Rőhrig Eszter Kritikája

„Nem ér a nevem”
Villányi László: Kimméria. Lévai Ádám grafikáival

Villányi László a Nyitott Műhelyben tartott könyvbemutatón elmondta, hogy tizenhat éven át érlelődött benne a Kimméria című kötet. De aki nem hallotta e szavakat, az megtalálhatja a műben, igaz, művészi szöveggé transzponálva ezt a vallomást: „Kutatással telt életem kétszer nyolc esztendeje.” (117.) A „kutatás” megfogalmazás az elbeszélői vagy költői éntől származik, és szerény, talán önironikus áthallást sejthetünk benne. Fogas kérdés, hogy költői vagy elbeszélői ént vélünk vezetőnknek ebben a szövegben. Amikor a Kimméria című könyvet kézbe vesszük, olvassuk, többször is elolvassuk, sokáig nem értjük, miféle játékba avatódunk bele, amikor elmélyülünk a tetemes, sőt, szerteágazó műveltséganyagban, amely egyszerre vonz és eltaszít magától, mert érezzük, sántít minden idézet, minden hivatkozás, argumentáció. Nem fontos, hogy hiszünk-e vagy sem a mesélőnek, sokkal inkább érdekel az, hogy ha mégoly rejtőzködő módon is, de miről szól, mit mond el nekünk ez a műfajilag első pillantásra nehezen meghatározható alkotás?

Az lenne a legjobb, ha előfeltevések s félelmek nélkül elfogadnánk, meghallgatnánk azt, aki e kötetet nekünk elmeséli, aztán pedig megpróbálnánk értelmezni az ővele megtett kulturális utazást. Nem kell tartanunk tőle, egészséges, épkézláb férfiember e kötet beszélője, aki önmagát és a külvilágot olyan alapossággal és elmerengve figyeli, hogy lekési a vonatot, a buszt, a barátokkal megbeszélt találkozást, és hirtelen kiesik a valóságos térből és időből. Az első meghökkentő érzésünk tehát az, hogy bármilyen banális élethelyzetben, bármelyik pillanatban átléphetünk a fantázia világába, ahol azonban művészileg nem mindenki mozog otthonosan. Az elbeszélő mindent megtesz, hogy kedvenc helyét, a tavat és annak környékét a legkülönfélébb történeti, mitológiai, irodalmi, művelődéstörténeti szempontból bemutassa az olvasónak, ám tudós magyarázatai mögött jól körülhatárolható, érzékeny lírai én rejtőzik. De nemcsak rejtőzik, hanem időről időre meg is mutatkozik. A kétféle elbeszélői én között számos kapcsolódást, és egy közös vonást észlelünk: a női nem iránti hol tudós, hol érzéki érdeklődést és hódolatot. A kétféle „hang” hol szétválik, hol egybeolvad, de ott van még ezenkívül egy másik játék, a játék a valósággal, például a valóságban létező személyek, barátok is megjelennek más-más korokban, különös helyzetekben. (Például Karátson Endre [115.], Jász Attila [93.], vagy Görgey Guido és a mások által méltatlanul elfeledett Mózsi Ferenc [127. és 157.].)
Első megközelítésben: olyan történetet olvasunk, amely egy topográfiailag azonosítható tónak (tatai Öreg-tó) és környékének a történetét és hiedelemvilágát idézi fel. Ha azt mondom, történet, máris számos kérdés merül fel, közöttük a kauzalitás, konszekutív elrendezés, időbeliség. Ha engedek az érzékeimnek, a benyomásaimnak, akkor olyan álmodozó mesélőt hallok olvasás közben, aki képes minden korábban írásban rögzített, vagy a szájhagyományban fönnmaradt (folklór, hiedelemvilág) történetet átírni, kifordítani, újrakölteni. És eközben nem átall kútfőkre, forrásokra hivatkozni.

