Részlet Szénási Zoltán kritikájából

“Villányi a mindenek előttben két életszakasz közötti váltás lélek mélyén lezajló, csendes traumáját írja meg. Ennek kapcsán talán beszélhetnénk a költő öregkori költészetéről is, de ez a kissé egyébként is közhelyes kategória Villányi László kapcsán nem igazán jön a klaviatúrámra, s a verseket olvasva egyébként sem az öregedéshez köthető fizikai és mentális változás leírása dominál, mi több, a versek – szintén finoman működtetett öniróniával – eleve kizárják ezt a tematikát: „Idejében vonuljon vissza, kérlelem, ígérje meg, / eszébe sem jut megírni újra meg újra görcsbe / ránduló ujjamat, senki se kíváncsi fájdalmamra, / mire megnyugtat, nem ötöl-hatol, verseiben / nem kell szembesülnöm öregedésem szaporodó / tüneteivel” (Ígéret, 82). Az én önazonosságának két felvonásban színre vitt drámája azonban a posztmodernen lassacskán túllépő magyar költészet figyelemre méltó darabját képviseli." Műhely, 2021/1.