszi magát…. és kívül teszi magát saját szöveguniverzumán, hogy  a külső reflexió által megérintett -megerősített, meggyengített-  idegenségből térjen vissza az Én – Te otthonosságába. A vonatkozási rendszer külső referenseiként megjelenő anya, apa és a barátok diszkurzív perspektívája új szólamokat és regisztereket von be, hogy tagolja az intimitás homogenitását. „Eltűnődtem, vajon mivel /  bűvölné el régholt barátaimat, Kormost vörös haja, / Parancsot kedves hangja, gesztusai, Baránszkyt nevetős / szeme, szeplői lelkesítenék-e jobban,” „találat érte a légópincét is, hiába rohant volna oda, / meséli neked apám, s nézi, hogyan fogod kezemet, / a fal mellett, és nem hull ránk egyetlen bomba se.”

A könyv címválasztása is jól illusztrálja ezt a poétikai megoldást. volna a szerelem – mondja a cím, amit más szempontból is érdemes lenne megvizsgálni. A nyelvi forma tekintetében azonban az a fontos, hogy a cím (és a többi szövegcím is) fragmentum, szövegdarab. Olyan kiemelés, mely nem követi az eredeti szöveg jelentésvezetését. Az utolsó prózaversben találjuk az eredeti helyet: boldog boldogtalannak magyaráztam volna a szerelem természetrajzát. A szintagma kiemelése és visszaágyazása szerintem modellálja a valóság (szerelem) és az elbeszélés (poétika) viszonyát Villányi könyvében. Azt a kiszakítottságot metaforizálja, melynek terében egyrészt az élet szerelemből való kiszakítottsága, másrészt a szerelem életből való kiszakítottságának az eldönthetetlensége áll. A könyv ily módon valóban a szerelem természetrajzává válik. Egyben a szétszakítottság természetrajzává is, Ám a  szétszakítottságot a volna a szerelem mint textus – azaz szöveg, szövet – Pénelopéként megpróbálja újraszőni.

A szerelem természetrajza a szövegszemantikán túl hangsúlyosan íródik bele a versek grammatikájába is. A nyelv materialitásába rögzítve a szerelem antropológiájának azt a tapasztalatát jelenik meg Villányi vereseiben, hogy a szerelem helyettesítésekbe, változatokba formálja, kényszeríti alanyait, azaz a szerelem alanyait a szerelem tárggyá teszi. Az én – te- ő deiktikus alakzatai olyan egymásba fordíthatóságként jelennek meg, melyben az én-te intimitása és az ebből fakadó helyettesíthetősége mellett egyenlő hangsúllyal jelenik meg a te – ő azonosságának az állandóan fenyegető veszélye. A Te Ő-vé válása nem más mint visszaíródás a személytelenség intimitás előtti – utáni nyelvébe, hiszen a meghittségben megformálódott Te sem volt más, mint egy Ő transzformációja, azaz helyettesítés.

Áthatott? Teljesen? A megelégedés érzésétől?

 sorsával? Körülményeivel? Való? A teljes

 megelégedettség? Ilyen lelkiállapotra? Valló?,

 Vminek boldogító volta? Időlegesen? Legesen?

 a hiány hiánya? Arcátlan? Mert nem hurcol

elgyötört képet? Értelmezhető? Értelmez? Ő?.”

Az elszakadás-elválás, leszakadás a nyelvről egy nyelv születésének története. Az Ő nyelve azonban már nem lehet része a korábbi (szöveg)univerzumnak. Az Ő-vé vált másság grammatikája képtelen az intimitás nyelvét működtetni, és beszédformája csak az emlékezés lehet. De emlékezhet-e egy nyelv önmaga másikára?  Teremthető – e olyan metanyelv, ami a benne csak hiányként létező szavakat úgy tudja megidézni, hogy az tőle függetlenül szólalhat meg?

