Szarvas Melinda kritikája

Szarvas Melinda
„üldözőnek maradt az idő”

(Villányi László, egyszer csak, Napkút Kiadó, Budapest, 2016.)

Villányi László legújabb kötete egy rendkívül precízen összeállított versgyűjtemény, melynek inkább egyik témája, semmint a megjelentetésének oka a szerző hatvanadik életévének betöltése. Az egyszer csak tehát a legkevésbé sem hat úgy, mintha a cím a kötet elkészítésének módjára utalna. Az sokkal inkább a költőnek a saját életkorára történő reflektálása.
A gyűjtemény négy, címmel nem, csak számmal ellátott ciklust tartalmaz, melyek mindegyike tizenegy költeményből épül föl. Magát a kötetet pedig mottókén Vang Szeng-ta figyelmeztetése kezdi Bernáth István fordításában: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Az ebben a felszólításban is rejlő visszatekintésre és létösszegzésre lehetőséget kínáló pozíció jellemzi a versek megszólalóját, a panasztalanságot viszont a helyenként felbukkanó bizonytalanság, keserűbb nosztalgia meg-meghiúsítja. Noha az egyszer csak lírai hangja az egész kötetet tekintve egységesnek tekinthető, Villányi nagyon finom érzékkel erősíti vagy épp csökkenti a személyesség mértékét ciklusról ciklusra.
Az első versblokk háromsoros versek sorozata, mely darabok Villányi költészetére jellemző megoldással élve apró mozzanatokat, természeti képeket mutatnak meg. A kötet nyitó verse, a Nap című a mottó tartalmi megismétlésének is tekinthető: „Ahogyan visszanéz a nap, / úgy nézz vissza majd te is, / ragyogjon életed!” Az erre mutató nyitás ellenére sem lehet azt mondani, hogy az egyszer csak egy didaktikus, hatvan évnyi élettapasztalattal megírt szentenciózus bölcseleti kötet lenne. Több benne a kérdés, a lezáratlanság, az eldönt(het)etlenség. A ciklus több darabjában is megjelenik a félhalál állapota, az élet és halál szétválaszthatóságának kérdése, amely majd a második ciklusnak, azon belül is expliciten az első két versének lesz főbb témája. Az első ciklus verseit látszólag csak a tematikai egyezés köti össze, ám a szerző ennél szorosabb kapcsolatokat is kirajzol. A kötet hangulatát tekintve is beszédes, hogy a Bánat című három soros versnek („Ha nem kap választ, / bármennyire cifrázza is, / mibe fojtja bánatát a rigó?” 10.) van úgymond párja a ciklusban, ezzel is kiemelve a címben megjelölt hangulatot. Ezt a költeményt négy további választja el a vele egyértelműen összetartozó Felelet címűtől: „Ha némi csönd után / valaki felelgetni kezd neki, / gyorsabban ver-e a rigó szíve?” (15.)
A második római számmal ellátott ciklus, ahogy arról már tettem említést, a félhalál tematikát viszi tovább az elsőből, ezen keresztül kapcsolódva össze vele és erősítve a kötet egységességét is. Az első két vers, az Ének és a Híd címűek halottnak hitt emberekről, régi ismerősökről szólnak, akik – tekintve, hogy a lírai beszélő találkozik velük, vagy meglátja őket az utcán – mégsem halottak. A két létállapot eldönthetetlensége tehát a ciklus egyik fő kérdése, melyet a második vers címe (Híd) képileg is kifejez. Ebben a ciklusban már hosszabb versek szerepelnek, Villányi költészetének másik jellegzetességét, a leginkább talán „lírai prózavers”-nek nevezhető formát mutatva föl. A hangvétel érezhetően személyesebb, a lírai én ezúttal nem megszólít, inkább saját magáról beszél. Az életrajzi elemek finom érzékkel történő versbe emelése is olyan jegy, amely Villányi László életművének egyik legfőbb karaktervonását adja. Ebben a ciklusban felismerhetően róla szóló költemények olvashatók. A Hatvan évesen című költeményben úgy tűnhet, mintha ő maga jelölné ki a saját helyét egy irodalmi-művészeti és irodalomtörténeti sorban, ám a vers utolsó sora ezt a látszólagos kanonizáló gesztust teljes mértékben meghiúsítja. A költeményben a szerző azt veszi sorra, mit csinált többek között Dosztojevszkij, Kosztolányi, Csontváry, Goethe, Arany János és Weöres. A felsoroltak közül többen meg sem élték a hatvanadik évüket (pl. az említett Kosztolányi sem), mások pedig már befejezték azt az életművet, amely nevüket naggyá tette. Minden, a lírai megszólaló által felidézett jelentős alak tehát valamin már túl volt hatvanévesen, vagy az életművüket fejezték be, vagy az életüket (a kettő szoros kapcsolatát is sejteti az izgalmas költemény). Ehhez képest Villányi László megszólalója saját magáról a következő verszáró megjegyzést teszi: „én meg várakozom, örökké várakozom, otthonom a várakozás.” (25.)
