Tábor Ádám laudációja

Villányi László: Ámulat

Villányi László évtizedek óta következetesen járja egyéni költői útját. Élményeit, emlékeit, álmait, szeretteit, barátait, szülővárosát, a megismert más városokat és tájakat nagy érzelmi telítettséggel és minimális, de koncentrált poétikai transzpozícióval ábrázolja. A rövid, fegyelmezett szabadverseiben megnevezett személyek is mindig valódi nevükön szerepelnek, akár Kerouac Útonjának eredeti szövegében. Villányi iróniától és pátosztól egyformán tartózkodó, emocionális töltésű, olykor áhitatos, ugyanakkor dokumentáris hitelességre törő és önfeltáró szenzuális realizmusa rokontalan a kortárs magyar lírában. Viszont egészen közeli rokonságban áll Györe Balázs (és távolabbiban Kapecz Zsuzsa) múltra, gyerek- és ifjúkorra, halottakra, szerelmekre, álmokra emlékező, a szövegbe idézeteket is montírozó prózáival. Villányi nem annyira külön álló verseket ír, inkább köteteket: könyvei többnyire versnovella-füzérek. Mostani, legérettebb munkája, az Ámulat is az. És mégis vérbeli költészet.

Az Ámulat – rácáfolva a Himfy kudarca óta makacsul élő előítéletre – a férfikorban megtalált boldog szerelem élményének remekbe szabott könyve: a „szerelmezésé”. Ebből már világos, hogy a platóni szerelemfelfogást megjelenítő könyvnek nevezve nem a testiség nélküli úgynevezett „plátói szerelemre” utalok, hanem „a szépségben nemzésre és szülésre” valamint arra, hogy a testi szerelem lépcsőfok „a végső Szépség” – azaz a Jó, az Egy – szemléletének eléréséhez. A kötetcím is ezt fejezi ki. Platón szerint a filozofálás, vagyis a bölcsességszeretet forrása a csodálkozás (thaumazein), amit Ernesto Grassi – részint etimológiai alapon – a látás mellett az álmélkodással kapcsol össze: az ámulattal.

A rendkívül tudatosan megszerkesztett kötet közel 90 versét – a záródarabbal együtt – nyolc haiku tagolja hét jelöletlen ciklusra. A szerelmi főtémát kidolgozó páratlan számú ciklusokat a Villányi gyerekkorára, halottaira valamint felmenőire emlékezők ellenpontozzák. A ciklusok közti átmenetek finomak, akár egy gyengéd szerelmes érintés. A „szerelmező” harmadik ciklus például egy kisebb tengerparti baleset és kórházi élmény felvillantásán át vezet a halálfélelem témájáig, így készítve elő a halott író- és mesterbarátok portréit. Szüleiről, beregszászi nagyszüleiről és ottani gyerekkori élményeiről pedig a költő egyenesen szerelmének beszél, beleszőve a szövegbe annak reakcióit vagy valamely jelenbeli közös pillanatukat. A záróciklusban kiteljesedik a kötet tematikus íve: a boldog szerelem házasságba torkollik.

Villányi új kötetének alaptémája tehát az idill – de Hamvas Béla-i értelemben: mint „az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most”. „Az idill elsősorban rend. Mindenesetre mérték […] Akkor élek helyesen, ha magamat állandóan a kezdettel ellenpontozom”. Azaz a szellemmel. Ezt fejezi ki a Cusanust és Ebnert a költővel megismertető, ’56 után brutálisan meghurcolt pannonhalmi szerzetes portréja, a perzsa szufi költő, Rumi idézése vagy Simmel szerelemfilozófiájának múzsájával közös olvasása. Villányi idillje más szempontból is kiküzdött idill: állandó belső küzdelem a halálfélelemmel, szerettei halálának és a háború rajtuk keresztül kapott emlékeivel.

Szerelem és halál az álom motívumában kapcsolódik össze a kötetben. A boldog szerelem már önmagában megvalósult álom; de álmában találkozik halottaival is a költő, aki „álombeli szavak birtokosaként” él és ír. Saját és szerelme álmai folytatódnak ébredés után, a versekben: „Már van álmot áteresztő szúnyoghálónk is”. A kötet kulcs-haikuinak háromnegyede is e motívum köré szerveződik: „Kiveszem a kulcsot a zárból, / hátha megérkezel / álmomba”. Vagy: „Időben kelek, / sietek a tengerre, / úszom álmodba.”

Villányi László egységes, magas színvonalú, egyéni világot ábrázoló-teremtő eddigi életművét szervesen folytató, valóság és álom, élmény és emóció egységét felmutató unikális verseskötével méltán érdemli ki a 2012. évi költői Szépíró Díjat.

Tábor Ádám