A kötet szemléleti – nyelvi formái által megképződő kérdésekre a versbeszéd formája felől érkezhetnek válaszok. A forma felől különösen láthatóvá válik az a költői tudatosság,ami azt a szövegvilágot mozgásban tartja, és megjeleníthető az a közvetítettség, medialitás, amely a szerzőt mintegy saját szövegei közé ékeli ezzel hangsúlyozza az Én-t mondás üres deixisét, azaz a szöveg függetlenségét az azt író éntől.

Az a forma, amit Villányi az „időlenyomatainak” talál, sajátos módon újraértelmezhetővé teszi az egyes verseket és a megkomponált kötet egészét is. Az egy mondatnyi versek hat sorba rendeződnek, és a versmondat belső struktúrái és hierarchiái minden esetben egy mondatközépi cezúra által két egységre tagolódnak, s ebben a tagoltságban a záró sorok felé gravitál a szöveg egésze. Az utolsó sorok ugyanis gyakran a berekesztés gesztusaként úgy zárulnak a versre, hogy megképződésükkel teret hagynak (teremtenek) a szöveg előtti-utáni csendnek.

„Becsületszavamra minden hátsó gondolat nélkül

 mondtam,mikor az induló vonat lépcsőjéről 

nevettél rám, hogy szép vagy alulnézetből is/

amúgy a hátsó gondolatra bőven jut fantáziámból,

s nyilván azonos nézőpontra is telne könnyedén,/

 de nem írhatom le, mert tiltja a Múzsa szemérme.

A recenzens figyelmét Kemsei István hívta fel A Villányi-vers szerkezetének  kétosztatúságából és az erős lezárásokból előálló epigrammatikus karakterére. Ez az önmagán túlmutató karakter, véleményünk szerint abban a csendkontextusban értelmezhető, melyet a a Villányi – versek valóban nagyon erősen vonnak maguk köré, hiszen a csend mint kontextus a sírfelirat poétikájának is lényegi sajátossága. A sírfelirat jelen ideje kiszakított bármiféle temporális szerkezetből, hiszen az egyrészt önmaga múlt idejéről levált jel, másrészt az érvénytelen jövő néma demonstrációja. Ha a volna a szerelem értelmezhető a közös idő archiválásaként, akkor e formai allúzió a szerelemnek mint történésnek, időnek és nyelvnek  legautentikusabb kerete lehet. Ahogy a versek linearitásukban egy történéssor mozzanatainak kibomlásaiként a kötet zárlatában – a intimitás zárlatában – önmagukat mint múltat kénytelenek érvényteleníteni, vagy egy visszafelé történő olvasásban megerősíteni epigrammatikusságuk jelszerűségét, úgy a szövegek leválása, függetlenedése a szerelemről/től  szintén megkerülhetetlen tapasztalatként jelenik meg a könyvben. Ebben az összefüggésrendszerben helyezhető el a kötet záró szövege is, amelyben megtörök az eddigi forma, mintha vállalható lenne valami remény arra, hogy a nyelv uralni tudja a történetet, azaz valami kimenthető lenne romboló idő alól.