A versekben megidézett apró életjelenetek, tünékeny érzések egy olyan idillinek tűnő hangulatot keltenek, mely az ábrándos délutánok sajátja. Villányi ebből a léthelyzetből származtatja versei hangját, ám ez összekapcsolódva a hatvanéves(ség) léttapasztalattal az idilliség helyett egy örök – és tétlen – élet képét villantja inkább föl. „Ábrándozás az élet megrontója” – a közhely a cikluszáró Merengő című vers nyitó mondataként szerepel. Villányi verseinek megszólalója gyakran elveszik a „mi lett volna, ha”, vagy „mi lenne, ha” felvetések között. Hiába az egyértelműen felfedezhető életrajziság és az erősen sugallt életszemlélet, mely az ábrándozást és tétlenséget helyezi a középpontba, az az egyszer csak verseiből is kiderül, hogy Villányi László nem csak várakozott örökké. Most megjelent versgyűjteményében nemcsak a költői megoldásokban és témákban idéződik meg az eddigi életmű, de egyértelmű utalások révén is. A második ciklus Tweed című önmegszólító költeményében olvasható, hogy „bólintott feléd a hátán csellót cipelő ismeretlen / kamaszlány, látta benned a tweed zakós Vivaldit” (27.) A Villányi életművét ismerő olvasónak joggal jut rögtön eszébe a költő 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából című kötete. Az egyszer csak verseinek születési időpontja ismeretlen, de talán nem túlzó asszociáció, ha a harmadik ciklus Sors című záró darabjának nyitósorairól – „Öleld át sorsod, panasztalanul, mondogatja magában / kínai barátja intelmét, felírja noteszének első oldalára” (42.) – Villányi László szerkesztői munkássága tűnik megidézettnek. A szerző által főszerkesztett győri Műhely folyóiratnak 2016 végén jelent meg Kína című nagy terjedelmű tematikus száma. A kötet több költeményét is átszövi a kínai kultúrára utaló apró nyomok hálózata.
