Sütő Csaba András recenziója
augusztus 23, 2019Sütő Csaba András
történet, ötven körülről
(Villányi László: volna a szerelem)
Attól tartok, elfogultak vagyunk: szeretjük a történetet. Bárhogyan is van, bárhogyan is volna, életünk, létezésünk megértése, szemlélése történet által valósul meg. Saját magunk és mások számára is. Mintha minden életben tapasztalt, megélt mögött felsejlene a narratív leképezés kényszere. A késztetés, hogy a velünk megtörtént mondható, definiálható legyen; megragadható, emlékeztető; érthető és maradandó mindannyiunk számára. Mindezt szeretjük egy rendben látni és láttatni; mintha a történet keretei egyben életünk kereteit jelentenék, s az egyes epizódok fontos állomásokat, akár fizikai, akár intellektuális vonatkozásukban.
Abban pedig egészen bizonyosak lehetünk, hogy a szerelem a legvirulensebb, legtermékenyebb narratívák között tarttatik számon, akár egymáshoz intézett beszédeinkben, akár a magánbeszédben. Ennek minden erejével; szélsőséges érzelmeivel, intenzitásával, különleges, semmivel össze nem téveszthető aurájával.
Ezen beszédnek speciális, mondhatni rendhagyó esete a szerelem költészete, amely túlmutat a fentieken; a szerelmes vers olyan impulzív entitás, amely intimitását a kollektív megtapasztalás lehetőségébe transzponálja; úgy beszél tárgyáról másoknak, hogy egyszerre tarja fenn és szünteti meg az intimitást. Olyan távolság kidolgozására törekszik tehát, ami megtartja és felszámolja a szerelem történetének magánjellegét, és a kollektív észlelés és tapasztalás horizontjába állítja azt.
Villányi László 2006-ban megjelent verseskönyve, a volna a szerelem azonban a történetelvűséget szinte azonnal átlényegíti. A lineáris kohézió rendjét megfordítva, csak az utólagos (re)konstrukcióval találkozhatunk; ezt egyik oldalról a lírai én retrospektív tevékenysége erősíti meg (hozza létre), az olvasó pedig ezt az eleve töredékesen felidézett, koherens halmazt értelmezi. A szerelmet, azt, ami volt, nem van, nincs, lehetett volna, volt is, de még sincs.
Ahogy Villányi korábbi könyveiben, a tér-és idő kontinuális egysége megbomlik; ennek hátterében pedig jelen esetben a szerelem felforgató ereje áll. Megjegyzendő, hogy a kötet lineáris szerveződés jeleit mutatja; a szerelem eljövetelével azonban mindez megbomlik, visszájára fordul és megáll az idő, kitágul a tér, s egy egész életet változásának, újraértékelődésének lehetünk tanúi.
Utólagosan (is) rekonstruálható tehát egy szerelem története; jelen esetben nem a dokumentáció, inkább a felszámolás igényével. Végső soron azonban a kötetegész mégiscsak történetként, ha mégoly töredékes történetként olvasandó, ám nem csupán feltétlenül a szerelem az, ami a verseket egy mezőben tartja, hanem egy másik attitűd, ami végi érezhető a könyvet olvasva: az öregedés. A kor, ami a szerelemmel különleges, mondhatni ambivalens viszonyban áll. És innen indul Villányi története; abból a látszólagos ellentmondásból, hogy a szerelemnek ideje van, a szerelem elmúlik, elkerül, nem talál meg minket, vagy mi nem találunk rá, s akkor, amikor már szinte végleg lemondanánk róla, egyszerre letaglóz; egyszerre csak van, keletkezik, s betölti a tudatot.
A volna a szerelem verseiben tehát két történet materializálódik. Az egyik látható, a másik pedig mindezt látens módon egészíti ki. Amit látunk, olvasunk, egy ötvenéves férfi és egy fiatal nő szerelmének töredékes története, a kezdetektől a beteljesülésen át a szerelem múlásáig. A másik történet pedig mindennek utólagos, reflektált elmondása.
A szerelem előtti időre datálható versekben domináns szerep jut az öregedésnek; érezhető a szerelem nélküliség áldatlan állapota, s a lírai én ennek egzisztenciális körüljárására vállalkozik.
Villányi mintegy kívülről szemléli magát, azaz a reflektáltság totális igényével lép fel: „képzelődéssel telt el életed, becsaptad magad / unos-untalan, ötven év kellett, hogy elhidd, / aki a fürt után kap, földre veri a szemeket.” (Ötven év)
A lírai én egyes szám harmadik személyű beszéde egyértelművé teszi e nézőpont használatát: „nála történet lett a bőrébe fúródó tűlevél / árnyékából, egy felhő foszlányából is, bizony, / nem volt megnyugtatóan fölkészítve a szerelemre.” (Történet lett)
Már-már a számadás igényével (kényszeredettségével?) állítja párba a nőket, akik szerethették volna azokkal, akiket ő szerethetett volna (A nők, akik szerethettek volna; A nők, akiket szerethettem volna). A feltételes mód megakadályoz minden további asszociációt, a puszta kimondáshoz a lemondás sztoicizmusa párosul.