                           „Hangodat már hallották ezen az ég adta

                           földön, s két év előtt hiányod is ott ült

                           velem,  amikor a hajó elhagyta Hvart,

                           Oly igen szép vagy és mely kedves,

                           oh szerelem, a gyönyörűségek

A szöveg és a forma szakadása mintha a szerelem szemantikájában nem tudatosulna, hiszen a hiány olyan hordozó alapként jelenik meg a záró szövegben, mely képes a történetet egésszé tenni azzal, hogy mintegy az üresség válik keretté általa. A gyönyörűségnek vége, de valami nem tud véget érni. A kötet így valóban teljesíti a szerelem természetrajzának bemutatására tett ígéretét, hiszen ebben a természetrajzban a lényegi feszültség a szó és tett, a tiszta érzés és ennek történetté tétele között teremtődik. A lírai én bent-jének meghittsége konfrontálódik a kint valóságával, mint olyan kényszerítő erővel, ami az önfelszámolás különböző formáiként jelenik meg, még akkor is, ha pillanatnyilag a szerelmi beteljesülést is lehetővé teszi. A kötet nyitott temporalitása azért hitelesíti a verseket, mert a szövegek öntapasztalatukat átörökítik megteremtve ezzel ugyan egyfajta narrativitást, mégis mint egy önmagának elégséges és önmagánál többet mondani nem tudó (nem akaró) létként jelenik meg minden egyes vers. Az idő kétirányú szegmentálása által teremtett feszültség így a szerelem antropológiai szerkezetének a hordozója lesz, ez pedig azt jelenti, hogy az idő mint a kötetegész látens témája az újraolvasás során szinte fő szólammá lép elő. A lírai beszéd intencióinak olyan feltételrendszere és megerősítője, melyben a szerelem sajátos antropológiai szerkezete reprezentálhatóvá válik. Az időnek az a szerelemben megjelenő kettőssége, mely alanyai részéről az időtlenség, az idő elfeledése a tárgy felől azonban a mindeközben érvényesülő időfeszültsége, jelenik meg a kötet egyik alapmotívumában, a Múzsa alakzatában. A Múzsa Villányinál az az állandó konstancia, melynek létét nem érinti létének formája: ahogy a  Múzsa testet ölthet, úgy ismét testetlenné is válhat. A testszerűség alkalmisága az időbe való bekerülést és az időből való kikerülést mint nyitott lehetőséget mutatja fel. A Múzsa szemérméről a lepel néha lekerül. Az elrejtetlen test megjelenése nyitja meg és zárja el  az idő közeit. A Múzsa nőisége és éteri volta Villányi verseiben nem dichotómiát képez, hanem a lét nyitott lehetőségeit jeleníti meg. A szerelem története a test történeteként válik a tapasztalás tárgyává. Rendkívül sajátos a Villányi – versekben történet és test egymást feltételezése.

„A kezdetekre emlékezve elmeséled, milyen

 kiábrándítóan rosszak voltak első gesztusaim,

 tizenkét nap kellett, hogy feledtessem őket?

 aztán a májusi ártérben mégiscsak tenyerembe

 hajtottad arcodat, hiába, elrontani se lehet,

 ha egy történet végig akarja mondani magát.”

A gesztus – tenyér – arc motívumsor a testek intim összerendeződésének cselekménysorát a történethez szükséges önműködésként feltételezi. A test történetbe kerülésével azonban a végesség tudata is megjelenik már a kezdetben. A valahol, valahogy elkezdett történet a valahol, valahogy lezárulással válik mondhatóvá. Mintha a testté vált szerelemben mintegy önmaga jövőjeként megőrződne az testetlenség, melyben a Múzsa önmagát nyeri vissza. A transzparens test értelmezésében rejlő finom áttetszéseknek köszönhető az a hangulatiság, ami az erotikum – tisztaság formáit és tapasztalatait egymástól elválaszthatatlannak mutatva a szerelem női természetét jeleníti meg, a férfi elől elzárt titkot – a Nőt. A titkot a vers nem fejti meg, annak ellenére sem, a szemérem a líra valóságában a szemérmetlenség fátyla lehet. „a Múzsa, akinek kimondom, s aki kimondja / a legfontosabb szót, kacag: te buta költő, / és van mersze üzenni: csókollak a fantáziádon.”  A szerelem Villányi – féle természetrajza ebben a vonatkozásban a Másik lényegi megérintésének a lehetetlenségét is rögzíti, ráadásul olyan tapasztalatként, ami már a kötet elején a szerelmen kívüliség idejében rögzült: „ötven év kellett, hogy elhidd, / aki fürt után kap, földre veri a szemeket.” 

A volna a szerelem című kötet szemléletformájában a körszerűség alakzatát mutatja. A Másik mint titok az idő közös szavaiban ugyan mondhatóvá válik, de titka e mondás alól újra és újra kivonódik. És, hát, mi más volna a szerelem működő energiája mint a már megismertből történő ezen kivonulás?