A kötetet bárhol fel lehet lapozni, fejezetei nem hagyományos módon alkotnak egységet. Valamiféle történeti-időbeliség föllelhető benne, a 19. századig bezárólag, de nem evilági, és nehezen körülírható az a képzeletbeli tér-idő, amely kibomlik előttünk e könyv olvasása közben. Mivel az elbeszélő lekéste a vonatot, elmulasztotta a találkozást a tíz chiméra rajzát őneki megmutatni szándékozó grafikus barátjával (a valóságban a kötet illusztrátorával, Lévai Ádámmal), magára maradva, a tó partján bóklászva valamiféle köztes, félig éber, félig látomásos állapotba kerül. Egyszer csak megjelenik a Tó Lénye, egy sok formában testet öltő nőalak. „A vízből kiemelkedett a Lény, felvillantva száz és száz lány gyönyörűséges arcvonását…” (7.) Annyira rabul ejti a látvány, hogy úgy dönt: „Feladom eddigi életemet, s Kimmériába költözöm, (…) vittem magammal könyvtáramat.” (15.) A mű látszatra arról szól, hogy ez az egyelőre elbeszélőként nevezhető férfi (hiszen megtudjuk, ki ő, csak később) olvasmányélményei, illetve kutatásai révén megpróbálja értelmezni a jelenséget: a Tó Lényét, annak egész genezisét. Hogy ez a játék formai vagy filológiai értelemben is hihető (félreérthető) legyen, a könyv két részre oszlik: a szövegtestre és a jegyzetekre. A „jegyzetek”-ben hiába keressük a kiegészítő, magyarázó funkciót, a korpuszban foglalt történetek indáznak tovább, még jobban összezavarva a hiszékeny olvasó fejét. A chiméra–kimmér rokonságról annyit tudunk, hogy a chimérák valószínűleg magukba szívták a kimmérek tudattalanját: „…a chimérák (…) rendhagyó megtestesülései a kimmérek tudatalattijának.” (85.) – amelyből pedig óvatosan arra következtethetünk, hogy a kimmérek tökéletesek és ártatlanok. A kimmérek az emberi szem számára láthatatlan (83.) külső megkülönböztető jegyeket viselnek: a szemük színe felemás és a hajukban egy tincs is más színű, és mint fentebb is említettük, rejtélyes kapcsolat fűzi őket a chimérákhoz: „A kimmérák tehát nem tévesztendők össze a chimérákkal, bár kétségtelen tény, hogy különös szimbiózisban éltek…” (11.), vagy máshol: „…a kimmér vallás és filozófia (…) beépült a nyugati kultúrába…” (79.), megint másutt: „A huszadik század elején (…) a kimmér vallás és filozófia (…) visszaszorult a kollektív tudattalanba” (81.), és beszél még országukról, Kimmériáról is, vagyis e három szálból szövődik a narráció. Eksztatikus álomvilágban találjuk magunkat, de csak akkor, ha képesek vagyunk az irodalmi (Vergiliustól Janus Pannoniuson, Kleisten, Rilkén, Cvetajeván, Kafkán át Borgesig és Julio Cortázarig), filozófiai, folklór ismeretanyag átköltött világában megmártózni, és felhagyni a valósággal való beazonosítás buzgalmával, mint ahogyan e sorok írója tette kezdetben.

A képzeletbeli világ kettős, majd később hármas olvasatban tárul elénk: részben a  költő-elbeszélő olvasmányélményeinek átiratai, a történelmi (Mátyás, Zsigmond és egyéb királyok udvara, a Kultúra legfőbb helye a Tó) „tanúságtételek” (a világ számos nagy írója járt a Tó partján, vagy hallott, írt róla) részben a saját képzelete, személyes élményei, gyerekkori emlékeinek álomszerű megidézései révén, részben pedig a grafikus barát chiméra-rajzainak ihletésére született szövegek segítségével. Mint láthatjuk, bonyolultan építkező műről van szó, melynek műfaji meghatározásától erősen óvakodunk. Inkább arról szólnánk, hogy miféle álomvilág ragad magához minket; hasonlót érzünk, mint az a kisfiú, aki kibújik a gumiabroncsból és felfedezi a víz alatti csodavilágot. „…a biztonságosnak hitt gumiról a víz alá csúsztam, az ijedtségtől nyitott szemmel, s egy hajósok testéből felépülő hajót láttam, vagy fordítva is lehet mondani, egy élő hajót hajósok nyúlványaival.” (111.) Ebben a képben mindenki a gyermekkori mivoltára ismerhet, arra az időre, amikor a valóság és képzelet nem hasadt még ketté, amikor a szépség és szörnyűség, a félelemnélküliség és valami genetikailag kódolt félelem osztatlan egészet alkot. A felnőtt-tudat már képtelen lemerülni a gyermekkor e rétegébe, csak egy költő segítségével álmodhatjuk bele magunkat e lelki-érzelmi állapotba, ahol szó sincs szépelgésről, mert amit ez a kisgyerek lát, maga a rettenet: (vélhetően) oszló emberi testek alkotnak hajóformát a vízióban. E parányi képből hirtelen ráláttunk az egész műre, és talán most megértettük: a fájdalom- és szépségélményben fogant fegyelmezett, de ugyanakkor végletesen érzéki költőiséget. Most már a szöveg-együttesben is meglátjuk a Nő avatott ismerőjét, a magyar költői hagyományunkból fájdalmasan hiányzó trubadúrköltészetet.