Két olyan darabot találunk, amelyek mintegy átvezetőként funkcionálnak; ezek még egy általános pozícióként értelmezik a szerelem tárgyát. Az Üsse kő című opus posztulálja az eljövendő Másikat; előre kimondja, ám nem akarja meghatározni, nem akarja elképzelni. Tudja, hogy sokkalta fontosabb ennél a kimondás lehetősége, az ebbe vetett hit, amely már-már a boldogság provizórikus előképeként jelenik meg: „eszemben sincs kigondolni a részleteket; / üsse kő, ha nem hasonlít kedvenc kavicsaink erezete, / esténként majd úgyis egymásba ömlenek gyerekkorunk / folyói”.
A Fénykép ötéves korából magánbeszédében pedig az egykori kisfiú mosolyából merít erőt; az ő bizakodása a lírai ént is reménnyel tölti el: „Az a kisfiú a képen, aki mégiscsak / én vagyok, […] még mindig nem gondol reménytelennek.”
A kötet versei hatsoros, egy mondatos strófákba szerveződnek; a szabadversek erős gondolatritmusát megtöri a harmadik sor végén a pontosvessző. Valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a szonettforma sextettje, de felfoghatók tételmondatok kifejtéseként is, vagy nyitó-és zárótételeknek.
A kötetnek ezt a rendjét öt alkalommal prózaversek törik meg; az első prózaversben pedig az áhított fordulat bekövetkezésére lehetünk figyelmesek: „zuhanok, végre zuhanok, zuhanok a szerelembe.” (Ötvenévesen…)
A kötet ettől a ponttól kezdődően fittyet hány az időrendiségnek; felidézett, ugyanakkor alaposan megformált mozaikokat, kollázsokat látunk sorjázni. A szerelemről vallani, ahogy csak kevesen tudnak: ebben áll Villányi László költészetének egyik eszenciája. Analógiái, párhuzamai, kapcsolódási pontjai olyan mélységű átélést sejtetnek, ami az egészen magasrendű költészetnek sajátja. A számukra tökéletes világot, az intimitást, a távolságot, a hiányt, a közös élet apró jeleit, jeleneteit minden esetben finoman, szinte alig észrevehetően távolítja el; a kommentálás, az – utóidejűségből fakadó – hozzátoldások alig észrevehetőek, szerves egészként épülnek a versbeszédbe.
A szerelem Villányinál képes az idő felbontására; a kedves alakját utólagosan korábbi életének periódusaiba vezeti vissza: „Istenem, ha ezt látnák osztálytársaim, / még így, harminchat éves késéssel is, / amint átölelsz iskolám kapuja előtt; / éneked a jól ismert folyosón a szeplős / fiúhoz ér, s a szomszéd egykori kertjében / illatozni kezdenek a valaha nyílt rózsák.” (Rózsa)
Újra bejárja a formálódó szerelem tereit, kollázsokat épít a közösen bejárt helyekből; Kanizsa, Szabadka, Lillafüred, számunkra talán érdektelenek, de nem kell értenünk, ez magánterület; a szerelmesek szakrális tere, ahová bepillanthatunk, eljuthatunk, de érteni nem fogjuk, mi miért fontos. Mintha egy evidens, el nem múló boldogság képződne meg; át-és felülírják az éveket, átlényegül és elhalványul a múlt. A múltbéli én, az emberi élet egyes stációi mintha utólag igazolást nyernének. A várakozás nem volt hiábavaló, elérkezett az évek óta várt beteljesülés: „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen; / álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok, / szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem, / mint egy majdani májusban, arcodra várva.” (A helyszín) (A kiemelés tőlem, S.Cs.A.!)
Az csak a kötet végére érvén válik nyilvánvalóvá, hogy a beteljesült, boldog szerelem elbocsátással végződött. Visszafelé olvasva pedig egyértelmű lesz, hogy a szerelem magasrendű átélésének és megtapasztalásának megfogalmazási kísérleteivel találkozhatunk.
A kötetet záró vers (Adria) a maga töredékességében adja a kötet lezárását. Azzal, hogy a szöveg kvázi elszakad, megszűnik a beszéd; ám a szerelem korántsem tűnik el; olyan entitásként tűnik elénk, amely múlásával is maradandó. Nem tudjuk biztosan, hol és mikor talál ránk, de mi is rátalálhatunk. Magunkra, egymásra, ugyanazon történet lapjain.
(Orpheusz Kiadó, 2006)