Noha a Napkút Kiadó által kiadott kötet nem lét-, vagy életműösszegző versgyűjtemény, minden ciklus Villányi munkásságának más-más jellemző vonását helyezi előtérbe. A második ciklus személyes, és felismerhetően önéletrajzi hangoltsága után a harmadik egy sokkal távolságtartóbb hangot üt meg. Ezt jelzi a ciklus nyitóverse is, melynek címe Idegen. A második rész egyes szám első személyű megszólalóját itt egy egyes szám harmadik személyű külső szemlélő váltja fel. A költemény utolsó sora a következő: „valaki más járt helyette, idegen lett a gyerekkora óta jól ismert utcákon.” (32.) A ciklus első verse után azt lehetne hinni, hogy a harmadik blokk központi fogalma az egykori otthontól és a lírai megszólaló korábbi énjétől való elidegenedés lesz, ám a további költemények világossá teszik, hogy Villányi e felszínes és közhelyes megoldás helyett egy sokkal érzékenyebb szemléletet érvényesít. Nem egy idegennel való viszony jelenik meg ezekben a versekben, csupán egy olyan külső megfigyelői pozíció, mely az elidegenítés érzése helyett épp az önismeretet segít mélyíteni. Ezt az irányt erősíti a ciklus másik két verse is: az Idegen című utáni ötödik vers a Tanú, a hatodik pedig az Ismerős. A saját magunkhoz való odafordulás fontossága fogalmazódik meg ezekben a költeményekben. Az Ismerős címűben például így: „az utcán / köszönés nélkül menne el maga mellett, csak halványan / sejlene, utóbb, hogy meg kellett volna állnia, s legalább / néhány udvarias mondatra méltatni a másikat, lassanként / azonosítva” (38.) Villányi ezekben a versekben azt érzékelteti, hogy az önmegismerés sosem lehet teljes, ennél fogva befejezhetetlen művelet. A személyiség nem korlátozható az élmények, tapasztalatok és az otthon keretére, vagyis valami több, mint ami az idő és a tér által meghatározható. „összekevert tíz, húsz, száz éveket, önmaga / száműzöttjeként bolyongott idegen vidéken, üldözőnek / maradt az idő” (37.) – így a Tanú című versben.
Az egyszer csak – ahogy a főcím is jelzi – elsősorban az idő múlásáról, az annak következtében beálló változásokról szól. A negyedik, záróciklus az, amely látszólag a tér jellemzőit emeli középpontba, ám inkább egy olyan komplex fogalom körüljárásáról van szó, amely a tér és az idő jelenségeit egyaránt kifejezi. A Villányi életművében különböző irányokból megközelített és mindig más mélységgel megjelenített otthonosság fogalma az, amely noha az egész kötetet meghatározza, legmarkánsabban az utolsó ciklusban jelenik meg. Ahogy az előző részekben, úgy az utolsó tizenegy verset tartalmazóban is kiemelt jelentősége van az első költeménynek. A Kulcs című vers kapcsolja össze leglátványosabb módon a személyiség terek és idő által meghatározott aspektusait. „Nem érdemes számolni az évszázadokat, mióta dagadt / a kulcscsomó, nyílt az első zár, őrizte a hagyatékot, / […] / naponta elfordít egy kulcsot, / benyit azok ajtaján, akik már rég elfeledték a földi létet.” (44.) Az elveszettséget, a térben és időben egyaránt tapasztalható bolyongást fejezi ki már címében is a ciklus második darabja, a Labirintus című. Ennek végén a lírai hős egy kulcsot talál, mely „házának ajtaját nyitja a másik kontinensen” (45.) A soron következő, Csontkinövés című költeményben pedig ez olvasható: „a múlt időnek / is lehet jövője, akkor hát évek óta úgy élsz, fordul hozzá, / mint akinek éppen ellopták a táskáját, s nincs kulcsa otthonához.” (46.) Ahogy az első ciklusban a Bánat és a Felelet című versek, úgy az utolsó részben a már említett Labirintus és a címében vele látszólagosan ellentétes jelentést mutató Karika állítható párba. Utóbbi a következőképpen zárul: „nem lankadó / kíváncsisággal bolyong a meg nem élt életek labirintusában.” (51.)
Villányi László egyszer csak című kötete a Kulcsszavak című költeménnyel zárul, melyben valóban rendre felbukkannak, megismétlődnek azok a kifejezések, fogalmak és érzések, melyek nem is csak a jelen gyűjteménynek, de az eddigi életmű egészének is meghatározói. Ez a tizenkét soros vers nemcsak a most kiadott kötet, de Villányi életművének egységességét is hangsúlyozza. Ez a fajta erős karakterisztika semmiképpen sem vezet monoton hangvételhez, Villányi költeményei nem rutinból megírt darabok. Az az egységesség, mely épp hogy a négy különböző szemléletet tükröző ciklusból felépített egyszer csak című kötetet és Villányi László egész eddigi életművét is jellemzi, azt a határozott, erős költői hangot bizonyítja, amely a szerző műveit felismerhetővé, költészetét pedig egyedivé teszi.

Új Forrás, 2017/4