Ki is ő, e költő, aki spiritualizált, ugyanakkor izzó erotikát és nőkultuszt teremt? Vértezete a tudás, amellyel kideríti – hát persze, hogy át kell hozzá írnia a gondolkodástörténetet, a magyar és a világirodalmat is! –, hogy Kimméria, a kimmér nép, a Nő és a Szerelem tiszteletén alapuló közösség megszülethessen. Most már nyugodtan ki merjük jelenteni, hogy – bár képzeletben magát kimmérnek tételezi („…de hiszen te is kimméra vagy. Nem kellett tükör, tisztában voltam arcom furcsaságával.” 12.) – nem teljesen kimmér és nem is névtelen költő beszél, hiszen a „jegyzetek”-ben közöltek alapján tudjuk, a magát Vivaldi leszármazottjának tekintő Villányi László vezet be minket költői világába, oda, ahol minden tudás, varázslat és a gyönyör forrása is a Nő. Olyan erotikus líra rejtőzik a sok körülírás mélyén, amelyben feltétlen – és talán sérülékeny – nőtisztelet tárul fel előttünk. S hogy mennyire érzékenyen fordul a Nőhöz a költő, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy maga a szerelmi aktus, mint a férfi és a nő fizikai egyesülése nem szerepel ennek az erotikától szó szerint „átitatott” szövegben. Amiről viszont a lehető leggyakrabban esik szó, az a nők azon testrésze, amely a gyönyör legnagyobb forrása és tárháza, kizárólag azoknak, akik e „hangszeren” játszani tudnak. Már egy korábbi, Vivaldi naplójából című verseskötetben (Orpheusz Kiadó, 1997.) elképedtem a „vonó” metafora-leleményen, amelyben mindenféle érzékenység (a lélek – az idegek – az érzékek húrjai feszülnek ki rajta…) fallikus, de egyúttal női attribútumát lehetett felismerni. A szexualitás fizikailag egyszerre jelen való, ugyanakkor szubtilis, érzékileg légies, szinte szemünk előtt elevaporáló költői megfogalmazását tartom e kötet legfőbb értékének.

A Kimmériát, amely – mint korábban említettük – több korábbi vers- és szövegrészletet tartalmaz, a Vivaldi-kötet folytatásának, vagy inkább időben-térben kötetlenebb és szerteágazóbb kiteljesedésének érzem. Hogy e feltételezésemet némileg alátámasszam, hadd hivatkozzam Villányi László Változatok a szeméremre című (a Parnasszus című folyóiratban önálló műként már évekkel ezelőtt megjelent) versére, amely nem talált volna helyet a „Vivaldi-líra” homogén világában. Itt, ebben a szövegkontextusban (178–179.) egy ismeretlen tatai család dédapai verses naplójából vett, 19. század végén kelt versrészletként szerepel. Mind formai, mind tartalmi szempontból páratlan ez a kötet függelékébe illesztett finomság. Első benyomásra megmosolyogtató paradoxon ez a pár strófa a „nyelvről”. Arról, hogy a nyelv mint jelrendszer kommunikációja mennyire másodlagos két ember egymásra találása vagy egymásra hangolódása szempontjából. Az elkopott szerelmi kép-klisék mind együtt vannak, az éjjel, a telihold, a hegy, a tó, ám a történés és a megfogalmazás módja: a férfi-monológba illesztett elképzelt dialógusban, a szóhasználatban egyszerre ott a nyers érzéki valóság és az élmény-párlat. E versbeszéd mintha izgalmasabb lenne a Vivaldi-Apolló arisztokratikus erotizmusánál. Lassított, majd le-leálló filmkockákként érzékeljük a képeket, de összefüggő képsort nem látunk, a kihagyások miatt. Az ellipszis éppen a figyelemfelkeltés egyik retorikai alakzata, és e kimetszések „hidegfejű” alkalmazása teszi elmosódottá, elemeltté, némiképpen talányossá is az egyébként mindenki által ismert pettingelést. „Fent ült a lépcsőn, így tökéletes magasságban / működhetett szám, ahogyan az övé is, / amikor már álltam, s lelkesen alkalmazta a kimmér fogást; / de nem bizonyult elég kitartónak, ezért jobb híján / a tó langyos vizével tisztogatta virágos ruháját, / finom, vígasztalt ondómra célozva, szemérmesen.” A harmadik sor végi pontosvessző (mindig) a szünet, az elakadás jele, tehát itt (szándékoltan) megbicsaklik a versbeszéd, és csak a jó ég tudja, mit és hogyan ügyetlenkedett el a fiatal lányka a pásztorórán. Ez a picike homály, úgy látszik kell, hogy ráérezzünk arra, hogy mellékes, ami kimaradt, nézzük inkább a sötétben fölfénylő ruha pontos leírását: a „virágos ruha” metonimikusan utal a nőre, és a nő-virág népköltészetből ismert metaforát is magában foglalja. Vagyis, egyszerűen szólva, nemcsak itt, ebben a mikrorészletben, hanem az egész versben: nem a férfi élvezete az elsődleges, a nő öröméről, a nő férfitól kapott gyönyöréről szól általában véve is a kötet legbelső, legrejtettebb rétege. És nem tudunk nem gondolni Rilke rózsájára: a nő legrejtettebb titkához hozzáférni igazi férfimunka, mindenki téved, aki mást hisz. A Kimmériában e kérdést több oldalról is körbejárja a költő, és nem lehet eléggé becsülni azt, hogy Agrippa von Nettesheim 1529-ben publikált művét, A női nem nemesrendűségéről és kiválóságárólt leporolja, előhozza a feledésből. (Természetesen mint minden más, művébe olvasztott „idegen” szöveggel, Villányi a maga kedve szerint bánik vele.) Itt olvashatjuk, hogy „a férfi és a nő közötti fiziológiai eltérések a nő felsőbbrendű finomságát bizonyítják”.

A könyv aranymetszésében a Vivaldi titkos naplójából (71–75.) áll. A Vivaldi naplójából megismert, a melankóliából kiérlelt szépség és harmonikus hangzatok feszültsége – mint föntebb, más aspektusból már utaltunk rá – most feloldódni látszik. A négy évszakot, a négy természeti ciklust betöltő szeretkezés azt sugallja, hogy a szerelem, a gyönyör örök. Ezenfelül: a nő és a férfi, a hegedű és a vonó egymást egészíti ki: „Tömérdek több felvonásos operát teremtünk, a kettős kéj / végtelen sorát.” (71.) A versciklusban megidézett szerelmespár gyönyöre a természet és a művészet (alkotás) kettős foglalatában fokozódik, jut a tetőpontjára, és kezdődik újra el. Az élmény ugyanakkor eltávolító, reflektált is, és a következő kép Platónt juttatja eszünkbe: „Bevilágított a telihold. Nézhettem a falon, ahogy / Vonóm árnyékához közelít ajka árnyéka.” (75.)

De vége a mesének, visszatérünk a tóparti képhez, és az Utószóban visszazökkenünk a mindennapi énünkbe és melankolikus létünk valóságába. „Majd látom, amint eloldja biciklijének láncát a lámpaoszloptól.” (117.) De a világ leghétköznapibb látványában is ott a költészet, az erotikus jelekkel telített szépség. Ezenfelül a lánc és az eloldódás, az oldás és a kötés eme hétköznapi képében valamely metafizikus szomorúság rejtőzik. Az a zsigeri tapasztalat, hogy minden biztonsághoz lánc kell, s minden odaláncoltság a szabadulást keresi, és nincs feloldás e létünkben gyökerező ellentmondásra… (Kelet Kiadó, Budapest, 2014)

Rőhrig Eszter

Vigilia, 2015/3